FONÓ (keletkezésem története)

ÁMORSZÉRUM
Kereken 20 évig csak írtam, így aztán a regények egy része még nem jelent meg. Itt ezekből a „jövőbéli” regényekből adok ízelítőt. Jó böngészést!

Nyilvánvalóan szerelmes lett, bár a tőle elvárható, teljesen tisztázatlan formában: akit szeretett vagy szeretni akart, az nemcsak a férfi és női princípium között lebegett félúton, akár ő maga, hanem a létezők és nem létezők világa között is. Larusz ettől nyugtalan lett. Ő volt az egyedüli, akinek szüksége lehetett a tanfolyamra, és egyedül ő lehetett annyira naiv, hogy elhiggye: ezen az érzésen, ami évezredek óta itatja át, kínozza-égeti-őrjíti férfiak és nők millióit, egy belvárosi irodaház második emeleti előadójában segíthetnek.

Centauri FONÓ író regény irodalomTafy három napig ölelt egy fát. Megtehette: hosszú, csöndes, indiánnyár kényeztetett minket, nem esett, nem fújt, hajnalban pedig még harmat se volt. Atera Flamma az első napon még büszkén beszélt Tafyról, merthogy a fiú vitézül keresi a szerelmet, nem úgy, mint én. Csak akkor töltötte el az aggodalom, amikor lökött barátunk estére is kint maradt.
Másnap reggel, amikor Tafy még mindig a fát ölelte, a ház előtt bagózva, Atera reggelijét várva azon lamentáltunk, hogyan bírhatja, hiszen ha csak egy levélpapírt tart az ember, tíz perc után megfájdul a karja. Erigon úgy vélte, hogy Tafy valójában nem is öleli, hanem fennakadt rajta vagy nekitámasztotta magát. Papilio megjegyezte:
– Még ha úgy dől hozzá, mint egy partvis, akkor se lehet könnyű, bizonyára zsibbad.
Romantikára hajlamos barátunkból, Laruszból rögtön kibújt a részvét és így szólt:
– Nem akadt fent és nem támaszkodik. A hit tartja ott.
Sokáig nem történt semmi említésre méltó, Larusz gyomra többször korgott, Papilio elszunyókált a hintaszékben, Erigon nyomott néhány fekvőtámaszt, megvizsgálta a bicepszeit, elég kemények-e, én rágyújtottam a harmadik cigire is, és láttam, hogy észak felől, alacsonyan, az erdő felett két kanadai lúd húz el néma csöndben és sietősen. Épp eltűntek a Grottó bukkanója mögött, amikor teljes harci díszben, fűzős gumicsizmában, hátizsákkal, válltáskával, nyakában notesszel és grafitceruzával megjelent a küszöbön Barbitál, szétnézett, megállapította, hogy remek az idő mindennemű kutatáshoz, és egy pillanatra megakadt a szeme Tafyn is:
– Legalább volna azon a fán némi moha!
– Miért? Nincs? – kérdezte Erigon.
– Nincs – válaszolta Barbitál, bepakolt a kocsiba és elhajtott. Legalább százlábnyira járt már a háztól, amikor Erigon felüvöltött:
– És zuzmó?
Atera valószínűleg szándékosan húzta-halasztotta a reggelizést, hogy azért büntessen minket, mert Tafy akaraterejét némi fölényességgel szemléljük. Gondolom ezt abból, hogy kilépve a házból, tűntetően haladt el közöttünk, súrolva Ventura székét, átszökkenve kinyújtott lábam fölött, és eltávolodva tőlünk, egy pillanatra visszasandított, azzal a komoly, nőies, anyáskodó és mégis szigorú, délvidéki tekintettel, amivel terrorizálni tudta a legrészegebb fonósokat is, majd lesietett a ligetbe, egyenesen Tafyhoz, hogy megetesse.
– Hát öregem, én ilyet nem basztam még! Tökre elegem van – jelentette be Erigon és visszament a házba. Némi csönd után Papilio azt súgta:
– Én meg tökre leszarom Erigont.
Atera minden imádatát és szeretetvágyát Tafyra fecsérelte azokban a percekben, aki engedelmesen tátotta a száját; Atera katonákat fabrikált, hogy egyiket a másik után a csőrébe dugdossa. Szegény jó Larusz majd’ elcsöppent, úgy bámulta őket, és mintha a csecsről leszakadni képtelen kölykeiben gyönyörködne, azt mondta Papiliónak:
– Jó étvágyuk van.
– De hisz Atera nem is eszik.
– Mit számít az?
Ekkor újra megjelent a két lúd: pontosan azon a nyomvonalon, amelyen észak felől repültek korábban, most végigszárnyaltak ellenkezőleg is.
– Kanadai ludak – mondtam, de nem reagált senki. Nem bántam, mert a csönd azt is jelentette, hogy Ventura kussol. Az pedig, tekintve a druida kiveséző, kibelező, agyfelmetsző természetét, már fél siker. Erigon zsíros kenyérrel tért vissza és újra közénk telepedett. Papilio úgy tett, mintha valami érdekeset látna a ligetben, fel is kelt a hintaszékből és Larus mellé állt:
– Figyelj csak! Ez nem olyan, mint egy szabadtéri mise? Nézz oda! Atera a pap, Tafy meg áldozik.
