Hórvölgyi köd (Rudolf Portestein története)

Kereken 20 évig csak írtam, így aztán a regények egy része még nem jelent meg. Itt ezekből a „jövőbéli” regényekből adok ízelítőt. Jó böngészést!

A többnyire véletlenszerűen feltűnő kutatók kezdeti lelkesedése általában gyorsan alábbhagyott. Legnagyobb hévvel a Népegészségügyi Minisztérium által is támogatott vizsgálatok indultak meg 1962 őszén, ám a lendületet hamar megtörte, hogy ’63. március 10-én, a Hór-völgy közelében három, a lépdelőket vizsgáló szakember tűnt el nyomtalanul.

Centauri Hórvölgyi ködAz 1930-as évek vége felé, a folklorisztika virágkorában, gazdag mondaanyagot gyűjtöttek a vidéken, amint sokfelé Európa-szerte, de már az első kutatók sem igen tudtak mit kezdeni a Nagy-karszt regéivel, mert azok – más tájegységekhez mérten – nem annyira a múlt emlékeit vagy szimbolikus történeteit, mint inkább a jelenkor meghökkentő légkörét adták vissza. Ahogy az utóbbi években egyre növekvő figyelmet keltő, úgynevezett Rudolf-naplókban olvashatjuk: A jelennek csudás borzalmait, s borzalmas csudáit.
Bizonyos lényekről – akiket a tudósok csupán a karsztbéliek képzeletvilágának tulajdonítottak – kiderült, hogy valóban létező állatfajok, s ezek idővel „leírást és besorolást is nyertek”. Míg a sámánok, mesemondók, regösök alakjai majd’ minden tájon felbukkantak, addig kizárólag a Nagy-karszton ismerték az úgynevezett mondogatókat, hangicsálókat, barangolókat és üldögélőket. Ezek a nyugtalanító, civilizált, mégis valamiként erdei emberek (Homo ferusok) a hatvanas években, a pszichológia térhódításának idején irányították a figyelmet újra a tájegységre. A korábban vizsgálódó antropológusok ugyanis azzal zárták le a mondogatók és egyéb fura – mesélőkhöz vagy sámánokhoz nem hasonlítható – szerzetek kérdését, hogy a hegységben meglepően nagy arányban születnek értelmi fogyatékosok. Azt a magától adódó kérdést, hogy ennek hátterében mi állhat, fel sem tették. A hatvanas évek pszichiáterei már igen, de választ ők sem találtak. A többnyire véletlenszerűen feltűnő kutatók kezdeti lelkesedése általában gyorsan alábbhagyott. Legnagyobb hévvel a Népegészségügyi Minisztérium által is támogatott vizsgálatok indultak meg 1962 őszén, ám a lendületet hamar megtörte, hogy ’63. március 10-én, a Hór-völgy közelében három, a lépdelőket vizsgáló szakember tűnt el nyomtalanul. Általánosan ismert volt, hogy a karszt bizonyos részei nehezen járhatók, a gyakori kőomlások miatt életveszélyesek is, ezt az esetet mégis bűnügyként kezelték, mivel az etnográfusok keresése során olyan mondogatóra találtak, aki motorikus hajlongás kíséretében az egyik eltűnt nevét ismételgette. A nyomozás idejére felfüggesztették a kutatásokat, és mire a megoldatlan ügyet lezárták, a program feledésbe merült, ráadásul az anyagi források sem álltak már rendelkezésre.
Az elszórt és felületes vizsgálódásokon túl máig nem született a Marble-jelenségekről elfogadható vagy legalábbis alapos kutatás után felállított tézis. Igazán csak egyetlen emberről, egy viharos természetű, s alig ismert, fiatal nemesről mondható el, hogy behatóan vizsgálta a hegyvidéket. Ő volt az, aki az 1870-es évek végén összefüggést vélt felfedezni az antropológiai sajátosságok és a Hór-völgyi köd között. Jellemző, hogy épp ez a minden bizonnyal túlérzékeny, életkori adottságai, valamint a századfordulót megelőző hangulat miatt sok tekintetben bizonytalan és labilis fiatalember vált a táj kutatójává, 1890 tájára már inkább kétes hírű megszállottjává. A túlzottan kifinomult, dekadens, s meglehetősen középszerű Portestein família utolsó sarjáról van szó.
Centauri Rudolf útja

