Sok van mi csodálatos, például a szilvaorrú keszeg

centauri író irodalom szerző fotó könyv regény jákob botja jégvágó writer

Az Adrián (Fotó: Centauri és tsa.)

Egy kis patak ablakán át ismét belepillanthat a világ kürtőjébe, ismét meggyőződhet róla: sok van mi csodálatos, de a világnál semmi sem csodálatosabb.

2019.10.26. Gyermeki őszinteséggel hiszek olyan képtelenségekben, hogy egyszer lazúrcinege jelenik meg az etetőmön, hogy egyszer olyan faj jelenik meg nálam, ami első előfordulás lesz ebben az országban, azt hiszem, minden nap hiszek abban, hogy az a nap fordulatot hoz, meglepetést, valami soha el nem felejthetőt, és emiatt aztán néha lököttnek érzem magam, de aztán eszembe jut, mennyi képtelenségben hittem már, hogy csak egyet említsek, mennyire hittem, hogy egyszer álnéven publikáló író leszek.

Belátom hülyeség volt. Képtelenség. Könnyű persze belátni már, miután valóban az lettem. Ha nem volnék az, akkor valószínűleg sosem látom be ennek képtelenségét.

Újabb paradoxon, hisz továbbra is úgy gondolom: bár egy paradoxon elfogadása a legnehezebb feladat az elme számára, mégis paradoxonokban lehet legkönnyebben és leghatékonyabban elgondolni a világot.

Ugyanakkor vannak jóval hétköznapibb dolgok, melyekben viszont nem hiszek. Nemrég például rájöttem, hogy bizonyos élőlényekben egyáltalán nem. Magam se tudom, miért nem. Talán mert annyira valószínűtlenek. Nem mintha a zsiráf, az okapi vagy a bojtúszós hal létezésének kérdése hit dolga volna. Mégis. Bizonyos élőlények kiesnek a tudatomból. Egyrészt létmódjuk valószínűtlensége okán – sok élőlény olyan, mintha csak képzelt lény lenne –, másrészt mert elvesztem abbéli hitem, hogy bármikor is megbizonyosdhatom a létezésükről, vagyis bármikor is alkalmam nyílna saját szememmel látni őket.

Egy ilyen lény azonban a nyár végén megszületett bennem, kilépett a nemlétezők, a tagadott lények köréből. Ez a szilvaorrú keszeg. Persze, jól tudtam, hogy a világ vizek némelyikében ott úszik, sőt: ott úszik rajokban; tudtam, hogy bizarr megjelenésű hal; olyanról is hallottam persze, hogy fogott már valaki, de én speciel nem találkoztam még olyannal, aki a kezében tartott volna akár csak egyet is. Holott sokat diskuráltam folyóvizi horgászokkal. Arról nem is szólva, mennyit lógattam én magam vad folyók vizében éjt nappallá téve. Rámegy az ember ilyenkor bizonyos halakra, hol márnát szeretne, hol jászt vagy paducot, de bizonyos halakra nem is gondol.

Bizonyos fajok így aztán lassan átcsúsznak a reáliák világából a képzelet távoli tartományába.

Annál nagyobb a megrökönyödés, és az öröm, ha egyszer mégis felbukkan a képzelet, a mitológia egy-egy élőlénye, ténylegesen, valóságosan, a maga utánozhatatlan, végletesen egyedi és bizarr valóságában. Mint idén nyáron, mikor is paduc és jász és márna reményében elmentem egy ajándék horgászatra. Gondoltam, ajándék ez, tehát bármit fogok is, csak öröm lehet, s még ha nem fogok semmit, az is öröm, ott lehetek, a folyónál, a parton, jégmadarak és füzek között. Ám épp csak bedobtam, heves kapásom volt, aztán szokatlanul vehemens küzdelem. Éreztem, hogy a hal nem egy óriás, ugyanakkor azt is, hogy rendkívül izmos, erős, és harcos fajta. Mikor aztán a vízből kivettem, sokáig nem fogtam fel, mit látok. Szilvaorrú keszeg. Igen. Korábban is tudtam, hogy létezik ilyen hal. Állítólag. Könyvem is van, amiben benne van. Mi több, a könyv ott volt velem a parton is.


Ráadásul nem egy nehezen felismerhető fajról van szó. Mindezek ellenére kellett pár perc, amíg felfogtam. Mintha a kis patak is értené az értetlenségem, az újabb dobásnál újabb szilvaorrút adott – laikusoknak mondom, hogy még ha fog is valaki szilvaorrút, jó esetben is csak egyet-egyet szökőévente. Jellemző, hogy a Youtube-n se találni róla videókat. Szóval, hamar jött a második, aztán a harmadik, egy kis szünet, csönd, végül a negyedik is!

Visszaadtam mind a négyet a pataknak.

