Kalandos Tél (hóval, lóval, hullával)

Kereken 20 évig csak írtam, így aztán a regények egy része még nem jelent meg. Itt ezekből a „jövőbéli” regényekből adok ízelítőt. Jó böngészést!
SARKVIDÉKI KÖD

Büszkeségem alig lesz kisebb, mint amilyen Kolumbuszé lehetett. Kalandorságom értéke vetekszik majd Izmaelével is. És azt a nyugtalanító napot életem legszebb napjának gondolom, azt a délutánt, amikor megálltam a város határában, és elnéztem nyugatra, oly hosszan, ahogy a homok nyújtózik álmosan Sierra Nevada aranyló talárja alatt. Amikor különös érzés lett úrrá rajtam, csak álltam ott, és mert nem történt semmi, nőttön-nőtt bennem egyfajta láz; olyan lassan úszott az alkonyban a nap, mintha sosem érne célba. Nem történt semmi, épp ahogy velem se – soha semmi –, és ezt valami porból szálló furfang csodának mutatta aznap.

télKeresett pár dollárt a vasútépítésen, aztán néhány hét alatt, ráérősen elügetett Friscóig. A lovat, a párduc-tarka Appaloosát eladta, bár a szíve majd megszakadt érte; a dokkmunkáért kapott pénzzel megtoldotta az árát, végül hajójegyet váltott, és ekkor már biztos volt, hogy sikeres kalandorrá válik. Ezzel az édes és határozott érzéssel kortyolgatott Erison Bird, amikor a Salt Lake City-ből érkező, kissé túlsúlyos McBurney-vel együtt az északra induló hajóra várt a Bálna Fogadó dohos falai között (nem azonos a New Bedford- i fogadóval, hogyan is lenne az).
Véletlenül sodródtak egymás mellé a tömegben, eleinte külön-külön fröccsöztek a söntésnél, később együtt sörözgettek, végül három rumot is legurítva olyan hatalmas bizakodottság vett erőt rajtuk, hogy émelygő duettjük leszámolt volna egy hadsereggel is.
– Hagyjuk az emlékeket, az alantas melókat, a nyafogó asszonyokat másra, inkább találjunk ki magunknak határozott stratégiát! – kiáltotta Erison a poéta megszállottságával az elhízott és elbizonytalanodott McBurney-nek, akit addig hírből se ismert. Burney pedig örült, hogy egy ilyen kockázatos út kapujában, az indulás előtt néhány órával, nálánál magabiztosabb emberbe botlott, olyanba, aki vele is szóba áll. Erison lelkesültségét tovább srófolta, hogy vérmes reményeit végre megoszthatja valakivel ebben a magányos, lázas és reménytelenül nagyra duzzadó tömegben.
Így hát némiképp spiccesen, de mint a régi barátok, együtt léptek a Nord Scourge sikálásra váró fedélzetére; a lelkes matrózok vizet zúdítottak az ácsorgók talpa alá és rágörnyedtek a csikorgó gyökérkefékre. A barakkok közül füst, pemmikánhoz használatos zöldségek, olcsó kétszersültek illata szállt; harci-ribancok, olcsó fűzőket hordó lotyók istenhozzádjai és szitkai repkedtek; cserébe trágár matrózok disznóságai; kíváncsi sirályok csapongtak az árbockötelek körül. Szekerek és konflisok csattogtak a parton; tébolyult lovak, acsarkodó kutyák, nyájas idegenek és gyanús alakok masszája forrongott az imbolygó palló körül. Olyan lelkes, ádáz és makacs volt ott minden emberfia, mintha valahol – ahová a Nord Scourge indul – úgy bányásznák a boldogságot, mint a Ruhr-vidéken a szenet; mintha a kalandos messzeségben, a tengeren túl öblös csövekből törne fel a boldogság óramű pontosan, akár Yellowstone gejzírjei, vagy az emirátusok Seherezádé-olaja.
Abban a néhány pillanatban, míg a parti őrség tisztjei a papírjaikat nézték, s alábbhagyott a parti bacchanália, kevéske pénzükkel MacKenna kapitánynál külön kabinra alkudtak, hogy ne kelljen a tat alatt kuporogni a bűzben, mocsokban, patkányhúgytól nedves rongyok között, osztrigaszagú lószőrpokrócokon, tetvektől hemzsegő priccseken, együtt a marakodó bumburnyákokkal, akik soványabbnak tűntek, főként a joviális McBurney mellett, magányosan, barát és ivócimbora nélkül útra kelő söpredéknek.