– Aha, aha, csakugyan – helyeselt Larusz.
Erigon más véleményen volt:
– Szerintem meg tökre olyan, mint egy diliház hátsókertje. Atera az ápoló, Tafy meg az elmebeteg.
– Szerinted ugyanazok? – fordult hozzám Larusz, amikor a ludak harmadszor is feltűntek a liget felett, és megint északról szálltak délnek. Figyeltük őket egész nap, ahogy ide-oda szálldosnak, mindig ugyanott, ugyanolyan magasan, mintha láthatatlan pályakötélen csörlőznék őket, tíz-tizenöt percenként, egészen estig, de nem tudtuk megérteni, miért? Amikor Atera feljött, a reggelire is sor került.
– Na végre – mondta Erigon, minek következményeként mindenki kapott lágy tojást és sajtot, paradicsomot és citromos teát, sőt a kávé mellé két kocka csokoládét is, csak ő nem. Egy pohár vizet se. Kérdezte is:
– És én?
– Te egy bunkó vagy – válaszolta kurtán Atera és a konyhában hozzálátott az ebéd elkészítésének. Tizenegy felé verejtékezve, halálos tempóval átviharzott rajtunk Barbitál, mivel itt hagyta az egyik mohahatározót, kiugrott a Musztángból, beszaladt a házba, vissza a kocsiba, és egy árva szó nélkül elhajtott a már vagy ötvenedszer ingázó kanadai ludak alatt.
Tafy továbbra is ölelte a fát, és természetesen ő ehetett elsőnek a zöldborsó főzelékből, ami nagyon későn készült el, úgy három óra tájban, mivel Atera állandóan megszakította a főzőcskézést azzal, hogy lement a ligetbe Tafyt itatgatni és törölgetni a homlokát. Estére sokat romlott a helyzet, mert vacsora után rövid ideig ő is a fát ölelte, csak épp a másik oldalát. Larusszal már azon gondolkodtunk, lemegyünk mi is, hátha valami komolyabb baj van, de rendkívül kellemes volt az este, az évszakhoz képest enyhe és szélcsendes, ezért inkább a fürdőzés mellett döntöttünk. Én úsztam, Larusz sirálytollakat gyűjtött, ugyanis azt tervezte, hogy új ecsettípust fejleszt ki, amiből nagyon meggazdagszunk.
Két nap múlva már engem is nyugtalanított a faölelés; előző éjjel Barbitál utasítására Atera bezárt a fészerbe, ahogy Tafyt szokta, ha túl sokat iszik, s csak hosszas dörömbölés után engedtek ki; jéghideg csapvizet kaptam, forró hosszúkávét meg egy aszpirint, és csak akkor tudatosodott bennem, hogy Tafy az éjjel még a duhajkodás helyett is azt a kurva fát ölelte, bár az is lehet, hogy csalt, sötétedés után talán elengedte és a tövében aludt. De ha csak nappal karolta, akkor is szép teljesítmény és rendkívül ijesztő. Három napon át. A kanadai ludak is csak két napig bírták az ingázást. A harmadik nap délelőttjén majdnem orvost hívtunk Tafyhoz (zagyvaságokat beszélt és láza volt), Larusz pedig a sirályecset-biznisz előkészítése közben beteg hattyút talált a parton (Barbitál szerint énekes hattyút), aki úgy szédelgett az iszapon, ahogy mi szoktunk az abszinttól. Felhozta az ölében, (Erigon: Bakker, milyen bazinagy liba!) bezártuk a fészerbe, vizet adtunk neki, Barbitál kukoricadarát hozott, Atera pedig mokkáskanállal éppúgy diktált bele egy összetört maripent, ahogy reggel nekem adott aszpirint.
Tafy azt hitte, hogy a fában van valaki. Erigon nem véletlenül akadt ki, bár nem nyílt módja a látványos kiborulásra, mivel Papilio igen erőteljesen fogalmazta meg véleményét Erigon és a nők közötti viszonyról:
– Tafy azt hiszi, hogy a fában van valaki. Ráadásul egy nő. Ami, ugye jó nagy hülyeség. De te meg, barátom, azt hiszed minden nőről, hogy fa, amiben senki sincs.
Hozzá kell tenni, hogy ekkor Erigon nem azért távozott, mert megértette Papiliót vagy a probléma lényegét, hanem mert jól érzékelte, hogy aprótermetű pilótánk felé a rokonszenv és baráti érzés tömege árad, míg felé ennek inverze, vagyis ellenszenv és lenézés, és nem volt kéznél olyan lány sem, aki voltaképp nem bánja, ha őt olyan fának tekintik, akiben senki sincs, így Erigon azonnal felfogta, hogy jobb odébbállni és csak este jött vissza egy cédácskát csókolgatva.
Vacsora után Atera sikongása szakította félbe a szokásos ejtőzést és a tarokkpartit.
