Black penny (Az ember, aki ölni akart)

Kereken 20 évig csak írtam, így aztán a regények egy része még nem jelent meg. Itt ezekből a „jövőbéli” regényekből adok ízelítőt. Jó böngészést!

Mellém szökkent, rám üvöltött, és az első keze ügyébe kerülő jókora üvegdarabbal lábon döfött – az alkalmi tőr felső része persze az ő tenyerét vágta szét; akkor üvöltött csak fel igazán, és úgy, frissen, véres tenyérrel kaptam két nagy átszállót; leestem az ágyról; végül kiszedtük Normant az ablakból. Harminchárom helyen varrták – anyám kezét hét, az én combom huszonegy öltéssel.

 

MORGEN ÉS NORMAN
black penny borítókép

Fotó: Centauri

Láttam már ködöt fáról fára terjedni égerláperdőben; gomolyogni lassan az ágyúdomb körül; láttam már föntről, ahogy mélyen alattam, a völgy vödrében megül; átfolyni északról délnek a hegyszoroson; láttam rétegződni a hazavezető aszfalt fölött; láttam percek alatt leszálló és felszálló ködöt; láttam hetekig gyülemlő, fojtogató szmogot; a Simpson-szoros partjainál álltam olyan sűrűben is, melyben nem láttam az orrom hegyét; de akkora ködöt még soha sehol, ami azon a nyáron bennem volt.
Júliusra egész egyszerűen úgy gondoltam, hogy Linna elhagyott; csak úgy!, l’art pour l’art, így jött ki a lépés, csapó, snitt, ennyi! El nem képzelhettem: ha nem akar megölni, miért nem jön? Másra gondolni se tudtam. Odakint őrjöngött a kánikula, izzadtak a falak, mézgásodtak a fák, habzottak a tetők, megolvadtak a redőnyök, egymásba ragadtak füvek, legyek, levelek. Felhólyagosodott az ég, és lihegtek a bőrrákos erdők. De én úgy dideregtem, mint aki a Beaufort-tenger jégmezején vesztegel. Délutánonként – négy felé – rövid, de vehemens viharok adtak a tájnak a megolvadás alól némi feloldozást. Néha az orkánerejű szél hétágú villámokat hozott. Aztán mindig – minden istenverte nap – csöndes, langyos, gőzölgő alkony jött. Vacogva néztem, ahogy gyíkok sütkéreznek a száradó levendulák között.
Fogalmam nincs arról, meddig nem ettem. Mindenesetre, amikor július közepén sem adtam életjelt, anyám feljött a házhoz; épp arra járt, és bekukkantott, hátha ott vagyok; mit lehet tudni?, amilyen hülye ez a Morgen! Fáztam, és aludtam. Anyám olyan rémült arccal torpant meg a küszöbön, a felmagasodó kórók között, hogy hosszú másodpercekig nem ismertem fel. Mikor végre ráeszméltem, hogy a rémisztő idegen, aki megzavarja vacogásom, az ott az anyám, csak annyit kérdeztem: „Mit akarsz?” Anyám visszakérdezett: „Van fogalmad arról, hogy nézel ki?… Mikor ettél utoljára?” – Nem tudtam válaszolni. Addig eszembe se jutott, hogy nem eszem. Sosem voltam éhes. Csak fáztam nagyon. Anyám kétségbeesett, mondta, hogy ez nem normális, ebbe meg lehet halni, de akkor ne mondjam, hogy erről is ő tehet! Megnyugtattam: erről nem.