Ugyan már, mit számít ez a kis plusz kiadás, az a néhány dollár? Mi értelme volt túladni a remek Appaloosán, ha mindjárt az elején nyomorogni kell? – gondolta Erison, mert azt hitte, északon májusi sétagalopp várja őket virágmézben úszó, részegítő réteken; vasárnapi horgászkaland, pisztrángozás, műkedvelők legyezése a Blue Stream surranóin. Olyan lesz, mint egy piknik, gondolta, befaljuk a sajtot és a sonkát, megisszuk a kaliforniai zinfandelt, hogy legyen hely a batyuban a köröttünk mázsaszám heverő aranynak. Most a nyomor indít útnak, és az vezet a hágókra is, de ha végeztünk, úgy baktatunk vissza onnan, hogy aranytól recsegő zsákok húznak le mindkettőnket; s lefelé tartva, ahogy haladunk a Fehérló-tó partján, akár a kutyagolásba beleunt, árvaházi kölykök, aranyrögöket rugdosunk majd.
Mit számít akkor, ha elvásik a cipő orra, hisz Saskatch Mount vagy Dawson határába érve különbet veszünk. Nótázva baktatunk lefelé, hazafelé pedig?, nem egy kabint bérlünk csupán, mint most, nem ilyen siralomházi dáridótól billegő teknőn jövünk; és ha találkoznánk vele a kikötőben, MacKenna is leszáll majd a magas lóról, kezét tördelve ő lesz a legkészségesebb, ő könyörög nekünk, menjünk vele, és ne másik hajóval. Most azt hiszi, ez az egész, az aranyláz, a kalandorok lázadása, ez csak humbug, bár neki szép jövedelmet hoz, nagyobb hasznot, mint a csempészet, a kalózkodás és az osztrigatelepek fosztogatása. Azt hiszi, ennek a láznak hamarosan új hajót köszönhet, talán egy egész flottát, de amikor visszatérünk a hegyekből, belátja majd: jobban tette volna, ha tisztelettel bánik velünk már az első napon, s nem alkudozik annyit. Belátja, hogy többet kereshetett volna ő is, ha a klondájki vadonba megy, s hagyja a kockázatos hajózást, a csatározást a halőrséggel; mert visszafelé kibéreljük az egész hajót, vagy a Nord Scourge-t, vagy egy még pompásabbat. A rakodótér a mi holminkkal lesz tele, ha ugyan azt a hajót meg nem vesszük, ki tudja? Micsoda út lesz az! Istenem-atyám, ahogy csöndesen, nem hánykódva, nem hallva a burkusok böfögését, meggazdagodva a fedélzeten lebzselünk, míg a hajóorr császári nyugalommal, minden teketória nélkül hasítja szét a hullámfejeket; nyugodt és derűs időben a taton borozgatunk, számba vesszük az aranyat újra meg újra; csakúgy, mint az emlékeket. És akkor már én sem bánom, cseppet sem, hogy búcsú nélkül hagytam el az asszonyt, a szeretőmet és a családot is. Büszkeségem alig lesz kisebb, mint amilyen Kolumbuszé lehetett. Kalandorságom értéke vetekszik majd Izmaelével is. És azt a nyugtalanító napot életem legszebb napjának gondolom, azt a délutánt, amikor megálltam a város határában, és elnéztem nyugatra, oly hosszan, ahogy a homok nyújtózik álmosan Sierra Nevada aranyló talárja alatt. Amikor különös érzés lett úrrá rajtam, csak álltam ott, és mert nem történt semmi, nőttön-nőtt bennem egyfajta láz; olyan lassan úszott az alkonyban a nap, mintha sosem érne célba. Nem történt semmi, épp ahogy velem se – soha semmi –, és ezt valami porból szálló furfang csodának mutatta aznap. Mit mondhattam volna erről azoknak, akiket magam mögött hagytam? Mit arról, amit magam sem értek? Végül harsány, állati rivalgás szakadt ki belőlem, mint az indiánokból egykor, ha ugyanezt látták; amikor azon a pénteken a vörös ostya előtt elvonuló darvak lágyan hullámzó rózsafüzérét néztem; amikor a préri, a világ, a jövő minden korábbinál tágasabbnak tűnt. És bár nem döntöttem róla, felkiáltottam másodszor is. Azt ordítottam az alkonyba: Hurrá, megyek én is Alaszkába! És amikor visszafelé jövünk dúsgazdagon, erre a délutánra, erre a kiáltásra révedek majd vissza, és talán kiállok a hídra egy hajnalon, s onnan üvöltöm az óceánnak: Hurrá, hazamegyek végre!