Bárhogy turkálok az emlékek között (megtettem ezt Larusszal és Papilióval, valamivel később Tafyval együtt is), egyetlen esetet se tudok, amikor Atera Flamma hisztériázott. Egy sikkantás, egy juj, egy jaj, könny sem hagyta el soha, legalábbis olyan sikkantás, juj, jaj vagy könny, amit láttunk-hallottunk is, de tény, hogy a harmadik nap estéjén, amikor a parti fürdőzés és kiadós vacsora után épp inni készültünk, Atera úgy sikongott, akár egy gép, amiből váratlanul elfolyt az összes olaj. Nem emberi hang volt az, mintha a szoprán-ködkürt gombja ragadna be egy süllyedő hajón; olyan hang hagyta el, aminek egyik fele hallik, a másik fele pedig inkább fáj; olyan hang, amit majdnem látsz is; átrendeződött tőle a homok; ha tovább tart, beleőszülünk. Mindig azt hittem, hogy valójában nem akarok a gyönyörű Atera Flamma szobaistene lenni, de amikor sikítása a ligetből a házig felért, és mint egy sötétben szálló szablya, telibe talált, rájöttem: a közelében mindig boldog voltam. Csak most nem! És talán soha többé nem leszek képes úgy gondolni rá, azzal a makacs és csöndes, alapjában mégis derűs elutasítással, mint azelőtt. Mert az a hang nagyon hasonlított ahhoz, amilyennek a saját halálom hangját képzelem – amikor egy széles, rozsdás uszály lassan, de megállíthatatlanul préselődik fel a hosszú kavicspadra.
Tafy azért tartott ki három napig, mert azt hitte, hogy egy lány van a fában. Ha benne volt, szerintem meghalt, mint a lepke, ha beszorul a bábba, épp amikor Atera felsikoltott.
Volt persze előzmény is. Talán nem kellett volna, de elmeséltem Tim Trin történetét; hogy egy éjszakai stoppolás során úgy döntöttem, nem kísérletezem tovább. Átbukdácsoltam az árkon, bearaszoltam az útszéli erdő sötétjébe, kitapogattam egy puhább helyet, kiterítettem a hálózsákot, kiléptem a bakancsból, és bebújtam; nem láttam semmit, csak az égen néhány didergős csillagot. Reggel arra ébredtem, hogy az arcom valószínűtlenül forró és rendkívüli vonzást érzek, épp olyat, mint amikor szeretnék visszaaludni még két napra, ám ez a vonzás arra ösztökélt, hogy nyissam fel a szemem, és akkor megláttam – életemben először – Tim Trint, aki épp ott aludt az erdőben, ahol én. Úgy feküdtünk egymáshoz egészen közel, mintha együtt róttuk volna az utat évek óta. Az arca pontosan olyan volt, mint amilyennek gyermekkoromban, egy feledhetetlen álomban láttam. Mindez a tél elején történt, aznap éjjel hullott egy kis hó, csak annyi, hogy köröttünk minden fehér legyen; az én zsákom olajzöld, Tim Triné jácintkék volt. Sokszor aludtam hóban addig is, de sose botlottam lányba, aki ugyanezt tette volna. Tim Trin lehelete az arcomat érte, sötétbarna, mandulavágású szeme, könnyű, vékonyszálú, meleg haja, és finom gidaillata volt; ő sem látott engem korábban, hacsak nem egy feledhetetlen, gyermekkori álomban; sokáig nézett rám kíváncsian, barátságosan, de mosolytalanul; amit először hallottam tőle, a következő volt:
– Ami neked az Isten, nekem az a Hó.
 Mire én:
– Szia!
Szegény Tafy azt remélte, hogy vele is megeshet efféle. Sötét erdőkben, parkokban, mezőkön, lápok mentén bolyongott kitartóan; azt remélte, hogy előbb-utóbb rátalál valaki, talán éppúgy, ahogyan én bukkantam rá Tim Trinre. Ez végül is a dűnék között következett be. Olyan helyen éjszakázott, ahová nem volt szabad bemenni, se neki, se másnak, mert az ösvények mentén vándorolásba fog a homok, és ami sok ezer év alatt kialakult, a turisták miatt pár év alatt tönkremegy. Amit Tafy több hónapos csavargásból kihozott, mindössze ennyi volt: két igen barátságtalan dűneőr. Ezek után kezdett saját teóriákat gyártani és jutott el odáig, hogy az ő Tim Trinje egy fában van.
A Tafy ájulását követő hetekben Larusz állapota is romlott. Arra kért, hogy míg bambusszal a parti homokba egy óriási lányt rajzol, a dűne tetejéről irányítsam. A lányt Pim Prinnek hívta. Majdnem egy teljes napot bajlódtunk az első verzió elkészítésével, tucatszor egyeztettük a kézjeleket, és ő százszor értette félre. Végül úgy gondoltam, hogy Pim Prin, a parton, elkészült. Intettem, Larusz feljött, lenézett és azt mondta:
– Ez nem ő.
Gutaütés kerülgetett, míg Atera csípőre tett kézzel mustrálta a legújabb lányt:
– Kezdésnek nem rossz.
– Tök jó! Jó nagy zombi – lelkesedett Erigon.
