Bőven termő sivatagok – szülők kontra gyermek

sivatagosodás

Fotó: Centauri

Jó látni, hogy bár az életünk gyakran sötét, néha világos felismeréseket szül.


2019.11.03. Déli szél fúj, ragyog a nap, halottak napja után, vasárnap. Nem illő borongani most, de ha egyszer „véletlenül” épp most bukkanok rá az alábbi jegyzetre, ami ráadásul a tegnapi írásomra is rímel, mit tegyek? Illő ez mégis. És semmit se von le a ragyogásból, egy hosszú ősz, és hosszú hétvége békéjéből. Jó látni, hogy bár az életünk gyakran sötét, néha világos felismeréseket szül.

Pár éve sírni láttam egy embert. Nem is sírás volt az, hanem zokogás – amikor földre dönt a fájdalom, s térdre hullsz, épp ott, ahol a rosszindulat dárdája váratlanul átszakít; nem látsz semmit, hétmérföld-mélyről ömlik belőled a keserűség és a sírásodat száz méterről, csukott ajtón át is tisztán hallani. Amikor egyszerre vagy fent és lent. Boldogság utáni vágyad oly magasan áll már, hogy annál magasabban nem is állhatna; ugyanakkor a keserűség kútaljába zuhansz – oda, ahonnan már nem zuhanhatsz tovább.

Az effajta zokogás ettől keserű, s egyszersmind édes, mert ugyan lent vagy, a lehető leglentebb, ugyanakkor bizonyos értelemben megérkeztél, még ha a lét legaljára is, és míg elviselhetetlenül fáj, hogy ott kell lenned, azt is tudod, nem történhet már veled semmi rossz, hisz a legrosszabb épp most tepert le.

Bárki teszi bárkivel ezt, bűn. Főként, ha újra és újra döf. Végképp az, ha szülői kéz tartja a kést, ha szülői szájból záporoznak mérgezett nyilak. Tudom, mit beszélek. Sokszor emlékszem apámra, mert ő megértő, nyitott, önzetlen és korrekt volt. Ha rá emlékszem: kegyelet. Minél többször, annál inkább. Anyám esetében hallgatni a kegyelet – mert hallgatni kevésbé kegyetlen. Ő alakította így, amint apám is maga alakította – még ha öntudatlanul is –, hogy rá emlékezni napról napra fontosabb.

Anyám az ocsú – apám a búza.

A korlátlan önigazolás eszköze azt hinni, hogy a szülőnek alanyi jogon jár a tisztelet. Nem. A felnőtté érés lényege éppen ez: elválasztani az ocsút a búzától, s a felnövekvő gyermeknek joga ez. Ideig-óráig akad mentség bőven. Anyám is azt hajtogatta, hogy milyen nehéz gyermekkora volt. Mikor végre megértettem, mire gondol, azt is tudtam rögtön, hogy ez nem mentség semmire.

Egy gyerek nem felelhet a szülő balsorsáért; nem hivatott részt vállalni a szülő traumájában. Alkoholista szülő ne itassa vodkával a gyermekét.

Legyen az alkohol sanyarú sors, testi vagy lelki terror, legyen szegénység és kitaszítottság, legyen az alkohol bármi.

Aznap, amikor azt az embert sírni láttam, nem voltam boldog. Mert újra ezt az erőszakot, ezt az önkényt láttam – amikor egy valaha tán összetört ember újra és újra azt töri össze, akit a leginkább védenie kellene. Töri, zúzza, tépi – ahogy az ilyenkor oly gyakori –, épp a védelem nevében.

Ember! Még ha összetörtek volna téged is, ne hidd, hogy törvény a pszichében, hogy holnap vagy már ma este neked is meg kell taposnod valakit.

Biztosan tudom, hogy ez nem törvény. Nem végzet. És azt se hidd, hogy az összetört ember büntetlenül törhet össze másokat. Nem, ez nem joga. Apámtól tudom ezt is. Igaz, anyám ifjúsága kegyetlen volt, s rabszolgaság a gyermekkora. Apámtól viszont nem a szabadságát vitatták el, hanem a lét jogát. Patkányméreggel próbálták megölni. Egy kisfiút. A saját apja, a saját mostohája. Soha többé nem ment vissza abba a házba. És mégis: apám volt jóindulatú, odafigyelő, reménykedő. Apám jött a vegytiszta pokolból, nem anyám. És mégis: anyámból tört fel időről-időre a pokol önkénye, nem apámból.

Anyám nőtt ugaron, apám a sivatagban. Anyám kevés vizet kapott, apám egy cseppet sem. Mégis: anyám az ocsú, apám a búza.

Én pedig a rosta.


Apám és anyám egy medálban, amely a jegygyűrűk összeolvasztásából született.

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

Regisztrálás után értesülhetsz a legfrissebb írásokról 🙂

Név*

Email cím*


Ars poetica – A világ legszebb árvaháza

LEGSZEBB EMLÉKEIM

Engedjétek hozzám a gyermekeket!

Megannyi kicsi isten – gyermeknap

Flora Wellman és a diftéria – Jákob botja, 2016

Örökbefogadott halottak – halottak napja

16 Comments:

  1. Megrázó írás. Nagyon erős. Ez az az írás, amit ha valaki elolvas, nem felejt el soha. Köszönöm!

  2. Mély tisztelet az őszinte sorokért. A legnehezebb azt megérteni egy gyereknek, ha eltaszítják és nem szeretik, hogy azért nem ő a hibás. Milyen jó, hogy a beégett hiányt pótolja a természet a tehetség és a megbocsátás, ha az létezik egyáltalán. Egy csomó könyvélményem is eszembe jut, hasonló sorsokról, egyformán fiúkéról, lányokéról, inspiráló írást kaptunk ismét, nem csupán az önreflexióra szülőként, hanem a jóvátételre is. Köszönöm.