A poéta lelkű Erison tehát őszintén remélte, a végletekig bizonytalan Burney meg elhitte újdonsült barátjának, hogy nem számít az a pár dollár, amit külön kabinra költenek a hírhedt MacKenna hajójának fedélzetén, s mi lett belőle?
Először is: Erison lelkesültsége a kelleténél jóval tovább tartott, s így tovább költekeztek a hajón. Mindketten. A felcser, ha nem bajlódott köhécselő burkusokkal, sérült matrózokkal, a híd alatti lukban kávét, teát, rumot, whiskyt, grogot, pemmikánt, füstölt halat árult. Burney és Erison számolt, s valamiként kihozták: költhetnek még erre is. Ám a nehezen szerzett pénz lassan, de biztosan fogyott. A hajó legénysége cseppet sem volt bizalomgerjesztő, ráadásul Erison rájött, hogy a hosszú hajóút nem neki való. Sehogy sem tudta legyűrni a tengeribetegségét, így lassan szétfoszlott kezdeti lelkesültsége (bár veszett volna oda korábban!), s egyre tisztábban látta maga előtt a legénység szedett-vedettségét, a hajón uralkodó igénytelenséget, nyomort, piszkot, a sok nyugtalanító alakot az utastársak között. Ezért a poétikus ömlengés szinte észrevétlenül alakult át baljós hallgatássá. McBurney magabiztossága viszont növekedett kissé, mert úgy érezte, ezzel tartozik Erisonnak. Neki kell bizakodónak lenni, ha Erison már kevésbé az, hiszen ha Erison nincs, talán inába száll a bátorsága, és fel sem száll a hajóra.
Erison lelkiállapota a mélypontig romlott, és már azon volt, szól Burney-nek, ne költekezzenek tovább, amikor a több hetes hánykódás után a hajó váratlanul kikötött, de nem a Yukon torkolatában, hanem egy tökéletesen ismeretlen szirten, valahol a Hecate-szorosban, az Alexander-szigetek útvesztőjében. A szirtről csónakok érkeztek a hajóhoz, s MacKenna felettébb gyanús alakokkal seftelt; lelakatolt ládákat hoztak-vittek sebhelyes, fogatlan, ordenáré alakok. Erisonék a hajó hátsó traktusából nyugtalanul figyelték a sunyi csereberét, meg a tetovált, állig felfegyverzett félvéreket; efféléket a friszkói dokkban se láttak! Amikor a piactéri hangulat ivászatba csapott át, inkább behúzódtak a kabinba, de hiába. Félnapos veszteglés után két, addig nem látott figura nyitott be az ajtajukon: egy apró félvér (amolyan mini-Queequeg), és egy hórihorgas, sárga hajú germán. Mintha csak frissítőket, rumot kínálnának, azt kérdezték alantas nyájassággal, már-már gúnyolódva:
– Óhajtanak az urak jegyet váltani?
Erison ádámcsutkája majdnem lezuhant a tüdejébe. Burney meglepően jó kondiban volt még, és pszichésen is stabilabbnak tűnt, így hát intett a barátjának:
– Hagyd csak, majd én! – és azzal modorosán, de magabiztosan a két felfegyverzett alakhoz lépett.
– Uraim, mi már váltottunk jegyet, ímhol van ni! – így, szegény jó Burney, és odanyújtotta a MacKenna kézjegyével hitelesített elismervényeket. A kurta-furcsa, rosszmájú félvér elvette, futó pillantást vetett rájuk, és vigyorogva odanyújtotta a szörnyű nagy germánnak, aztán Burney-hez fordult:
– Ön tévedésben van, uram. Ez az elismervény csak eddig szólt. Ha tovább akarnak menni, fizetniük kell.
