Pozitív gondolkodás, boldogság, kontra divat és rezignáltság

2019.10.05. Néha még akad olyan, aki nem érti, miért vagyok majdnem mindig boldog, miért rakok mosolygó fejet oly gyakran; időnként azzal a váddal illetnek, hogy én is bedőlök a “mindig minden hapy” bulváros marhaságának 🙂

Talán gond az is, hogy volt és van egy ellendivat; a szomorúság, a lemondás, a „végsősoron mégiscsak szar minden” divatja. Gyakran az irodalom is alázatosan követi ezt: minimalista stílus mellé minimális életöröm. A kortárs irodalom jelentős része nem más, mint a rezignáltság dicshimnuszaDe az legalább izgalmas volna, furfangosan perverz; féktelenül lelkesedni a fásultságért; legalább felvetné azt a kérdést, hogy lehetséges-e ez egyáltalán, de a rezignáltságról aligha lehet másként hiteles képet adni, mint rezignáltan; ez viszont csapda.

 

Aki hitelesen adja elő, hogy őt semmi sem érdekli, könnyen válhat maga is érdektelenné.

Nehéz hosszan és figyelmesen hallgatni olyasvalakit, aki mindvégig arról értekezik, hogy milyen szánalmas minden – beleértve minket is. Hamar áll elő az a helyzet, hogy már minket se érdekel, mit mondana még az érdektelenségről. Nárcisztikus, erőszakos és sértő, amikor azt várja tőlünk valaki, hogy fogadjuk el: a világ érdektelen, s váljunk mi is érdektelenekké. Paradoxon ez. Ha mi is azzá válunk, akkor az elbeszélőre sem leszünk kíváncsiak. Egyik elbeszélőre sem. Mégis világos, hogy az elbeszélő elvárja tőlünk a figyelmet – máskülönben hogyan is kerülne kezünkbe az erről szóló könyv? Vagyis összességében azt kívánja: legyen ő az utolsó, aki még érdekelt minket. Az ilyen psziché azt kéri: mondjunk le mindenről az ő kedvéért, míg ő semmit sem ad. A világ legrosszabb ajánlata ez, ami sokakból épp oly szélsőséges ellenreakciót vált ki (hepiség), mint amilyen szélsőségesen rossz ajánlatokkal bombázzák a minimalista rezignáltság szóvivői.

 

Arról nem is beszélve, mennyivel kényelmesebb ideává vagy fátummá tenni a félholtságot, mint élőnek maradni vagy feltámadni.

Ráadásul – mintegy bónuszként – esztétikai szempontból is könnyebb, hisz ki várhatná el a félholttól szokatlanul nagy meggyőzőerőt? Hogyan is várhatnánk el a kiszolgáltatottság légypapírján vergődő szerzőtől színes-zajos érvrendszert? Hogyan kérhetnénk számon az immanens agóniában élő lélektől progresszivitást? Hogyan kérhetnénk a haldoklót, hogy újítson meg bármit? Ha valamit megújíthatna, az a halál. Ehhez azonban a halálhoz vezető életnek kell más sínt lefektetni. De hogyan újíthatná meg az életet az, aki már rég halott? Hogyan várhatnánk egy új pályatervet olyasvalakitől, aki a világ egészét látja egyetlen sínpárnak, amelyen kényszerűen száguldunk a végállomásig.

Olyasvalakitől, aki tagadja, hogy a világ és az idő valójában tágas tér, amelyben számos párhuzamos valóság, számos sínpár lefektethető. Hogyan várható el az élet és a halál közötti úthálózat reformja olyasvalakitől, aki úgy gondolja: káprázat csak a váltó, s délibáb a mozdony.

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


Miért vagyok – majdnem – mindig boldog?

Amire büszke vagyok – a jobb lábam

Őrült túlkínálat az élet

Jack London, a szőlő, a bor és Tokaj szimbolikája

TÖRTÉNT EGYSZER

12 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    Amikor olyan hosszan hallgattál Cen’, sokszor gondoltam: de jó lenne újra látni egy új posztot tőled, amiben jelzed, hogy boldog vagy, ahogy a Facebookos időkben.
    Íme, eljött a pillanat 🤠☺️☺️

  2. Szabó Edit

    Ne hallgass a fanyalgókra – vagy inkább irigyekre? -, Cen!
    Rakosgasd csak a mosolygó fejecskéket és a síneket is!
    Én a sokszínű irodalmat szeretem. (Meg a mosolygó fejecskéket. 🙂 )

  3. Marsovszki Viktória

    Kibűjt a Nap a szürke felhó mögül, rásüt a fejemre az abalkon át. Aranysárgán integetnek a falevelek, a felhőfoszlányok cicáznak a Nappal, elsuhannak előtte, gyors libbenéssel. Madarak húznak el a magas égen, és az ablakom előtt. Nézem, LÁTOM, gyönyörködöm, tanulom a látható boldogságot, azt hiszem. 🙂 🙂 🙂 Gyorsan öltözöm, kimegyek, hozok színes virágokat a szobába. Lehet, hogy ez is boldogság? Meglehet.
    🙂 🙂 🙂 🙂 🙂
    Szép N(n)apot kívánok mindankinek!!!

  4. “Ehhez azonban a halálhoz vezető életnek kell más sínt lefektetni.” Ha már egyszer úgyis meghalunk, nagyon nem mindegy, hogy addig hogyan éltünk. Éltünk, vagy csak vegetáltunk, folyton sírtunk, sirattuk, és sirattattuk magunkat. A mosoly is csodákra képes, még virtuálisan is. 🙂 🙂

  5. Minden soroddal egyetértek, a nyavalygó megnyilatkozásokat hacsak lehet, kikerülni szabad; a nehéz, fájdalmas dolgok pedig arra várnak, hogy felvegyük az erős szívű küzdelmet… mosolyogva akár ☺️☺️❤️❤️

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.