Illúzió és vadon


Centauri író szerző fotó irodalom Mgavető Kiadó regény portré interjú

Aikon zafír-túrára emlékezve azt írtam (ITT), hogy míg egyrészt önmagára talál a vadonban az ember, másrészt végérvényesen elveszít valamit. De mégis, konkrétan mit talál és mit hagy ott? Az a legnyugtalanítóbb ebben az emlékben, hogy olyan volt jelenidőben is, mint most: akár egy illúzió. Tökéletesen olyan, ugyanakkor ez az egyetlen illúzióm, amiről biztosan tudom, hogy mégis lehetséges. Lehetséges illúzió nincs, ez a felállás nem létezhet – gondolhatnánk, de ez tévedés! Sok elképzelésre mondhatni: illúzió – például az örök és mindent elsöprő szerelem képzete is ilyen. De képzeljünk el egy olyan orákulumot, amely a napnál is világosabban mutatja meg az örök szerelmet, ám egyúttal azt is, hogy bár létezik, neked speciel ez nem jár. Mi marad benned? Megsemmisül az örök szerelem illúziója? Vagy bizonyosságot nyersz, csak épp tudomásul kell venned, hogy e bizonyosság nem a tiéd. Illetve a tiéd is, meg nem is. Ez a felismerés is elhasíthatja az embert. Azok, akik kimennek az északi erdőkbe, és nem térnek vissza, vajon egy illúzió áldozatai? Bizonyos értelemben igen, de ha közelebbről néznénk meg ezeket az embereket, úgy találnánk, az ő életükben valami, ami kétségtelenül az illúziók körébe tartozik, makacs valósággá vált. Holt itt a határ? Hogyan ötvöződhet a lehetetlen és a lehetséges ilyen nyugtalanító, felemás módon? És miért tesz így a hegy, a patak, a legnagyobb orákulum, a mindent tudó vadon? Történelmi távlatokban nézve talán még túl közeli az az idő, amikor valóban az otthonunk volt; így egy ép és szabad psziché még felismeri benne az otthont. Ugyanakkor újabban van a vadonnal egy kis gond. Nem is az, hogy őseredeti formájában alig találni már, mint inkább az, hogy az ember szempontjából a legszebb vadon is üres. Nem úgy üres, mint ahogy ötezer éve volt az. Ma már nem találni benne senkit. Ha szerencséd van, láthatsz még szalamandrát, szarvast, hiúzt, mindezeket csodálhatod, mindezekben gyönyörködhetsz, de

már nem találsz senkit a vadonban, aki veled gyönyörködne.

Villámlátogatók, kirándulók, kutatók és vadászok járják csak, de valójában eltűnt belőle az ember. Gondolhatnánk, bárcsak valóban eltűnt volna! Csakhogy a vadonbéli ember is ember, és ha többre nem is, egy másik vadonbéli emberre azért vágyhat. Réges-régen erre volt esélye. A vadonbéli nő találhatott egy vadonbéli férfit, s egy vadonbéli férfi rábukkanhatott egy vadonbéli nőre. Ma a vadon üres. Aki most megy vissza, aki most talál rá az igazi otthonra, már csak egy üres otthonra talál rá. Mert a vadonbéli ember is csak ember – és csak addig marad az, míg van legalább egy társa.

Ha nincs, ha senki más emberfiával nem kapaszkodhat össze, betör a pszichéjébe a vadon.

Ha senki más emberfia nincs, aki a magáévá tenné, akkor a vadon teszi a magáévá, ahogy befutja és lebontja a régi romokat, ahogy évmilliók alatt elmorzsol hegységeket is. Az ember nem olyan, mint egy hegy. Az ember elmorzsolásához pár hét is elég. A vadon a mindenség földi helytartója, a vadon a mindenség utolsó olyan tartománya, ahol az embernek még bármiféle esélye lehet az egésszel szemben. Ha nincs egyedül. Az embert egy másik ember teszi emberré. A vadon fenntartja, ha legalább ketten vannak, de ha a vadon egyedül talál rá valakire, a patakban ázó kövek közi löki, akkor is, ha formálisan még negyven-ötven él. Két emberre még elnézően néz, de ha magára marad, rögtön benyújtja a számlát, és világossá teszi: ahogy minden kő, minden fa, minden csepp víz, minden lélegzetvételnyi levegő, úgy ez a magányos ember is kizárólag az övé.

Centauri író szerző fotó irodalom Mgavető Kiadó regény portré interjú

Az öldöklő civilizáción túl

 

3 Comments:

  1. Volt egy háromrészes orosz filmsorozat nem rég az egyik tv csatornán, azt hiszem valahol írtam is, az első rész után, hogy mennyire megfogott. Ha jól emlékszem címére, de nem biztos, hogy pontosan így volt. Az ember és madár.,, vagy Madár és ember, mindegy. 🙂 Az 1. rész egy 50 év körüli férfi ikerpárról szólt, akiknek az apjuk anno zoológus volt, az erdőben éltek, a nagy orosz vadonban, apjuk halála után is ott maradtak. Ebben a részben a lappantyú volt az egyik madár főszereplő, a másik a kakukk. Amit te leírsz, erről az illúzióról, valami hasonló volt a filmnek is lényege. Persze azontúl, hogy hihetetlen jól bemutatta a lappantyút, és a kakukkot is. 🙂

    • Megnézem, láthatom-e valahol online (tv nincs 🙂 ) Már csak a lappantyú miatt is. Az egy nagyon furcsa és titokzatos madár, tavaly az a szerencse ért, hogy itt dekkolt az udvarban, a háztól mindössze 8-10 méterre. Régi deszkák között lapult meg. Éjjel is gyakran láttam vadászni, valószínűleg költött is. 🙂

      • Kerestem én is, de nem találtam semmit a filmről, még csak filmismertetőt sem, akkor sem, és most sem. A 2. részben a siketfajd volt a madár, a 3. részben a búbos vöcsök, az utóbbit egy Moszkva melletti tónál filmezték, a párválasztástól a fészekrakáson át, az utódnevelésig végigkövették. Jó volt mind 3 rész, de az első az “erdei fickók” és a lappantyú miatt, hatalmas élmény volt. Persze a lappantyú éjszakai életét is bemutatta, nem akárhogy. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.