– De hisz ez csak egy szikla, itt nincs is kikötő – érvelt Burney, mire a félvér, egészen közel hajolva hozzá azt kérdezte:
– Akkor megmondaná, mégis hogy a faszba köthettünk ki?
McBurney hátrahőkölt, és segítséget kérve a barátjára nézett. Erison felállt, dühtől és félelemtől elcsukló hangon azt követelte, hogy menjenek a kapitányhoz, akinél az utat kifizették San Franciscótól a Yukon torkolatáig. A germán csak annyit dörmögött:
– Dehogy, uram. Nem megyünk mi innen sehova. Vagy talán azt gondolja, hogy ilyen semmiséggel zavarni lehet a Kapitány urat? Mi lenne, ha minden szarság miatt a Kapitány úrnál kopogtatnának az utasok? Ugyan már, kérem! Épp azért küldött minket, hogy ne háborgassák őt jelentéktelen ügyekkel. Higgye el, ő nem foglalkozik bliccelőkkel.
– Márpedig mi MacKenna kapitánynál a Yukon torkolatáig fizettük az utat, és nem vagyunk hajlandók ráfizetni. Mellesleg nincs is miből! – erősködött Erison.
Burney nem győzött helyeselni. Úgy sejtették mindketten, hogy voltaképp egyszerű rablással állnak szemben, és erről a két alantas figuráról a kapitány mit se tud.
– Na, most már elég! – hördült fel a félvér. – Két választásuk van. Vagy kifizetik az út fennmaradó részét, és továbbra is elüldögélhetnek itt a seggükön, vagy úgy kilódítjuk magukat innen, hogy az életbe nem találnak haza! – és ahogy ezt mondta, Erisonék számára világossá vált, ha nem fizetnek, egyszerűen a vízbe dobják őket.
Burney azért tett még egy utolsó kísérletet:
– Ha jól látom, valahol az Alexander-szigeteknél vagyunk, nemde?
A félvér vonakodva bökte ki:
– A Dixon-szorosnál.
Burney felderült:
– Nos, akkor nincs is olyan messze Juneau. Rakjanak ki minket ott, és addig kifizetjük az utat is – mondta, és győzedelmesen hátratekintett Erisonra. (Na, milyen ügyes voltam?)
Valóban, ez lett volna kettejük B-terve, amint azt még Friscóban kiagyalták; minthogy Juneau-ból kerülő nélkül érhetik el Skagwayt, s onnan már kényelmesen csónakázhatnak lefelé Whitehorse és Carmacks érintésével, egészen Dawsonig. A félvér azonban elvesztette a türelmét, a feje paprikavörös lett, és bár nem ordított, kicsurrant a nyála, amikor kérdezte:
– Csakugyan azt gondolja, hogy kitérőt tesz a hajó egy ilyen hájas barom miatt? A Nord Scourge nem köt ki Juneau-nál. Épp azért kötött ki itt, hogy ott ne kelljen, úgyhogy elég a süketelésből, ide a pénzt rögtön, vagy a cimborám máris áthajítja a korláton, aztán úszhat Juneau-ig, ahogy tud!
 
Így hát vonakodva bár, de a megszeppent és lesújtott Erisonék elővették a maradék pénzt – némi aprót persze a kabátbélésben felejtve – és fizettek. A mitugrász ugyan közölte, hogy ennyi nem elég, de némi gondolkodás után azt mondta:
– Sebaj, majd ledolgozzák a fedélzeten.
Erison megjegyezte még, hogy az első adandó alkalommal beszélni fog a kapitánnyal.
– Csak nyugodtan. Pontról pontra ugyanazt hallják majd tőle, amit tőlünk. De hogy lássák, mi jóindulatú, békeszerető emberek vagyunk, figyelmeztetem mindkettőjüket, a Kapitány úr nagyon hirtelen haragú. Nem önök lesznek az elsők, akiket átdob a korláton.