Három hónapig vártam Linnát. De nem úgy, ahogy várni szokás. Én mást nem csináltam – csak vártam, majdnem száz napig. Úgy rémlett, hogy időpontot is megbeszéltünk, mikor jönni fog. Július elején – a „megbeszélt időpontban” – három napot és három éjjelt ültem végig, csaknem mozdulatlanul a félig lehúzott redőny mögött, az ablakban, alvás nélkül; a legkisebb zajra is atomjaimra bomlottam; három napon át jöttek-mentek a kocsik, jöttek-mentek a viharok, alkonyok, esték, fecskék, sünök és bogarak; szél csapkodta a félkész ház ajtóit; a földszint és az emelet között, kötélen-félúton hagyott malteros vödör úgy lengett ide-oda, mint az inga; suhogott a liliomfa lombja, meg-megreccsentek a bejárati pallók; a fákról hol itt, hol ott pottyant valami – de Linna nem jött. A kétségbeeséstől és kialvatlanságtól eszemet vesztettem; eleinte szörnyű kísértések jöttek; tervek, ötletek, pokoli késztetések; végül látomások: lángvörös figurák ültek a fákra, bútorokra, falakra; azóta se láttam olyan szépet!; gyönyörűek voltak; vonzóak, nyájasak, kedvesek és pirosak!; bezzeg ők eljöttek – igaz, nem annyira hozzám, mint inkább értem! Integettek. Értettek mindent – végre valaki! –, így hát nem szóltak egy szót sem, csak ellepték a szobát, az udvart, a fák ágait; a leszakadt ereszről lógatták apró lábaikat, halomban hevertek a teraszon; volt, ahol sorban, mint a belülről izzó rubinok egy nyakéken, a gyepen véletlenszerűen szétszóródva, hol itt, hol ott felbukkanva egy-egy vakondtúrásból, fatörzs mögül; a sarkokban úgy nyüzsögtek, mint a hangyák, s alig voltak nagyobbak; a másik helyen, a kapuban vagy húsz méter magas langaléta állt; vállán kisebbek ültek; azokon meg amolyan zsebdémonok! S újabbak másztak-bújtak ki hajtókájuk mögül, öveikből, szájukból, orrukból. S mind-mind nagyon kedves volt. Vonzó és szép. Jóindulatú. És mindnyájan, kicsik és nagyok, ücsörögve és hemzsegve is, mind engem néztek, s lassú, kenetteljes mozdulattal intettek felém: „Gyere!, gyere csak! Ne várj tovább, és ne aludj, gyere, tarts velünk!” Jól tudtam: a vég angyalai ők – de ki hitte volna, hogy a halál zsákutcája ilyen gyönyörű, hívogató, megnyugtató és jó!? Olyan kellemesen ijesztő, hogy meghalni is elfelejtek – egyszerűen elájulok.
Augusztus végéig senki se keresett. A féltestvéreim, Selma és Norman, eszembe se jutottak. Csak Linna járt a fejemben. Anyám a hó végén kétszer is feljött; ennivalót hozott, de csak falatok mentek le a torkomon. Fájt a rágás. A nyelés maga volt a kín. Megfenyegetett: ha nem eszem, diliházba csukat. Mire én is megfenyegettem: ha kijutok, ráfarag. Többé nem jött.
És amilyen hülye voltam, nemes egyszerűséggel felfordulok ott – ha engedik. Szeptember negyedikén éjjel viszont azt álmodtam, hogy eszembe jut Norman, akit sose szerettem, aki mindig taszított; a látványa, a hangja, a szaga; minden, ami hozzá tartozott. Álmomban anyámmal vacsoráztam. A szobában derékig ért a langyos zöldborsófőzelék. Úgy ültünk benne, mint két nyugdíjas a termálmedencében. Az asztallap viszont tiszta volt; bár sarkai a főzelékbe lógtak, az abrosz hófehér. Szép teríték, meisseni porcelán, ezüstkanalak. Középen szamovár. Lapostányéron merőkanál. Időnként azzal mertünk a szoba püréjéből. Komótosan szedtünk-ettünk, szedtünk-ettünk, újra és újra; nem voltunk se éhesek, se jóllakottak. Mikor az asztalra cseppentettem némi főzeléket, anyám a rajongás imádatával, halkan szólt: „Ejnye, Morgen!” – s e hangsúlyról eszembe jutott Norman. Nem sokkal később anyám – könnyed, világi hangsúllyal – azt kérte, menjek el másnap a kórházba Normanhez, vigyek neki ruhát, narancsot, kérdezzem meg, jól van-e, és lehet-e már tudni valamit a műtétről. Én meg – éppoly kelletlenül, mint mindig – tudomásul véve anyám óhaját, másnap reggel felöltöztem, beraktam a zsákba a csomagot Normannek, anyám levelét a kezelőorvosnak, és buszra szálltam. Unottan zötykölődtem fél napon át, és már a visszautat tervezgettem: mit teszek azután, hová megyek-bújok, hogy anyámmal vagy Normannel ne találkozzam hónapokig? Legszívesebben be se mentem volna hozzá, csak odaadom a nővéreknek a csomagot, tessék!, itt a ruha, itt a narancs, etessék meg vele, amikor kedvük tartja, itt meg anyám levele a doktor úrnak, jól van, ugye? (ki mondana olyat épp nekem, hogy nagy a gond!?), nagyszerű!, viszontlátásra!, aztán ki a kapun, irány a buszmegálló, sose lássam ezt a helyet!, a dülöngélő gyerekeket, a tolókocsikat, a klotyóajtónak támasztott famankókat, és ne facsarja többé orromat az a szag; olyan orvosságok szaga, amelyeket napjában ötször gyógyíthatatlan betegeknek adnak.
