Egy jól irányzott sóhaj – Beethoven – Holdfényszonáta

Minden fiatalember életében eljön a pillanat, amikor rászólnak, hogy ne bömböltesse a zenét. Ezt a pillanatot számos további eset követi, nem is jegyezzük meg mindegyiket, de az elsőt talán igen. 18 éves voltam, amikor átjött a szomszédasszony, hogy csendre intsen, holott családi házban laktunk. Tágas tér választott el minket, csakhogy volt egy hifitornyom, két hatalmas hangfallal. Ez eddig “legszebb emlék” is lehetne 🙂 Az a nap mindig eszembe jut, ha Beethovent hallok. Ugyanis Beethovent bömböltettem, mert őt bizony lehet.
Akkortájt – mint minden épkézláb kamasz – a végletekig srófoltam a komorságot, így aztán remekül passzoltunk Beethovennel.
Az ő egész habitusát meghatározta egyfajta zárkózottság; a háta mögött összekulcsolt kézzel, előre dőlve sétálgatott, s így olyan megközelíthetetlennek tűnt, hogy még az érte rajongó Schubert sem merte megszólítani, holott egy időben ugyanabban az utcában laktak, s nap mint nap láthatta őt. (Micsoda idők, amikor egy utcában két ilyen figura él!) Beethoven borúlátását bizonyosan az apja alapozta meg, egy alkoholista, aki agyba-főbe verte gyermekkorában. A komorság később depresszióvá nőtte ki magát, főként, mikor Beethovent a létező legsúlyosabb baj sújtotta, ami egy zenészt sújthat, s a hallása romlani kezdett.
Egyes források szerint már az öngyilkosság terve is megfogant benne, amikor találkozott egy asszonnyal, akivel ugyanabban a házban lakott. Ez a nő tökéletesen vak volt, s állítólag azt mondta Beethovennek – talán mert a zeneszerző neki panaszkodott? –, hogy ő bizony bármit megadna azért, hogy láthassa a holdfényt.
Ez a jól irányzott mondat a megvilágosodás erejével hatott, hisz Beethoven mégiscsak látott, s minden nyűgje ellenére is képes volt komponálásra. E mondat hatására írta a Holdfényszonátát (a vak asszony számára, hogy láthassa ő is a holdfényt 🙂 ), melynek első taktusait az is ismeri, akit hidegen hagy a klasszikus zene. Az Európai Unió hivatalos himnusza, az Örömóda pedig – Beethoven talán legismertebb darabja – hálaadás;
Beethoven afeletti örömét (is) kifejezi, hogy annak idején a halál helyett az életet választotta. Afeletti örömét, hogy élete mélypontján egy jól irányzott sóhajjal a helyére billentette egy vak asszony.
A fotókat a martonvásári Brunszvik-kastélynál lőttem, ahol többek között a halott Beethoven hajából vágott tincseket is őrzik. Legyetek oly kedvesek, osszátok meg másokkal is.
Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára 🙂
FORRÁS

 
beethoven művészet érdekes sztorik híres emberek zeneszerzők klasszikus zenék anekdoták

Fotó: Centauri


Mégis mozog a Föld – sőt forog!

Egy árva virága

 

10 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    💗

  2. Szabó Edit

    🙂 🙂 🙂
    Majdnem napra pontosan két évvel ezelőtt jártam Martonvásáron.

    A “Történt egyszer” az egyik kedvenc sorozatom. ❤
    … és ugye majd “Folyt. köv.”?

  3. Marsovszki Viktória

    Ez a kamaszkori bömböltetés nekem a Carmina Buranat idézi meg, ha “komoly”zenéről van szó. 🙂 Nem kevésbé szomzsédasszony csalogató, mint Beethoven! 🙂
    Ezek a történt egyszerek jó emlékcsalogatók, Cen. ♥

  4. Marsovszki Viktória

    Ifjúkori hifitornyos, nagyhangfalas szép idők. Mozart orosz bakeliten! 🙂
    Te már a CD-s világban hallgattad Beethovent, Cen?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.