Tafy úgy vélte, hogy amennyiben nem Tim Trint, hanem Pim Print akarjuk megrajzolni, fordítva kell hozzálátnunk, vagyis Larusznak kell a dűnéről engem irányítani. Próbáltam megúszni ezt a bizonyos második kísérletet, de Larusz kétségbeesve magyarázta, hogy ha nem segítek neki másnap, a kézjelek gyakorlásával kell kezdeni megint az egészet, bárki helyettesít. Másnap én álltam a parton, kezemben a bambusz, húzkodtam a vonalakat, míg a többiek a dűnéről instruáltak. Csak Atera jött le néha, enni-inni adott és láttam rajta, hogy a türelmemet igen sokra tartja. Pim Prin legalább olyan szép lett, mint amilyen Tim Trin volt. Larusz őrült hosszú hajat rajzoltatott, arra ment el az egész délután, és elsírta magát, amikor alkonyatkor az óriási lány néhány pillanatra éles kontúrokkal rajzolódott ki a parton.
– Él – mondta, és mintha ez kétségbe ejtené, leroskadt. Nemigen tudtunk, mit szóljunk, de a lovagias Erigon feltalálta magát, kezét bajtársiasan, egy püspök kenetteljességével tette Larusz vállára:
– Megértelek öregem, ez nem semmi. Ez a csaj még az űrből is látszik! Kár, hogy nem kefélhetsz vele.
Erigonnál is nehezebben viselte Larusz azt, hogy éjjel feltámadt a szél, épp dagály idején, és a partot úgy elárasztotta a víz, hogy hajnalra az űrből látszó lányból csak egy csípővonal maradt. Larusz sápadtan lépett be az ajtón és megállt. A reggeliző Erigon teltszájjal azt kérdezte:
– Na, hogy van a homoki bige?
Erre Larusz beszaladt a szobába és bevágta az ajtót. Ilyen se volt még, hogy az ajtót csapdossa! Erigon vállat rándított:
– Valami barom biztos farkat rajzolt neki az éjjel – mondta és begyűrte az újabb falatot. Otthagytam a grogomat és felsiettem a dűnére. Láttam, hogy Pim Prinnek annyi, a dagály és a vihar teljesen elmosta.
Papilio, aki bizonyos értelemben éppolyan józan volt, mint amilyen kicsi, egyik este azzal állított be, hogy megjelent neki egy bizonyos Papilia, míg ő álmában a vitorlázógéppel repült, háromezer-hétszáz méter magasan, enyhén süllyedő légnyomáson, mert a műszerekre álmában is odafigyel az ember, a lány pedig ott állt két, magasan sodródó cirrus között, nem a felhőkön, hanem a semmiben, épp középen, fényes nappal, és azt mondta:
– Nekem az Ég olyan, mint neked az Isten.
Még Aterának is világos volt, hogy itt valami össznépi, vírusos férfielmebaj terjed, ám akkor jött Erigon egy újsággal, kihajtotta a nekünk szánt résznél, és az asztalra dobta:
– No, barátaim, ez kell nektek! Meg vagytok mentve.
De mi fásultan kutyulgattuk a kávét, szürcsöltük a teát, piszmogtunk a kétszersültekkel, felvágottal, paprikával. Elsőnek Atera vette fel a lapot, beleolvasott, visszadobta és rosszalló pillantást küldött a diadalittasan, középütt álló Erigon felé.
– Hé, fiúk, pillantsatok csak bele! Ne foglalkozzunk most Aterával!
Az újságban a keres-kínál rovat alatt, a szolgáltatások között a következő keretes hirdetés állt:
Szerelem kínozza? Nem tudja, kit szeret? Akit szeretett, elhagyta? Akit szeretne talán, nem találja? Szabadulni akar ettől a gyötrő érzéstől? Forduljon hozzánk! Iratkozzon be az
ÁMORSZÉRUM TANFOLYAMRA.
Hárman mentünk el: én, Larusz és Tafy. Bennem csak kíváncsiság volt, semmi más, rég megbékéltem a helyzetemmel, például azzal, hogy nem állhatok Tim Trin istenének helyére, se istenné, se hóvá nem válhatok; alapjában elégedett voltam azzal, hogy Atera Flamma mindig készen áll, mindig itt van, vagy ott, ahol éppen én vagyok, azt hiszi, hogy övé a lelkem, és csak arra vár, hogy a lelkem után, mintegy bonuszként megkapja a testem is. Tafytól távol állt bármiféle megbékélés vagy a lemondás képessége, épp olyan hévvel kereste az ő párját, pólusát, mint tíz évvel korábban, viszont az ebből eredő véres érzésekre kidolgozott, brutális receptjei voltak. Nem véletlenül halt meg évente legalább egyszer. Tehát őt ez a tanfolyam egyáltalán nem érdekelte, oda se figyelt arra, hogy az asztalnál mi történik, azért sem, mert a bábban rekedt lepkével együtt Tafy esze és szíve is a fában maradt. Hetek teltek el mióta Atera Flamma gyönyörű testgépéből elfojt az olaj és felsikoltott, ám Tafy ugyanazzal az apátiával ücsörgött ott, mintha ez a nap is, az a bizonyos harmadik nap volna.