Mikor az első virradati fények átsejlettek a piszkos, sóvirágos kabinablakon, McBurney és Erison Bird azzal az elhatározással indultak a fedélzetre, hogy megkeresik MacKennát; bár mint egymás között kitárgyalták, a két pasas valószínűleg a szirtről jött, nem sok közük lehetett a hajóhoz, és minden valószínűség szerint egyszerűen megsápolták őket. Mikor a tatra léptek, nem győztek álmélkodni, hogy az Alexander-szigeteknek már se híre, se hamva. A két rabló pedig minden valószínűség szerint a szirten maradt. Napokig tanakodtak, háborgassák-e a kapitányt az üggyel, mikor valószínűleg semmit se tud az egészről. Mit érnének vele? Jót derülne rajtuk, esetleg híre menne, hogy ők ketten ilyen lehúzni való balfácánok; rájuk akaszkodna a többi pióca is, lesve, mikor lehet őket meglopni vagy besurranni a kabinjukba. Teltek a napok, de se a félvér, se a germán nem mutatkozott.
– Biztos a szirtről jöttek, most már szinte biztos, nem is érdemes a kapitányt zargatni – vélekedett Erison, igaz, jó darabig a kapitányt se látták. Egyik reggel mégis összefutottak vele; a fővitorla kötélzetét vizsgálta két matrózzal. Erison és McBurney egymásra nézett: nem, nem szólnak.
– Hagyjuk a francba.
– Jó reggelt, uraim! Hogy s mint? – köszöntötte őket a kapitány feltűnő modorossággal.
– Köszönjük, jól – válaszolta Erison, McBurney félszegen biccentett és továbbmentek.
– Láttad? – kérdezte odébb lépve Erison.
– Hát, most vagy megjelent neki éjjel a Szűzanya, s attól lett ilyen nyájas, vagy mégis tud valamit – válaszolta McBurney.
–  Ne is törődjünk vele!
– Rendben.
Reggelinél, minthogy alig maradt néhány bélésbe rejtett dollárkájuk, kimaradt a kávé, a tea, kétszersült, rum, grog, gyakorlatilag minden, amit kívántak, bár a felcser mosolyogva fogadta őket, tüntetően forgatta a lapátnagyságú, ropogósra sütött húsokat, szagolgatta a forró grogot, és elégedetten hümmögött:
– A szokásost?
Úgy tűnt, ő is nyájasabb a megszokottnál. Erisonékban szörnyű sejtelem bujkált, s kezdték tökhülyének érezni magukat. Talán tudja már az egész hajó? A kapitány is, a felcser is, mindenki? Épp azért nem tették szóvá, hogy ne rajtuk röhögjön az egész fedélzet – és most? Talán épp azon mulatnak, hogy csak lapulnak, mint szar a fűben?
– Köszönjük, ma nem kérünk semmit – mondta a nagyétkű McBurney udvariasan és sanyarú szívvel, mert az elmúlt napok spórolása, koplalása megviselte; a felcser pedig jókora bádogon, parázs fölött tovább pirította a húsokat, szállt a füst, csöpögött a pörkölt zsír, sercegett az oldalas, recsegett a borda, és a fűszeres illatok az erős szél ellenére is újra meg újra elborították a két lúzer orrát. Burney ott tartott már, hogy a faszén durva, karcos füstje is elindította nála a nyálelválasztást, de mese nem volt, nem kérhettek semmit, így hát gyorsan visszahúzódtak a kabinba. Megosztották egymással szomorú sejtelmeiket, majd néhány óra múlva mégis megnyugodtak.
– Mégsem gubbaszthatunk itt a Yukonig. Ha valóban rajtunk mulatnak, az a legrosszabb, ha begubózunk. Irány a friss levegő, a fedélzet!
Erős délnyugati szél fújt, a ragyogó napsütésben köröskörül csüllők és sirályok keringtek; hátul a hajópallókat mosták a félrészeg másodtiszt vezényszavára és danolva, odébb heringet pucoltak, halfejekkel dobálóztak, mások épp a vízbe lapátolták a véres belsőségeket. A keleti oldalon, a Nord Scourge-tól alig egy mérföldnyire két barázdásbálna fújt magas, dupla páraoszlopot. Mióta a szirten jártak, feltűnően emelkedett volt a hangulat a hajón, gyakran láttak poharat a pihenők kezében, és mintha a csereberélés is tovább folyt volna, immár a legénység tagjai között.
Erisonék megkerülték a kabinokat, hogy a nyugodtabb és tisztább orrba menjenek, ahol nem sütnek, zabálnak és vedelnek semmit, ahol nyugtuk lehet, szóval épp a híd mögé értek, amikor a lélegzetük is elállt; az egyik mentőcsónakon ott bagózott a félmeztelenre vetkőzött, összetetovált félvér meg az óriási germán.
