Nils Frahm – Pátosz és halál / Centauri

2019.01.04. 16:07 Szeretem ezt a fiút – amit csinál, az meg az önszuggesztió minősített esete. Jól nyomja, jól csinálja, pont úgy, ahogy az írást is kell – amikor az ember éjről éjre ír, épp az történik, mint Nilsszel a hangszerei és hangjai között. Hangokat keres az ember, dallamot, témát, és mivel nem hallja, nem látja senki, annyit időzik egy-egy gondolatnál, akár mondatnál is, amennyit a kedve tartja. Építkezik, hangra hang jön, szóra szó, és szép lassan lemorzsolódik, ami felesleges, megszűnik a külvilág, ahogy mondani szokás, és felépül valami más.

Ezekben a percekben, órákban, ezeken éjeken az ember halhatatlan – nem vitás.

Más kérdés, hogy aztán, amikor kikapcsolja a zenét, kikapcsolja a gépet, bár a laptop még frissít talán, ő maga megint öregebb lesz, elmúlt  megint egy éj, egy nap, visszazuhanunk az anyagba, eszünk, alszunk, megyünk tovább, legvégül pedig, egyszer, halhatatlanná írt, halhatatlanná zenélt szívünk mégis megáll. Nem csoda, hogy létezik pátosz, ahogy Nils zenéjében is. Képesek vagyunk bejárni a halhatatlanság végtelenségig táguló, kozmikus tereit, képesek vagyunk érezni valamit, ami az univerzumnál, az univerzum minden idejénél és ötleténél is jóval nagyobb, de járjunk bármennyit is odafent,

odaát,

legvégül elnyert jutalmunk mégis csak a halál. És a két dolog között feszülő ellentmondást, ezt a rettentő űrt, ezt a fájó paradoxont – mivel a történelem minden ideje se szülhet annyi kínt és boldogságot, ami együttesen ezt a szakadékot számunkra, még ha lassan is, de feltöltené, mivel  nincs más lehetőség – halhatatlanságunk és halandóságunk két partját, akár egy szivárvány, pátosz íveli át.

Éljünk, éljetek hát. És ne szégyelljétek. Érezzetek, és lelkesüljetek, mert ahogy a szó maga mondja, lélek költözik ilyenkor belénk. Ha elhitted, hogy mindenek felett a “realitás”, minden körülmények között a “józanság”, hogy nevetséges a lelkesültség, hogy pátosz csak a hülyét járja át, gondolj arra: Nincs semmi, ami reálisabb és kijózanítóbb volna egy hullánál. Halott akarsz lenni? Ha lelkesülsz, ha egy-egy percre nemcsak önmagadat haladod meg, hanem akár egy óceán, egy kozmosz méretét is, akkor élsz. Igen, épp így leszel ijesztően kicsi a legvégén, halálodban, “váratlanul”.

Te magad hozod létre ezt a paradoxont, ahogy minden lelkesülő létrehívta eddig.

De épp ettől lesz értelme elmenni. Megszűnni. Talán örökre. Mert zongorázni sem lehet majd a különbséget. Ami akkor marad, nem érez már – elnyeli egy két és fél láb mély, sáros gödör -, holott ugyanez kitekintett az űrbe is pár napja még. De mi lesz a különbség azoknál, akik sosem lelkesültek, mindig “reálisan” gondolkodtak, “józanok” maradtak, s “két lábbal a földön álltak” mindég? Csak annyi: végre nem beszélnek tovább, s már nem állnak, hanem fekszenek, s nem a földön, hanem alatta. Mivel alatta maradtak életükben is, mélyebben is a kelleténél. Az ilyen ember fejfájára azt írnám:

Körünkben volt, s a csillagos ég alatt járt ő is, de nem élt. És most már a teste sem él.

Vagy ezt:

Most állt le a szíve, most állt be nála az agyhalál, de hogy mikor halt meg, senki sem tudta, míg élt.

Éljünk, éljetek hát. Hogy egyszer a fejünk fölé felírhassák: Körünkben volt ő is, és bár az Univerzum ölte meg végül, a kozmosz döntése okozta ezt a halált, s afölött érzett fájdalmunkat, hogy annyit sem élt, mint egy kisebb csillag, igaz nem szivárványos, hanem fekete, de mégis csak, megint, pátosz íveli át.

Sírunk néha, mert fáj. De boldogság, hogy fájhat egyáltalán.  S fordítva is igaz: sírunk boldogságunkban is, s fáj, hogy időleges csak ez a boldogság. E kettő közé feszül ki a lét, e kettő feszítésében kacag és zokog – zenél.


Pátosz a káoszban (Liget, 2007)

Erős északi szél

 

Életünk a mesterművünk, a szimfóniánk

Geller – Hosszú poszt a jövőmről

 

19 Comments:

  1. Marsovszki Viktória

    Nils Frahm zenéje is szólni fog nálam,.
    Na, de most már olvasnom kell írásaidat, mert restanciáim vannak. ez ügyben. 🙂

  2. Ibolya Nagy

    Ha megtehetném, -egy másik dimenzióban-,Nils Frahm figyelmébe ajánlanám ezt a posztot, utána megkérném, hogy olvassa el a Jégvágót, esetleg fordítva: először a Jégvágó, utána a poszt. Szeretem, amit csinál ez az ember. 🙂

  3. Aki téged olvas, az él, és nem él hiába! 🙂

  4. Ibolya Nagy

    Lényegesen több esélyed van rá, remélem, összejön neked, Cen’! 🙂

  5. Szabó Edit

    Hála neked, Cen’, erre a fiúra már felfigyeltem itt régebben, mert már osztottad meg itt. Akkor tetszett meg a zenéje. Ezzel a poszttal meg, amit írtál hozzá, egyszerűen tökéletes!

    Ha szeretnél vele összefutni, akkor gyere el a MÜPA-ba február 4-én vagy 5-én! Ő ott lesz. 🙂

  6. Marsovszki Viktória
  7. Marsovszki Viktória

    Szeretem ezt a fiút – amit csinál, az meg az önszuggesztió minősített esete. Jól nyomja, jól csinálja, pont úgy, ahogy az írást is kell – amikor az ember éjről éjre ír, épp az történik, mint Nilsszel a hangszerei és hangjai között. Hangokat keres az ember, dallamot, témát, és mivel nem hallja, nem látja senki, annyit időzik egy-egy gondolatnál, akár mondatnál is, amennyit a kedve tartja. Építkezik, hangra hang jön, szóra szó, és szép lassan lemorzsolódik, ami felesleges, megszűnik a külvilág, ahogy mondani szokás, és felépül valami más
    szép
    hallgatom
    másodszorra, harmadszorra… Cen’

  8. Marsovszki Viktória

    és olvasom sokadszorra a Pátosz és a halált ♥

  9. Marsovszki Viktória

    angyalokkal suhannak át fejem fölött
    érzem, hogy élek

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.