TÖRTÉNT EGYSZER, hogy a barátaimmal szokásos péntek esti borozásunk alkalmával (régen minden második hétvégén együtt főztünk és boroztunk) arról beszélgettünk, hogy miután kiismertük a borokat, nemcsak a hazaiakat, hanem az olasz, francia, argentin, kaliforniai borokat is, miért maradt ki a pezsgő. Hogyan lehet, hogy egyikünk sem szereti. Büszkén mondom: olyan társaság volt az, mely nem azon örvendezett, hogy együtt nem szeretünk valamit, inkább úgy okoskodott: ha egyszer oly sokan szeretik, mi viszont nem, akkor valószínűleg nem találkoztunk még igazán jó pezsgővel. El is határoztuk, hogy a számos tematikus este után (egyszer csak tokajit ittunk, másszor csak rizlingeket, harmadszor késői szüretelésűeket hasonlítottunk össze) tartunk pezsgős pénteket is, és felhajtjuk a legjobbakat. Így is lett. Mert akkortájt, ha elhatároztunk valamit, nem volt kecmec. 15-20 pezsgőt kóstoltunk az ominózus pénteken, s találtunk is egyet, ami vetekedett a legfinomabb borokkal is. Abból az időszakból maradt a pincében egy palack. Az ünnepi készülődés némi pezsgéssel jár, néha pezsgővel is. Mint ezen az aranyvasárnapon. Sajnos nem tudom, miféle pezsgőt bontottam tegnap, mert 18 év alatt lemállott a palackról a címke, csak a hátcímkén maradt olvasható annyi: „válogatott hárslevelű”. Mindenesetre elsöprő erejű ízek jöttek a tegnapi pezsgőből, s ahogy a nagykönyvben meg van írva, a legjobbakhoz méltó, tűszúrásnyi buborékok szálltak-örvénylettek benne. Az ünnep mindig jó alkalom arra, hogy elővegyünk valamit, amit mindig is szerettünk. És arra is, hogy találjunk valamit, amit mától ismerni és szeretni fogunk.