– A kurva anyjukat. A kapitány is tudja, a felcser is tudja, tudja itt mindenki – sziszegte Erison Burney-nek, és előreszaladt az orrba, a kapitány kabinjához. Kopogtatott, aztán szinte dörömbölt. A fedélzetmester jött ki, és amikor meglátta őket, közölte:
– A kapitány úr elfoglalt – és becsukta az ajtót.
Erison újra, még erélyesebben dörömbölt, mire beengedték.
– Csak röviden, urak, mert nem érek rá – mondta MacKenna olyan tárgyilagosan, mintha nem sejtené, miről van szó, mintha navigációs kérdésekről tárgyalnának. Erison indulattól fuldokolva adta elő, hogy a mentőcsónakon bagózó két gyanús fazon megsápolta őket, noha ők mindent kifizettek jó előre még a kikötőben. Arra kérte a kapitányt, hogy fenyítse meg őket, és vegye vissza a pénzt tőlük.
¬ Mondja, kedves uram, amikor San Franciscóban mindenáron külön kabint akart, megkérdezte, hogy a tarifa meddig szól? – tette fel a kérdést a kapitány.
Erison se köpni, se nyelni nem tudott. Nem kérdezte, miért is kérdezte volna?
– De hát itt mindenki a Yukonhoz megy, a hajó is – mondta erőtlenül Erison.
– Nem, tisztelt uram. A Nord Scourge érinti a Yukont is. Ennyi. Önök odatartanak bizonyára, nem kétlem, de mi nem. Ám a szirtnél megváltották a jegyet oda is, tehát megnyugodhatnak már. Élvezzék az utat. Remek időnk van, és kérem, többé ne zavarjanak! – mondta a kapitány, és egy félmosollyal a műszerek fölé görnyedt, míg a fedélzetmester máris kitessékelte őket.
Így esett, hogy a korábban lenézett, nyüves priccsen alvó burkusok zöme már javában úton volt a lelőhelyek felé, amikor a két jómadár még mindig a kikötőben, a Yukon alsó folyásánál, Saskatch Mountban vesztegelt. Ugyanis nem tudott megvenni két valamirevaló kutyát, se egy jó puskát, más kérdés, hogy azt sem tudták, mi fán terem az; de egy vacsorát se. A kudarc, amint partot értek, véletlenszerű és rövid barátságuk végét is jelentette. A búbánatos McBurney valószínűtlenül sokáig képtelen volt feldolgozni a történteket, főként hogy amikor végre megbízható barátra talál, kiderül, ez a barát éppoly kevéssé van tisztában a kalandori élettel, mint ő. Erison viszont, miután felocsúdott a csalódottságból, vad és hisztériás igyekezettel próbálta jóvátenni a hajóút során elkövetett hibákat. A parton újra magabiztosabbnak érezte magát. Burney magába roskadt, Erison pedig harcba szállt. A kettő nem fért meg egymással sokáig. McBurney csak keringett, bóklászott, ha pénzre tett szert, elitta. Ahhoz se volt ereje, hogy annyit összekaparjon, amiből hazamehet. Erison az első évet megalázó alkalmi munkákkal töltötte, latrinát pucolt, tekebábukat állított a kocsma mellett, éjjel istrángokat varrt másoknak, két alkalommal egy gazdag és ocsmány özveggyel is összefeküdt, hogy munkát kapjon a fűrészüzemben, mindezt azért, mert elhatározta: többé nem hibázik, és a málha, amivel a vadonba indul, tökéletes lesz. Amikor elérkezettnek látta az időt, összefeküdt az özveggyel harmadszor is, de csak azért, hogy a mélyen alvó, kielégített és kiégett szipirtyót meglophassa. Kisurrant a házból, és hátrahagyva a tökrészeg Burney-t abban a kocsmában, ahol korábban a vigadó aranyásóknak a tekebábokat állítgatta, Erison elindult. Ám a friszkói Bálna Fogadóban vizionált virágmézben úszó mezők és aranysárga lelőhelyek helyett a Beaufort-tengerhez vezetett útja, ahol alig egy évvel később, hátulról, szenteste előtt két nappal leütötte egy jegesmedve, és az időközben odaérő bocsokkal együtt néhány óra alatt a csontjait is megette.

Hozzászólások lezárva.