Tettekre van szükség (Mandiner)

Az utolsó lökést egy vita adta meg. Egy ismerősöm kétségbe vonta az igazamat, amikor azt állítottam, hogy bármerre járok is, mindenütt találok nyitott, szabad, és segítőkész embereket.

Centaurinak, a tíz éve álnév mögött rejtőző magyar írónak hétfőn jelent meg negyedik műve, a Jákob botja a Magvető kiadónál. A regény Jack Londonról szól, aki akkora hatással volt a magyar követőjére, hogy utóbbi a könyvön kívül egy húsz napos emléktúrával is tisztelgett az éppen száz éve elhunyt író előtt. Az útra Centauri  5000 forinttal, 5 deci vízzel, 5 csomag zacskós levessel, 5 doboz dohánnyal, 5 deci Jack Daniel’s-szel és 5 tábla csokoládéval indult. Egyébként az emberekre bízta sorsát.
Az író követői a Facebookon szavazhatták meg, merre vegye az irányt, hol mennyi időt töltsön, sőt meghívóikkal megmenthették az írót a szabad ég alatt alvástól vagy éppen az éhezéstől. Így tett meg a vándor húsz nap alatt kétezer kilométert – főleg autóstoppal -, miközben aludt a befagyott Balatonon egy hajó gyomrában, barlangban, gyerekszobákban és autómosóban is. A kimerítő túra után immár egy kényelmes kávézóban beszélgettünk az íróval.
Miért pont Jack London?
Nyolc évvel ezelőtt nehéz helyzetben voltam, akkor került a kezembe Jack özvegyének visszaemlékezése. Előtte alig tudtam valamit az író fiatalkoráról: jobbára csak a híres és gazdag, az aranyásó Jacket ismertem. Ekkor szembesültem azzal, hogy ez az ember brutális küzdelmeken ment át, tizenkilenc éves korára végigcsinált egy teljes életpályát. Dolgozott gyárban, volt kalóz, pandúr, tengerész, ült börtönben, írt, tanult, rabolt, szeretett, küzdött, elbukott. Az a mondat írja le ezt legjobban, amit Mrs. Jack London könyvének előszavában olvashatunk: Jack London ezt a hihetetlenül színes és kalandos életet nem írta, hanem élte.
Jó volt nyolc évvel ezelőtt arra gondolni, hogy ő nálam jóval nehezebb helyzetben sem adott fel semmit. Jack példája tettekre sarkall, amire manapság nagy szükség van. Néha valamiféle erőtlenséget érzek az emberekben. Értelmetlen terheket visznek egy életen át, ahelyett, hogy leraknák őket, ahelyett, hogy megküzdenének önmagukért. Jack nem egy makulátlan hős, de addig-addig küzdött, amíg el nem ért egy másik, jobb életminőséget. Én hiszek az olyasfajta irodalom érvényességében, ahol az irodalom nem csupán esztétikai kategória, hanem a pragmatikus elme számára is fontos mozgósító erő.

De miért kell ezért útra kelni szinte üres zsebbel?
Írtam egy regényt Jack London ifjúkora alapján. Hosszú könyv és egy erős erőltetett menettel értem a végére. Nem akartam tíz évig dolgozni rajta – az első sort így is nyolc éve írtam le –, ezért az utolsó öt hónapban napi tizennyolc órát dolgoztam, szombat-vasárnap is. Talán emiatt a regény befejezése után se tudtam igazán leállni. Gondoltam, ezzel az úttal a regényírást is lezárhatnám, másrészt tisztelegni szerettem volna Jack előtt, mivel ez évben lesz halálának századik évfordulója.
Már nyáron, a regény vége felé járva is a fejemben motoszkált az ötlet. Korábban is közlekedtem stoppal, és időről-időre eszembe jutott: mi történne, ha oda mennék mindig, ahová az első autó visz. Jack London a csavargó időszakában sose tudta, hol köt ki estére, hiszen például a rendőrök elől menekülve egyszerűen felugrott az első vonatra, és csak később szembesült azzal, merre is tart voltaképpen. Az ő országúti időszakában a bizonytalanság volt a legmeghatározóbb. Ezt az állapotot hoztam létre az emléktúra során.
Január nem a legalkalmasabb hónap a vándorlásra.
Azért választottam január 12-ét az indulás napjának, mert ez Jack születésnapja. Azonban jó ideig hezitáltam, tényleg belevágjak-e. Az utolsó lökést egy vita adta meg. Egy ismerősöm kétségbe vonta az igazamat, amikor azt állítottam, hogy bármerre járok is, mindenütt találok nyitott, szabad, és segítőkész embereket. Rövid vita volt, azt hittem, nincs is jelentősége, de másnap, amikor már egyedül voltam, dühös lettem. Úgy gondoltam: jó, nem vitázom, inkább utánajárok a kérdésnek nagyban. Megnézem januárban, a legsötétebb, leghidegebb, legrosszkedvűbb hónapban, hogy vajon segítenek-e vagy az útszélen hagynak az emberek.
Mit tapasztalt?
Számoltam rossz és jó forgatókönyvvel is, de végül meghökkentően jó tapasztalatokkal tértem vissza, és sok segítőkész, igazán nagyszerű emberrel találkoztam. Nem beszélve arról, hogy néha olyan jack londonos lett a túra, mintha egy marketingcsapat tervezte volna meg a részleteket.
Jack fiatalkorát a hajózás határozta meg. Az új regényemben, a Jákob botjában is jelenős szerephez jut a tengerészélet, a hajózás; de álmomban se gondoltam volna, hogy mindjárt az út elején egy hajón találom magamat, hogy egy jégbe fagyott kis vitorlás kabinjában töltöm a harmadik éjszakát, másnap pedig szélviharból kell kimenekülni a jégtáblákkal teli Balatonról. Nem tettem mást, csak stoppoltam az olvasók által a facebookon megszavazott irányba az M7-esen, mire épp olyasvalaki vett fel, aki vitorlázni indult januárban.