De nemcsak fizimiskájában különleges ez a hal. Kicsit vicces is, másoknak ijesztő. Néha úgy fest ezzel a kék bumszlival az orrán, mint aki tök béna, és épp az imént fejlet le a mederben egy nagy követ. A szilvaorrú keszeg eredetileg Európa lazaca. Tengeri hal, aki a Fekete-tengerből úszik fel a Duna vízrendszerébe. Ezer és ezer kilométert tesz meg a tengertől a nagy folyamban, hogy aztán kisebb folyókba menjen, onnan pedig a kisebb folyók nagyobb patakjaiba, a nagyobb patakokból pedig a kicsi patakokba, az ívóhelyekre. Ha pedig végzett, visszaúszik ez a termetre nem igazán impozáns hal a Fekete-tengerbe.

Elgondolni is hátborzongató, hogy áll az ember egy isten háta mögötti, kicsi patak partján, kezében egy hal, ami azonban a Fekete-tengertől úszott el odáig.


szilvaorrú keszeg

Nme igazán jó kép, mobillal készült hirtelenjében, de azért jól adja vissza a szilvaorrú bizarrságát. (Fotó: Centauri és tsa.)

Sajnos ez ma már nem így van, aligha tudnak közlekedni ezek a halak a tengerek és folyók-patakok között. A nagy szabályozások, erőműépítések megakadályozzák vándorlásukat, de a folyókban rekedt szilvaorrú keszegek túlélték ezt, néhol fenntartják állományaikat, de továbbra is vándorolnak.

Hatalmas távolságokon, kiszámíthatatlanul, rejtve, titokban. Voltaképp semmit sem tudni arról, hogy mostanság milyen metódus szerint élik az életüket.

A találkozás velük véletlenszerű, esetleges, valószínűtlen. Annál nagyobb az öröm, hogy a bakancslistáról olyasmit húzhatok ki, amit rá se mertem írni.

Azt írom: öröm. Ez gyalázat. Belefutni egy ilyen órába, kézbe venni négy szilvaorrút, közvetlen közelről csodálkozni rá a lényére, nem öröm, nem boldogság, nem arról van szó, hogy mázlink volt, jókor voltunk jó helyen, jól csaliztunk, jól választottunk állást, nem. Ez kegy. Kiváltságos ilyenkor az ember. Amit érez, az sem öröm. Nem boldogság. Nem elégedettség. Végképp nem érzi magát ügyesnek. A legjobbat érzi, amit érezhet: hogy figyelnek rá, és kiérdemelte vagy sem, megadják számára ezt a találkozást.

Egy kis patak ablakán át ismét belepillanthat a világ kürtőjébe, ismét meggyőződhet róla: sok van mi csodálatos, de a világnál semmi sem csodálatosabb.

Ma ismét van rá esély, hogy bepillantsak valahová. Hogy bebocsátást nyerjek a nagy egészbe, még ha csak egy pillantásra is.

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

Egy kattintás csak, és értesülhetsz a legfrissebb újdonságokról 🙂

Név*

Email cím*

Vadvízi horgászkalandok a legvadabb folyónál

2016.04.07. Halsütés, nagymosás, mélyálom (9. nap)

2018.07.02. – 48 órás torTÚRA – záporok, piócák, extrém horgászat

Lápi antropoid – egy hátborzongató horgászat története

Flaubert és a divat (Kék angyal novella)

4 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    Nagy szerencséjük volt a szilvaorru keszegeknek, hogy egy humanista tudós horgára akadtak, sőt, mindkét félnek kivételes találkozás volt.😉
    Egy halról olvastam még, hogy elképesztő távolságot tesz meg az ivás helyére, bárhol éljen is addig, és ez angolna. Bizonyára semmi újat nem mondtam ezzel számodra, Cen’, de hátha valaki nem tudja.
    Az angolnak a Sargasso-tengerig úsznak, az az ivó helyük, a Karib-tersegben.
    A Sargasso-tenger irodalmi vonatkozasahoz annyit, hogy létezik egy regény, a Széles Sargasso-tenger, amely részben a Jane Eyre c. Emily Bronte regény előzménye.

    • Nagy köszönet, Ibolya! Gőzöm sincs, hogy miért, de az angolna eszembe se villant. Talán a szilvaorrú bizarrsága blokkolta az asszociációs bázist 🙂 Ráadásul az angolna arra is képes, hogy szárazföldön is vándoroljon. Volt szerencsém ilyen szárazföldön vándorló angolnával találkozni, távol a Balatontól. Azért ez nem semmi egy haltól – de rögtön hozzá kell tennünk, hogy Magyarország angolnáinak semmi köze az óceánok angolnáihoz, azok idáig nem jönnek el, a mieink egy telepítés következtében kerültek be a vizeinkbe, elsősorban a Balatonba.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.