Jött is egy ismerős nővér, nagyon megörültem, simán ment minden, odaadtam neki a csomagot és a levelet, ahogy azt a buszon kigondoltam, és már a kijárat felé masíroztam, amikor furcsa vonzást, erős nyugtalanságot éreztem, és az egyik kórterem ajtaja – épp amikor elhaladtam mellette – a huzattól kinyílt. Az ajtóval szemközt Norman ült az ágyban egy rosszul sikerült törökülésfélében; úgy meredt rám, mint még soha. Féktelen csodálatot és megalázó szeretetet sugárzott; erős és folyamatos szél fújt felőle, a hajszálaim lebegtek, a trikóm lobogott; lassan erősödött; előredőltem, hogy el ne essem, és jött egy pillanat – mert sokáig álltam abban a démonerős huzatban –, mikor már nemcsak szeretetet éreztem benne; nemcsak vágyódást azok után, akik egészségesek, nem szarnak be, tudnak írni-olvasni, a játszótéren játszhatnak, huzigálják a lányok haját és szoknyáját, hanem az értelem, a tökéletes, kiteljesedett, vegytisztán magányos öntudat sugárzását; hogy Norman egyáltalán nem hülye, csak más! És éhezik, haldoklik, igen!, éhen hal órákon belül, mert soha egy falatot nem ehetett abból, amiből a többiek legalább morzsákat több-kevesebb rendszerességgel megkaptak. Hogy ő ebből soha semmit nem kapott, nemcsak érzi, hanem tudja is, és ez kegyetlen kettősség! Úgy megsajnáltam, hogy kénytelen voltam bemenni, szeretettel nézni rá, megbocsátással; s ahogy megálltam, hozzá egészen közel, nem bírtam megállni, hogy torzonborz fején végig ne simítsak, mire ő vadul belém karolt, majd’ kiesett az ágyból, a karját átpréselte a rácsokon, és olyat láttam álmomban, amit addig soha senki: Norman szemét könnyek borították el! De nem sírt, csak könnyezett, akár vidéki templomok oltárképeinek sápadtan mosolygó szentjei; és tartott engem; feltámasztott, életet oltott-lehelt belém, én meg csak álltam ott, és tisztán tudtam, hogy boldog vagyok!; Norman is az, ehhez pedig csak mi ketten kellettünk – hihetetlen, de senki más!
Alig aludtam néhány órát, mégis már hajnali fél négykor felriadtam. Az udvar vaksötét volt, a ház fagyos. Fáztam, leszállt az első őszi köd, és hullott az alma; hallottam a tompa puffanásokat a sötétből. Ültem ott dermedten, csapzottan, soványan, kijózanodva; elviselhetetlen szégyenérzettel, nyugtalanul; hol Linna jutott eszembe, hol meg Norman. Mikor is láttam utoljára? Két hónapja, négy hónapja? Atyaég! Legalább másfél éve!! Igen, másfél évig felé se néztem, mert vagy az alma máterben voltam, vagy Linnánál, vagy bárhol másutt, csak ne kelljen rá gondolnom, de hiába! Itt van most ez az álom, többé nem kerülhetem el őt! Másfél év. Valószínűtlennek látszott, hogy Norman egyáltalán emlékszik rám, vagy számon tartaná, akár csak a maga módján is, hogy valahol, a számára tökéletesen érthetetlen tér/világ/kozmosz fogalmán belül ott vagyok én is, a bátyja, a féltestvére. Ám ha mégis?!
Négy sem múlt, mikor a zuhany alatt, a jéghideg vízben álltam már – és boldognak éreztem magam. Normanhez megyek, gondoltam, nem is számít rá! Bizonyára az történik majd, ami álmomban! És ahogy visszaemlékeztem rá, már nem is tűnt olyan ellenszenvesnek. Alig vártam, hogy induljon az első busz. Úgy éreztem – akkor először –, hogy Norman ketrecbe zárt, de tiszteletre méltó vadállat, aki vajmi keveset tehet arról, hogy néha most is a gatyába ürít. Mi több! Ketrece is tiszteletre méltónak tűnt, mert ennyi rácsot ki látott már?; és ki az, akit így kell őrizni, elzárni előlem, hét lakattal, vizesárokkal, árammal, acéltüskékkel és várfallal! Nem tudni, ki ő, de nem akárki! Mert Norman a betegségek olyan arzenáljával büszkélkedhetett, ami párját ritkította még az afféle klinikákon is, ahol utolsó éveiben úgy hurcolták körbe, mint a véres kardot! Ahol ő volt az első, akihez bevitték a medikusokat – hadd tanuljanak hamar sokat!