És Papilio? Bosszantó derűvel számolt be arról, hogy az égi lány azóta is, mindig, ha felszáll, megjelenik; hol a cirruszok között, hol az altocumulusok alatt, ha süllyed a légnyomás, kicsit feljebb, ha emelkedik, kicsit lejjebb, de mindig, és csak neki, amitől ő maradéktalanul boldog, nem hiányzik neki semmi és senki, egy ilyen tanfolyam a legkevésbé, és ahogy ezt mondta hidegrázás szaladt végig a testén, az arca kipirosodott, összegömbölyödött a párnák között, mint egy sünkölyök és a faliórára nézett: hány óra maradt a következő felszállásig?
Laruszt viszont életében először gyötörte meg olyasmi, amit szerelemnek, vagy a szerelem hiányának mondhatnánk. Ekkor harminc körül járt, bár továbbra se látszott húsznál többnek, éppúgy kortalannak hatott, mint a kilencvenes évek elején – és nemtelennek is. Férfiasnak se, nőiesnek se, de még köztesnek se tűnt; a világhoz és a szerelemhez, férfiakhoz és nőkhöz való viszonya is ilyen nehezen behatárolható maradt. Bámulta az alkonyokat, festegetett, újabban kiagyalta a már említett sirálytoll-ecsetes bizniszt, odaadóan ápolta a parton talált énekes hattyút (amit ezért Erigon Larusz-libának csúfolt), lehettünk oltári bunkók vagy országos seggfejek, ha minket nézett, előbb-utóbb mindig elérzékenyült, és ennyi. Úgy tűnt: boldog volt mindig, most is az, és az marad, míg világ a világ, ám most valami változott benne mégis. Nyilvánvalóan szerelmes lett, bár a tőle elvárható, teljesen tisztázatlan formában: akit szeretett vagy szeretni akart, az nemcsak a férfi és női princípium között lebegett félúton, akár ő maga, hanem a létezők és nem létezők világa között is. Larusz ettől nyugtalan lett. Ő volt az egyedüli, akinek szüksége lehetett a tanfolyamra, és egyedül ő lehetett annyira naiv, hogy elhiggye: ezen az érzésen, ami évezredek óta itatja át, kínozza-égeti-őrjíti férfiak és nők millióit, egy belvárosi irodaház második emeleti előadójában segíthetnek. Finom riadtsága, nőiessége mutatkozott meg abban, hogy bár látványosan örült a hirdetésnek, arra gondolva, hogy egyedül kell mennie, pánik lett úrrá rajta. Mivel önzetlenül segítettem neki Pim Print megrajzolni, engem kért fel gardedámnak. Amikor Tafy meghallotta, hogy igent mondok, azt gondolta, ezt ő sem hagyja ki, mert talán úgy képzelte el azt a tanfolyamot, mint egy sörfesztivált.
Rendkívül szeles idő volt, egész nap havazott, de a hópelyheket bekebelezte a sár. Barbitál nem adta oda a kocsit, arra hivatkozva, hogy legutóbb viszont igen, így gyalog indultunk a város felé; a goromba időjárás miatt, és mert sürgetett az idő, nem a parton, hanem a városba vezető úton. Félóra alatt értünk át a dűnék között és enyhén emelkedett hangulatban álltunk ki a 31-es útra. Larusz életében először stoppolt, hiába nyugtattuk, a lábát rázta, és folyton körbetekintgetett.
– Nem kell szétesni – tanácsolta Tafy és konyakkal kínálta.
Én a végletekig higgadt voltam, nem fásult, de alapvetően érzések nélkül való, majdnem tökéletesen boldog, mint mindig november táján; nem érdekelt, hová megyünk és miért, Larusz ideges-e vagy sem, Tafy mennyit iszik; nekem jó volt ott, ahol épp álltunk, de ha poroszkálásba kezdtünk, az is megfelelt; vastagon öltöztem, reggel megtaláltam a két éve elvesztett irhakesztyűt, Atera pedig – édes nő, közelgő halálom – rám adta a bordó szaténsálat is; két nadrágot vettem fel és a pár nappal korábban Tim Trintől légipostán kapott, béléses, mahagóni-barna bakancsot. Tafy piros, kockás inget húzott magára, arra sárga trikót pulóver helyett, kabát gyanánt pedig kék kockás flanelt; egyiket se gombolta be, őrülten csapkodott rajta a sok laza rongy, a haja a szemébe hullott, szemlátomást didergett, amit időről-időre a laposüveg meghúzásával orvosolt. Nálam is akadt butykos, de csak méregerős kávé volt benne. Larusznál néhány savanyúcukor.
Gyér volt a forgalom, és ahogy ott álldogáltunk, néha meg-megindulva, máskor meg leülve az út menti kövekre, úgy éreztem, hatalmas leégésben lesz részünk. „Nincs rajtunk kívül még egy olyan hülye, aki erre a hirdetésre odamenne. Lehet, hogy felvesz minket a kandi-kamera is.”
Délre elértük a Grottó fölötti kopár, sárga síkságot, ahol korán érkező hósármány csapatok keresgéltek az árokparti csenkeszben, és láttunk átszállni két kanadai ludat is; a szél felerősödött, a távoli mocsár nádasának zúgása elért az útig, és ahogy hajlongott, hullámzott, időnként kivillant mögüle a sötétkék víz; a lápból és a mező felől panaszos madárhangok szivárogtak, de nem láttunk felreppenni semmit, csak a sármányokat. Már biztos voltam abban, hogy a hirdetés blöff.