Fotó: Centauri

A Bajorországból származó család csak a vesztfáliai békét követően, 1649-ben kapott nemesi rangot. Talán e kései felemelkedéssel magyarázható, hogy a Portesteinek egyik tagja sem vívott ki magának említésre méltó elismerést a történelem pódiumán. Még a szóban forgó ifjabb Rudolf Portestein gróf sem, aki pedig nem volt híján ambícióknak. Mint a XIX. század végén minden jobb gondolkodású fiatal arisztokrata, ő is a tudománynak vagy a világ jobbításának akarta szentelni az életét, és bár tehetségben alig maradt el a kortársaitól, sokoldalúsága ellenére sem lett a növényföldrajz megújítója, neves csillagász, egyiptológus vagy világutazó. Neve a geológia területén sem vált ismertté, pedig leginkább a földtudományok vonzották. Végül azt a rejtélyt sem oldotta meg, amire 1872. augusztus 24-én, Henrik Gustermann báró barátságának köszönhetően akadt rá a Nagy Marble-karszton. Annak ellenére sem, hogy „a Hór-völgy légköre valósággal rabul ejtette”, és egyetlen nap alatt örökre megváltoztatta az életét.
El kell ismerni, hogy a kevesek által ismert, az útleírásokban csupán helyi nevezetességként megemlített Hór-völgyi ködben ma is van valami minden más rejtélynél erőteljesebb. Ma sem tudni, mi zajlik a szurdokban, amikor a karsztvidék legendásan sűrű ködje megül benne, és még a nyári hónapokban is elrejti a katlan óriási fáit. A szurdok manapság is járhatatlan terület, noha a környéke viszonylag szelíd, és számos turistaút közelíti meg. Nem hasonlítható az Urál vagy a Kaukázus barátságtalan, lakatlan és meredélyes hegyeihez, azoknál jóval barátságosabb, mégis: a Hór-völgy jelenségeire ma sincsenek elfogadható válaszok.
Az észak–dél irányú hasadék keleti, nyugati és északi fala függőleges, néhol befelé dől, ezért sehol sem vetheti meg rajta az ember a lábát. A déli fal dőlésszöge kedvezőbb, viszont folytonos mozgásban van, évente többször is hatalmas darabok válnak le róla. A jelentősebb omlások dörejei ötven mérföldre is elhallatszanak, és olyan rezgéseket keltenek, hogy olykor egészen távoli települések talaja is beleremeg. Rudolf első útja, vagyis 1872 óta két és fél mérföldet növekedett a hasadék. A leomlások csak ritkán teszik lehetővé a leereszkedést. Ennek köszönhető, hogy 137 évvel a gróf útja után még mindig Rudolf számít az egyetlennek, aki – valószínűsíthetően – bejárta az egész Hór-völgyet.
A Rudolf idejében még állandóan látható, jellegzetes, a völgy fölött lebegő „szivar alakú ködképződmény”, az úgynevezett Hór-völgyi felhő ma már csak ritkán észlelhető, és vitatott, hogy azonos azzal, amiről a gróf 1872 és 1891 között többször is, igen részletesen beszámolt. A felhő létezését Rudolf naplóján kívül számos levéltári forrás bizonyítja, többek között nyolc, 1511 és 1844 között készült metszet, illetve litográfia. A legrészletesebb és leghitelesebb leírásokat azonban kétségkívül a gróf adta, akinek naplói nemrégiben kerültek elő. Az 1872 és 1876 között írottak a Gustermann-hagyatékból, a későbbieket pedig – amelyek Rudolf eltűnésével együtt vesztek el – 1947 májusában találta meg Fridrich Flick, német pilóta, amikor kisebb légi csata során Messerschmittjével a hasadékba zuhant. Flick csodával határos módon épségben megúszta a becsapódást, mi több, kijutott a Hór-völgyből, magával hozva az ott talált Rudolf-naplókat. A megtalálás körülményeiről nem tudni többet, mivel Flick, a rövid hadifogság ideje alatt súlyos depresszióba zuhant, s nem sokkal a háború vége után, egy dél-franciaországi ideggyógyintézetben lobotómiát hajtottak végre rajta, vagyis a jobb és a bal agyféltekéjét műtéti úton elválasztották egymástól. Ezt követően a ma 89 éves pilóta örök szótlanságba süllyedt.
Mivel később Flickről már nem ejtünk szót, itt említjük meg: egyáltalán nem biztos, hogy a sziklafalakon felmászva jutott ki a Hór-völgyből, ugyanis a hasadékot és a két mérföldre eső Kistöbör nevű helyet minden valószínűség szerint „föld alatti út”, a Kistöböri-barlang köti össze, amelynek bejárata ma is nyitott, és háromszáz lábnyi szakasza járható is. Épp a Flick által felhozott naplókból tudjuk, hogy Rudolf gróf átjárót talált, illetve épített a Hór-völgy és a Kistöböri-barlang között. Talán épp a naplók útmutatásai vezették ki Flicket a völgyből és szorult helyzetéből? Tény, hogy amennyiben Flick a Hór-völgytől indul lakott helyet keresni, legnagyobb valószínűséggel az Istenesi-elágazónak mondott hely környékén bukkanhattak volna rá, ezzel szemben a sokkos pilótát a Kistöbörtől alig pár száz lépésnyire találták meg a karszterdőkben bujkáló ellenállók, akik a háború végéig a Rudolf-naplók rajzai alapján kerestek újabb és újabb búvóhelyeket. Vagyis talán éppúgy segítették őket a gróf iratai, amint korábban Flicket.
Ezt leszámítva a Rudolf-naplóknak továbbra sem jutott jelentős szerep, bár a kalandos esettel felületesen foglalkozott a háború utáni sajtó, majd pár sor erejéig egy Tantalics nevű helytörténész is említette. A Gustermann-hagyatékban található iratokról ekkor már szinte senki sem tudott, a Flick által felhozott utolsó kötetek pedig először a védelmi minisztérium irattárába, később a bécsi levéltárba kerültek. Végül szerencsés véletlen hozta úgy, hogy egy zoológus jóvoltából a teljes Rudolf-napló nyilvánosságot kapott. A fent említett helytörténész egyik tanítványa 1989-ben a Nagy-karszt állatvilágáról szóló monográfiához fajlistát állított össze. Ennek során a kis-ködháti erdész feljegyzéseiben utalást talált arra, hogy Rudolf Portestein gróf és egy Boggies nevű botanikus „háromujjú hőcsiket” lőtt a Hór-völgy melletti sarj-fenyvesben. Mivel e harkályfaj egyetlen adatáról volt szó, Tantalics tanítványa átvizsgálta a bécsi levéltár naplóit, amelyekből azonnal nyilvánvaló lett a további naplók létezése. A monográfia végül nem jelent meg, viszont a Rudolf-naplók teljes terjedelmükben hozzáférhetővé váltak, és ma már minden korábbinál gazdagabb forrás áll mindazok rendelkezésre, akik a Hór-völgyi köd homályát szeretnék eloszlatni.

MÉG TÖBB HÓRVÖLGYI KÖD

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.