Nem lehet könnyű egy ilyen túrára becsomagolni.
Napokon át szortíroztam, mégis 46 kilós lett a málha. Tényleg számolnom kellett a legrosszabb eshetőségekkel is. Nem csak azzal, hogy sokat leszek a szabad ég alatt éjjel, hanem azzal is, hogy egy idő után nem lesz mit ennem. Végül is nem éheztem, holott egyszer sem kéregettem. Elmondtam, mi járatban vagyok, és az emberek segítettek. Még egy kávét se kértem, soha. Tényleg nem. Viszont elfogadtam mindent, amit önként adtak.
Milyenek voltak az első lépések?
Az első napot két markáns érzés uralta. Egyrészt szorongás, hiszen nem tudtam, mi vár rám, másfelől ugyanez lelkesített is. Felszabadított, hogy most semmi sem múlik rajtam. Nem kell döntéseket hoznom, csak rá kell hagyatkoznom a következő pillanatra. És persze őrült kíváncsi voltam, milyen tapasztalatokat, történeteket ad majd ez a túra.
Később rengeteg követője akadt – de kezdetben?
Eleinte inkább csak a törzsolvasók követtek. Azok, akik korábban is figyelték az oldalamat. Akkor dőlt el szavazással jó pár szabály és az első útirány. Így indultam el a Dunakanyar felé.
Az emberek a szavazás során korlátoztak vagy inkább segítettek?
Inkább segítettek. Arról is szavazhattak például, hogy milyen távolságról fordulhatok rá célirányosan egy meghívóra. Három lehetőség közül választhattak: ötven kilométerről, száz kilométerről vagy bárhonnan. Szoros eredményt hozott a szavazás, de végül is a „bárhonnan” került ki győztesen. Nagyon nagyvonalúak voltak velem. Az is igaz, hogy ezzel a lehetőséggel a túra során végül is nem éltem.
Közben valamiféle közösség is kialakult az oldalán.
Ez engem lepett meg a legjobban. Ráadásul egy olyan közösség, ahol nincs trollkodás, pocskondiázás. Egy újságíró kérdezte tőlem, amikor épp az M3-ason stoppoltam, hogy érdekel-e, mi tetszik neki ebben a túrában a legjobban? Persze, mondtam, nagyon is! Azt felelte, hogy az oldalamon csupa segítőkész, és néha valóban őszintén aggódó embert lát, és a neten mostanság ez egészen kivételes. Azt kell mondanom, igaza volt.
Ahogy nőtt a követői száma, úgy ismert meg az ország is. Ez segítette az utad?
Az utolsó napokban már kaptam meghívót olyantól is, aki az újságban olvasott az útról. Egy olvasóm betelefonált az egyik kereskedelmi rádióba, hogy elmondja, Jack London-túrán vagyok, ezért ha az út szélén látnak, segítsenek. De a legtöbben úgy álltak meg, fogadtak az otthonukba, hogy semmit sem tudtak rólam.
Készült leltár az útról?
Budapestről indult a túra, a legtávolabbi pont Szeged volt. Összesen kétezer kilométert tettem meg. 1800 kilométert stoppoltam, 20 kilométert hajóztam, 100-at vonatoztam, és körülbelül 60 kilométert gyalogoltam. Ötezer forintot vittem magammal, ebből hatszázkilencven maradt a túra végére. A névjegykártyáimból 120 fogyott, ennyi emberrel kerültem kapcsolatba. Töltöttem éjszakát a szabadban, hajó gyomrában, három kisgyerekkel egy gyerekszobában, autómosóban, sőt egy színpadon is.
Hogyan keveredett egy színpadra?
Egyik este Balatonszentgyörgyön rekedtem. Váratlanul jött egy üzenet, egy budapesti olvasómtól, hogy ő két órán belül ott van értem és felvisz a fővárosba. Mivel az volt az alapállásom, hogy a vándor mindent elfogad, mindennek örül, és mindent megköszön, elfogadtam az ajánlatot. A kocsi valóban megérkezett, de este tíz után értünk Budapestre, így már nem volt hol aludnom. A Nyitott Műhely nevű irodalmi helyszínre mentem, oda kéredzkedtem be éjszakára. A tulajdonos javaslatára a színpadon aludtam. Bizonyos értelemben ez volt az első színpadi fellépésem, mivel én nem szoktam író-olvasó találkozókat, felolvasói esteket tartani.
Volt olyan helyzet, amikor azt érezte, ebből elég?