„Odamegyünk a megadott címre, és nem találunk ott semmit, ez lesz, de nem mindegy? Legalább nem a házban ülünk, legalább nem óriás lányokat karistolunk a fenyérre, és Tafy is éledezik, iszogat, battyogunk, nem tapadunk oda fűre, fára, fövenyre, álomra, nem nagy szám, ahogy Erigon mondaná, de mégis élünk, éledezünk, éldegélünk, mendegélünk, egy hirdetésre, átverésre, és akkor mi van?, hol itt a gond?”
Már azt hittem, lezárták az utat, bő óráig nem jött semmi, majd egy roggyant dzsip érkezett ló-pótkocsival, füstölve vánszorgott el mellettünk, láttuk a két hamuszürke lovat, ahogy kíváncsian mustrálják a szeles síkságot, láttuk a sofőrt, és mellette egy cigarettázó lányt, intettek is, a lány emlékeztetett valakire, de órákkal később se tudtam megmondani, kire. Valamivel később egy kutya jött szembe velünk, áttért az út másik oldalára, legvégül feltűnt a piros Musztáng és benne Barbitál:
– Hát ti? Még mindig itt?
Ami az átverés teóriáját illeti: nem talált. A cím valós volt és tényleg indítottak ámorszérum tanfolyamot. Az épületre nézve hihető tűnt, hogy ez a kurzus mindenféle vágyat, érzést megszűntethet. A háromszintes hasáb a világ legnagyobb kartonkonténerének látszott, ami estére biztosan felszívódik, hogy másnap hajnalban, egy másik városban bukkanjon fel. A bejáró mellett számos faliújság lógott, vele szemközt kis büfé húzódott meg, előtte egérszürke műanyag asztalok és székek álltak. A homályos előtérből két folyosó nyílt. Az egyik fölött a következőt olvastuk:
Akkor higgy a nőnek, ha ló legel a sírján.
A másiknál pedig ezt:
Minden pasi farok.
Nyilvánvalóvá vált, hogy jó helyen járunk. A feliratok üzenete is egyértelmű volt: férfiak jobbra, nők balra – középen a büfé, ahová le is telepedtünk, mivel a mustársárga falióra szerint maradt időnk kávézásra, Tafy esetében rummal, megfejelve egy korsó diesellel.
– Csak mi lehetünk ekkora barmok – mondtam a meghirdetett időpont előtt öt perccel, amikor még mindig csak mi hárman, és a miteszeres büféslány voltunk a foghíjasan kivilágított aulában. Pontosan öt perc múlva az emelet felől rendkívül magas, vörös hajú, hisztérikusan szeplős, gipszfehér pasas érkezett, és egyenesen hozzánk lépett:
– Az ámorszérum érdekli önöket?
Azt se tudtuk, mit mondjunk. Az ámorszérum? Azt hittük, hogy ez csak amolyan fantázianév, de most úgy tűnt, mindjárt hoznak három vödörrel. Larusz egy bizonytalan igent nyögött.
– Remek. Várjunk még, úgy tűnik nincs meg a létszám – mondta a langaléta és visszacaplatott az emeletre.
Megnyugodtam. Iszunk még egy kávét, és mivel a létszám nem jön össze – ez nyilvánvaló és remélhető – átmegyünk a Noctiferbe, felhívjuk Barbitált, hogy vigye vissza Laruszt, én meg Tafyval bambuszpálinkázok egy hosszút, jót röhögünk a történteken, továbbra is bízom Tim Trinben, hogy egyszer enged majd a fagyossága, és akkor én lehetek az ő életének hava-borsa, Tafy pedig belátja: ahány fa, annyi lány, és az egyikből, egyszer, mint a bábból a lepke, kibújik valaki. Valakit majdcsak kipiszkál valamelyikből, talán nem háromnapos öleléssel – de talán nem is nagyfejszével egy csapásra.
Alig értem a kávé végére, amikor a lengőajtón belépett három, némileg elbizonytalanodott lány; a sarkukban öt viháncoló srác, két perc múlva magányos, magas és sápadt filosz alkatú fiatalember, őt követte egy középkorú férfi, vájárnak néztem, egy megtört asszony, és egy bácsi, aki rokkantnyugdíjasnak látszott. A langaléta akkor bukkant föl újra, amikor már legalább harminc fő ténfergett a büfé előtt. Áthajolt az első szint korlátja fölött, látva, hogy gyűlik a létszám, elmosolyodott és visszaszaladt. A büfénél hamarosan sorban állás alakult ki, ennek ellenére jókora csúszással, csak akkor hívtak be minket a termekbe, amikor az előtérben már mozdulni sem lehetett. Tafyt nem érdekelte más, csak hogy van-e még ideje újabb dieselre, én pedig a számat tátottam: hihetetlen, hogy rajtunk kívül ennyi hülye van! Fiatal, középkorú, idős, makkegészséges, és rokkantnyugdíjas hülye. Larusz viszont ragyogott és izgatottan járkált, azt találgatva, hogy a csődületben ott vannak-e már a tanfolyam előadói. Harmadjára a langalétával egy nő is jött: rendkívül alacsony volt, tetőtől talpig gyász-feketébe öltözött, súlyos ezüstékszerek lógtak a nyakában, hollószínű haja pedig a combjáig ért. Megálltak a lépcsősor tetején, onnan kértek figyelmet, a vörös férfi üdvözölt minket, kifejezte abbéli örömét, hogy ilyen szép számban gyűltünk össze és közölte:
– Férfiak jobbra, a 11-es terembe, nők balra a 12-es terembe. Öt perc múlva kezdünk.