    • és remélem, hogy néha azért átjön: a szembenézésnek is megvan a maga öröme. Ezt komolyan mondom. Jobb tudni, mint nem tudni. A tudatlanság, a befordulás, az eltagadás is lehet öröm forrása, nem vitatom, de az legalábbis részben hamis öröm; a nyílt szembenézés, a sorsról, önmagunkról való tudás, legyen bármilyen súlyos néha, mégiscsak valódi tudás, és mint ilyen, öröm.

  3. Szabó Edit

    Eddig még sosem mutattál fényképet nekünk anyádról, Cen’, ha jól emlékszem….

    Úgy látom, visszatekintős, emlékezős hétvégéd volt. Bár valószínűleg sokakkal előfordult ez most az elmúlt napokban, csak senki sem tudná így leírni, ahogyan te.
    Nagyon szeretem, ahogy írsz. (Ezt már írtam néhányszor. 🙂 )

    • Köszönöm, és örülök, hogy nem riadtok el ezektől az írásoktól. / Jól emlékszel, anyámról még nem / Vannak persze, akik tökéletesen értelmetlennek gondolják az ilyen alkalmakat, ezt tudjuk, én viszont értelemesnek találom, és termékenynek is 🙂

  4. Ibolya Nagy

    “A korlátlan önigazolás eszköze azt hinni, hogy a szülőnek alanyi jogon jár a tisztelet.”
    Ez kulcsmondat.,
    Sokáig gondolkodtam, hogy egyáltalán hozzászóljak. Megtudom-e röviden, lényegre törően fogalmazni, amit szeretnék.
    Bizonyára sok év gyötrődése kellett hozzá, hogy ilyen kristálytisztán kimondd ezt a néhány súlyos mondatot. Csodállak az őszinteségedért, Cen’, többek közt ezért is vagy nagyszerű ember. Nem kis bátorság kellett felvállalni a rosta szerepét. Te megtetted Cen’.
    Motoszkál bennem a kérdés, amire már sosem kapunk választ: ha hosszú életű lett volna édesanyád, vajon képes lett volna szembenézni önmagával? Volt-e egyáltalán belátási képessége?
    Köszönöm, hogy olvashattam.

    • Volt ilyen képessége, csak ritkán működött; sor került szembesítésre is, amikor már felnőttem, tragikus-szánalmas órák voltak azok / egyszer majd erről is talán, de íróként azért nem mindent mondok el egy az egyben, sok szép és sötét életrészlet szépen feloldódik a regényekben, vagy épp erős pillérként tartják ott a szereplőket / nem teszek úgy, mintha nem kellene ehhez bátorság, mert kell, ugyanakkor józan ésszel nem is igen van más lehetőség: ahogy nem oly rég valamelyik poszt alatt írtam – talán tegnap – tudás és nemtudás között kell választani. A tudás, a megértés mindig nehéz, mindig roppant kockázatos, azt el kell viselni, még az örömeit is, a nemtudás viszont kiszolgáltatottá tesz; a nemtudás sosem lesz szabadságunk és boldogulásunk táptalaja; a nemtudás, a kényelem, a visszahúzódás, a szembesülés és szembesítés elodázása vagy elmaradása az a bizonyos klasszikus homok, amire építeni semmit sem érdemes.

  5. Írtam, töröltem, írtam, töröltem….
    Amit te kiírsz magadból a napokban, nagyon kemény, de ahogy írod, tényleg senki nem tudja, nem tudná így. Egyetértek Szabó Edittel.
    Azt hiszem mindenkiben maradnak ki nem húzott szálkák, és az elengedés hosszú folyamatában, van hogy lassan elporlad az a szálka, de van, hogy fájdalmas gennyedző seb lesz, de egyszer az is távozik, és tiszta lélek marad utána.

    • Nemcsak családdal, hanem saját történetünkkel, sőt a közélettel kapcsolatosan is el kell végezni ezt a munkát, de igazad van, szálka marad(hat) mindig, de legalább húzzuk ki a legnagyobb szegeket, hogy apró sérülésekkel bár, de nagyobb stigmák nélkül járhassunk-kelhessünk ebben az egyszeri világban 🙂

  6. Ibolya Nagy

    Köszönöm, Cen’, abszolút igazad van, én arra gondoltam, hogy az ember legtöbbször még saját magának is félve vallja be, nem hogy nyilvánosan kimondja, amit te itt megtettél. Ehhez kell bátorság.

  7. Marsovszki Viktória

    És hogy segít saját hamvába holt anyaságomra ránézni a te érlelődó tudásod, Cen’. Érlelődik a soha meg nem érő. ♥

  8. Marsovszki Viktória

    És drága gyerek, tenyeredben hordod saját sorsod, őket.

    • Köszönöm, hogy ezt észrevetted; amikor a képet készítettem, nem véletlenül vettem a tenyerembe 🙂 Ráadásul a medál anyám oldalán csillan. Múlt héten írtam épületek kapcsán a kontrasztokról – most jut eszembe anyámról: ő a kontraszt.

      • Marsovszki Viktória

        igen, és téged a kontraszt inspirál, Cen’
        Lettél volna nélküle, jaj istenem

  9. Antal Anikó

    Azt mondják, az igazi sámán megjárja a poklok poklát, ahol a tapasztalást kapja, s ez segíti később az útján- olvasztótégely, amelyben a kínok által nemesedik…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.