Középtájon másfél napig alig álltam a lábamon. Ez volt az első holtpont, valószínűleg a hideg miatt. Aztán a túra vége felé, Debrecen környékén rám tört az érzés, hogy én nem vagyok normális. Mint a Kis Vukban: kicsi vagyok, éhes vagyok, haza akarok menni most rögtön. De számítottam erre. Húsz nap vándorlást nem lehet mélypontok nélkül végigcsinálni. Az utolsó napra pedig fizikailag készültem ki, már nem bírtam megemelni a zsákomat. Úgy éreztem, mintha egy horgolótű lett volna a felkaromban.
Ha a mélypontokról már beszéltünk, mi volt a csúcspont?
Azt hiszem, a barlangnál töltött éjszaka. Vendéglátóim elvittek kirándulni a Bükkbe. A kedvenc hegységem, a Jákob botját követő nagyregény helyszíne is. Itt van a legkedvesebb barlangom, a Szeleta-barlang. Elhatároztam, hogy ott töltöm az éjszakát, bár aznapra a meteorológia mínusz húsz fokot jósolt arra a térségre. De miután találtam fát, építettem belőlük hősugárzót és berendezkedtem, megnyugodtam. Úgy éreztem, hazaértem.
Mit adott önnek a túra?
Az emberről, a homo sapiensről továbbra is azt gondolom, hogy összességében egy eléggé félrecsúszott lény, de ez nem jelenti azt, hogy az egyes ember ne tudna a saját fajtájának minősége fölé kerülni. Az egyes ember nem megítélhető az emberiség egészének működése alapján: csak abból lehet kiindulni, amit egy adott helyzetben tesz. Egy adott ember sokkal jobb működést képes mutatni, mint az emberek közössége. Ez nem új nekem, de most felejthetetlen dózisban tapasztaltam, hogy ez mennyire igaz.
A túra másik kérdése az volt, képes vagyok-e még kilépni a komfortzónámból. Jó tudni, hogy még nem veszett el az alkalmazkodóképességem. Nem mindig volt könnyű, de képes voltam jól érezni magamat egy jeges, fagyos éjszakán is.
Az út lezárás vagy egy új regény kezdete?
A Jákob botjában Jack rájön, hogy nem kell neki a tengeri élet, nem kalóz, hanem író akar lenni. A könyv azt az utat mutatja meg, ami odáig vezet, hogy egy ember végül úgy döntsön, szakít azzal, aki addig volt. Jack egész életében hajózott, vándorolt, s mikor úgy határozott, ezt nem csinálja tovább, az utolsó útja még egy hajóra vezet. Így búcsúztatja el a tengeri Jacket. Vagyis az első lépés előre, paradox módon még egy utolsó lépés hátra. Némi túlzással én is egész életemben mentem. Akkor is, ha nem akartam. Szinte állandóan mozgásban voltam. Most már úgy érzem, elég. Szeretnék több időt tölteni otthon, a kandalló előtt, s szeretnék többet írni. De Jackhez hasonlóan úgy döntöttem, utoljára még egyszer elmegyek egy hosszú útra. Ha eddig menni kellett, akkor most kelljen még inkább. Hadd szóljon. Egy ilyen utolsó vándorút majd elintézi nekem, hogy ennek már vége legyen.
Tehát ez az út számomra egyfelől a Jákob botjának lezárása, másfelől az én folytonos vándorlásom lezárása. És egyben az új regény kezdete is. És egyszer talán azt is megírom, amit a Jack London-túrán átéltem.
Akkor mondhatjuk, hogy egy ihletszerző körút is volt?
Szokták mondani, hogy az alkotáshoz szükség van a fájdalomra vagy a magányra. De nem. Nincs szükségem fájdalomra. És nem is élménygyűjtés volt, mint ahogyan azt sokan hiszik. Én nagyrészt a képzeletemre hagyatkozom. Még sosem éltem át alkotói válságot. Nekem csak nyugalom kell és biztonság.
Ezért van az álnév is?
Igen. Részben. Annak idején néhány barátom úgy vélte, hogy kapcsolatok nélkül igen nehéz eljutni egy könyv kiadásáig. Én meg azt gondoltam, ha ez így van, akkor engem ez nem érdekel. Az írásban nem a publikálás, hanem a folyamat érdekel. Szóval úgy döntöttem: így vagy sehogy.
Aztán végül jól jöttem ki a dologból. Március elsején leszek tíz éves szerző. Ez idő alatt sok legenda keringett rólam. Úgy gondolták, hogy Centauri valójában nő. Hogy azért nem állok közönség elé, mert valamiféle Quasimodo vagyok. Számos ismert szerzőt gyanúsítottak meg azzal, hogy valójában ő rejtőzik az álnév mögött. De tíz év alatt a többség elfogadta, hogy én egyszerűen csak Centauri vagyok.

Hozzászólások lezárva.