A 11-esben levegőt se kaptunk. Mivel engem nem érdekelt az egész, leültem a földre, ahonnan csak az előttem ácsorgók lábát bámulhattam. Alig dőltem a falnak az izgatott tömegen moraj szaladt végig és Tafyék is ágaskodtak, így hát felálltam mégis, és láttam, hogy a férfiaknak, fiúknak, ifjaknak és időseknek a fekete nő tartja majd a tanfolyamot. Mivel alacsony volt, a tömeg pedig igen nagy, ezért lépcsőfoknak használva a széket, fellépett az asztalra.
– Kedves fiúk, drága urak, csöndet kérek! – kezdte erőteljes, búgó hangon. – Látom, sokan vannak, akik a segítségünkre szorulnak. Először is megköszönöm, hogy eljöttek ma. Mivel ez az első találkozásunk, rendkívül fontos, hogy ne lankadjon a figyelmük. A bal oldalon állókat megkérem, nyissák ki az ablakokat, köszönöm.
Itt tartott némi szünetet, megvárta, amíg néhány ablak sarkig tárul, majd folytatta:
– Jaffa vagyok, és rövid leszek. Ma a beiratkozással kapcsolatos dolgokat intézzük az első emeleten, ahol Molibdén kollégám várja a jelentkezőket a 47-es szobában. Garantálom, hogy akik ezt a tanfolyamot végigcsinálják, soha többé nem lesznek szerelmesek. A szerelem pusztító és esztelen érzés, ami elveszi az ember szabadságát, állati kínokat okoz, s nem ad cserébe semmit, csak néhány röpke percet, de az a néhány perc se más, mint illúzió. Önök megtarthatják a szabadságukat és nyugalomra, boldogságra tehetnek szert nálunk. Az adminisztráció sok időt vesz el ma, épp ezért, bevezetésként csak a legfontosabbakat mondom el. Nem kell megtanulniuk semmit, nem kell vizsgázniuk, nem kell jegyzetelniük. Csak hallgassanak ránk! Mindenki számára elfogadható és nagyon egyszerű szabályaink vannak. Ha ezekhez tartják magukat, garantált a siker. Mint láthatták, a túloldalon a hölgyek kapnak szerelemellenes képzést. Az első és legfontosabb szabály velük kapcsolatos. Soha, semmilyen körülmények között ne álljanak szóba a 12-es terem tanulóival, azaz a lányokkal és hölgyekkel. Nem ezért jöttek ide, remélem ez világos. Soha! Kivételesen tegyék félre az illemszabályokat is, ha lehet, még a köszönést se fogadják, és főként ne köszönjenek előre. Ez tilos. Akit beszélgetni látok a 12-es terem tanulóival, saját kezűleg húzom ki a résztvevők listájáról. Megértették? – kérdezte a nő elragadó kedvességgel, mire az első sorokban állók élénken igeneltek. A nő folytatta:
– Akkor még egyszer. Innen az első emeletre mennek, a 47-es szobához, ahol kitöltik a jelentkezéshez szükséges űrlapokat. A tanfolyam további menetéről két napon belül értesítést küldünk sms-ben vagy mailben. Türelmüket kérjük, ha várakozni kell, de nem számítottunk rá, hogy az érdeklődés ennyire élénk lesz. Addig igyanak egy kávét a büfében, de ne feledjék, nem beszélhetnek a hölgyekkel. Ez rendkívül fontos, és ez a szabály attól a pillanattól érvényes, hogy kilépnek ezen az ajtón. Ígérem önöknek, hogy következő találkozásunk alkalmával már sok érdemi tudnivalóval térhetnek haza, addig is minden jót, és ne legyenek szerelmesek – köszönt el a nő, lemászott az asztalról, duruzsolt egy kicsit a legközelebb állókkal, és kiment az ajtón, sarkában az utána tóduló férfiakkal.
Szemből, a 12-es terem felől ugyanekkora tömeg érkezett. A két frakció olyan feszültséggel közeledett egymás felé, mint bevetésen két ellenséges gyalogezred. Egyértelmű volt, hogy a nők ugyanazt az ukázt kapták a 12-esben, amit a férfiak a 11-esben. A tömeg java az emeletre tartott az adminisztrációt intézni, kisebbik hányada a lengőajtó felé, hogy levegőzzön kicsit, ám így is csődület keletkezett a büfé körül. Tafy hajthatatlan volt, mindenáron újabb dieselt akart. A ház, az aula, a büfé épp elég lehangoló, szürke és nyirkos volt ahhoz, hogy Tafy mérhetetlenül boldog legyen benne. Nem harcoltam ellene, megláttam egy megüresedő asztalt, és Laruszt magammal rángatva gyorsan leültem. Tafy beállt a sorba, Larusz a tökkelütöttek bárgyúságával tekintgetett jobbra-balra, mintha várna még valamit. A két előadó, a fekete nő meg a vörös égimeszelő egy pillanatra megjelent a lépcsősornál, és mintha adatokat egyeztetnének, két mappát lapozgattak. Egy pillanatra úgy tűnt, Larusz feláll és odalép hozzájuk megköszönni, hogy itt lehet, ehelyett hamarosan elment a beiratkozást intézni. Egyedül maradtam az asztalnál, időnként elhessentettem az érdeklődőket – „foglalt” – és azon csodálkoztam, hogy a 12-es terem tanulói között milyen sok a széplány. Egyáltalán nem úgy festett, hogy szerelemellenes képzésre érkeztek, sokkal inkább egy modellképző tanfolyam vagy kaszting résztvevőinek hatottak, leszámítva egy-két korosabb tanulót. Míg Tafy egyre idegesebben ácsorgott a mozdulatlan sorban, én megállapítottam, hogy majdnem minden nőtípust szemrevaló küldöttek képviselnek. A többség hosszú hajú lány volt, csakúgy suhogott jobbról-balról a sok szőkeség, feketeség, lágy barnaság és bikavadító vörösség; fodrozódott a sok szoknya, feszültek a farmerek, gömbölyödtek a keblek és mellek, domborodott a sok formás tompor, gondoltam is, ha a szervezők eszüknél vannak, akkor a 11-es és a 12-es terem tanulóinak más-más időpontot adnak.
Tafy előreléphetett egyet, és már a szemkontaktust is felvehette a büfés lánnyal, amikor a szomszédos asztal megüresedett, de ugyanabban a pillanatban el is foglalta hét lány: egy Barbie-szőke ciklon; egy oroszlánsörényű, drabális, de vonzó barna; egy Kleopátra frizurájú vékony kis vörös; egy szomorkás, formás, félhosszú szőke; egy búbánatos, kissé retardált őzbarna; egy rendkívül hosszú hajú vörös démon; és egy indiánlányszerű hollófekete. Nem vacakoltak a büfével, az automatából vettek maguknak kávét és teát, s minthogy elég közel ültek, hallottam, mit beszélnek. Talán tréfás kedvük volt, mindenesetre, ha hinni lehet a fülemnek, akkor a következő beceneveket viselték: Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök, Péntek, Szombat és Vasárnap.
Tafy megjött végre a diesellel és a hosszúkávéval. Épphogy átbukdácsolt az ácsorgók tumultusán, le sem ült még, amikor a tekintete összeakadt annak a lánynak a tekintetével, akit a többiek Pénteknek mondtak. Láttam már ilyet a filmekben. Ócska, nyálas, harmadosztályú, péntekesti filmlöttyökben, amikor egy nő meg egy férfi a pultnál, a pénztárnál, az étteremben, a liftben, a Munkaügyi Központban így néz egymásra. Amikor délelőtt a bank forgóajtajában úgy összeakad a tekintetük, hogy kilépni is elfelejtenek, és csak forognak és forognak összeakadt tekintettel, délután négyig, zárásig, vagy míg a biztonsági őr ki nem szabadítja őket az üvegringlispílből. Tafy egyik keze a kabátjának keresett helyet, a másikban meg a kávémat tartotta.
– Tafy! Tafy! Ideadnád végre a kávémat?
Szegény barátom, mint aki máris túl sokat ivott, holdkórosként nyújtotta felém a csészét, de rám se nézett. Leereszkedett a székre, és amikor észrevette, hogy szemérmetlenül bámulja a lányt, aki ugyanilyen belefeledkezéssel bámul vissza rá, gyorsan hozzám fordult:
– Mi van? Mit mondtál?
– Semmit.
Beleivott a dieselbe, pontosabban felhajtotta a felét, megtörölte a száját, elgondolkodott, és újra oldalra nézett. A lány hátradőlt a székben és azt mondta neki:
– Neked éppolyan a sör, mint nekem a Sátán.
Akaratlanul, teljes testtel a lány felé fordultam, azt hiszem, szerettem volna megragadni a csuklóját, de egy pillanatra se vette le tekintetét Tafyról. Akkor valaki hátulról, a tömegből megkocogtatta a vállam. Hátranéztem, és aki ott állt, megszólalásig hasonlított Tim Trinre. Rózsafatollat tartott a kezében, és felém nyújtotta:
– Ezt elejtetted.
– Nekem sose volt rózsafatollam.
– Mindegy, most már legyen a tiéd! – és eltűnt a tömegben, én meg csak ültem ott, leforrázva, összeakadt érzésekkel, később felpattantam, hogy megkérdezzem tőle: találkoztunk már valahol?, de hiába vadultam fel és alá a tömegben, nem találtam Tim Trin hasonmását, amikor pedig rájöttem, mit teszek, és kiszáradt a szám, és úgy éreztem, hogy meghalok, ha nem találom meg, én is ittam két dieselt, gyere öregem, mondtam Tafynak, és magammal vonszoltam a második emeletre a 47-es szobához, ahol Molibdén úrnál, a rózsafatollammal kitöltöttem a jelentkezéshez szükséges űrlapot.

Hozzászólások lezárva.