Úgy haladtam a sötét utcán, ütemesen-gépiesen és lelkesen a város felé, mint a holdkórosok; mint akit kötélen húznak! Tudom, milyen az. Mert Norman persze ezen is átesett. Valóságos állatorvosi lóvá vált kamaszkorára. A kezdődő elmebaj valamennyi tünete és minden létező gyermekbetegség fellelhető volt rajta, a fitymaszűkülettől a kelésekké fejlődő pattanásokig, így hát voltaképp már nem is csodálkoztunk, amikor éjszakánként felkelt, és szabályosan elcsavargott. Iskolatársaim kétkedtek. Azt mondták, hogy holdkórosság csak a filmekben van. Annyiban igazuk volt, hogy Norman nem a tetőn járkált, nem csak holdtöltekor, és a kezét sem nyújtotta maga elé, de ettől eltekintve mindenben megegyezett a holdkórosokkal. Éppúgy nem tudott magáról, és éppúgy fura dolgokat vitt véghez: kipakolta a szekrényeket, belevizelt a frizsiderbe, leakasztotta a konyhafalról a legalább száz fejből álló fokhagymafüzért, és mire észrevettük, felszecskázta az egészet; vagy betévedt a szomszédunkhoz, átslattyogott az előszobán, egészen a hálóig, és befeküdt a hatvannégy éves, nyugdíjas ökölvívó és kövér felesége közé. Amikor a vén bunyós felébredt, felkapcsolta a lámpát, s megpillantotta Normant: bárgyú mosollyal épp arra készült, hogy átkarolja a feleségét; erre a nehézsúlyú nyugdíjas felpattant, a vállánál fogva kiemelte Normant az ágyból – legalábbis én így képzelem –, majd a padlóhoz teremtette. Amúgy is utálta. Többször is a lábtörlőjükre szart. Eleinte azt hitték, hogy a földszinti néni pudlija, ám később kiderült, hogy Norman a tettes. A mi csodabogarunk népszerűségi indexe a nullára zuhant akkor – s még ez is! Tehát jól a földhöz vágta. Mi csak annyit hallottunk a folyosóról, a nyitott bejárati ajtón át, hogy valaki felordít: az anyád! – és egy nyekkenést (beléremegett a födém is), kisvártatva pedig Norman halálhörgését. Akkor kerestük már őt. Láttuk: a lakásajtó nyitva, csakúgy, mint a bunyós ajtaja, hát gondoltuk, oda kavart be a szerencsétlen. Utánamentünk, és amikor elértük az öregek hálóját, látjuk ám, hogy a tata jobbjával Norman pizsamagallérját markolja, míg baljával megállás nélkül pofozza, dirr-durr, dirr-durr, az anyád!, erről, arról, egy tenyeres, egy fonák – az ijesztő erejű maflásokat oly gépiesen osztja, mintha holdkóros volna ő is. Norman szájából fröcsögött a vércsatak. Mire kiszabadítottuk, szegény úgy tátogott, akár a partra vetett laposkeszeg, s ahelyett, hogy kiköpte volna a vért, nyeldekelte; hiába kérleltük, nyissa ki a száját – mert féltünk, hogy megfullad –, csak nyelte és nyelte, az utolsó cseppig! Rémülten bámult ránk, és habár tökkelütött hülye volt, aki kéthavonta mukkant egyet-egyet, ezúttal mégis világosan látszott rajta, hogy megdöbbent! Nem tudott magáról, amikor átment; később viszont nagyon is jól tudta, mi van: az, hogy érthetetlen módon idegen ágyban ébredt, és a „szomszéd bácsi” kis híján agyonverte! Durva éjszakák voltak. Amikor nagyon elharapózott ez a dolog Normannél, nem bízhattunk már abban, hogy idővel kinövi. Beláttuk, ha nem teszünk semmit, akkor az éjszakai lidércnyomás is állandósulni fog, csakúgy, mint a többi rögeszméje. Anyám utasított, hogy éjszaka maradjak fenn, inkább vesz nekem walkmant, csak virrasszak egy kicsit, hallgassak zenét, bár sokkal jobban örülne, ha addig is tanulnám a német szavakat, de végül is mindegy, most az a legfontosabb, hogy amikor látom Normant felkelni, ébresszem fel! Az első éjszaka nem történt semmi. A másodikon elaludtam. A harmadikon látom, ahogy Norman gépiesen felül, úgy marad néhány pillanatra, majd feláll, és elindul az erkélyajtó felé, vagyis az ágyamhoz, amit lefekvés előtt mindig odahúztunk, mivel egyszer kiment az erkélyre is, és majdnem kiesett. Rászóltam, de nem reagált, hanem elindult felém, hosszú, elnyújtott, lassú léptekkel. Na!, gondoltam, most megfoglak! – és lélekben arra is felkészültem, hogy ha kell, ha mód nyílik rá, adok neki én is egyet! Most az egyszer anyám is elnézné! Amikor Norman karnyújtásnyira ért, próbáltam megállítani: idáig és ne tovább! De a betegeskedő, vékony, nálam másfél fejjel alacsonyabb Normanben ijesztő erő volt, és fellökött! Megrémültem. Ez már sok! Pedig hátravolt még a fekete leves. Norman – kihasználva, hogy feldőltem – továbbment, megbotlott a lábamban, átesett rajtam, egyenest az erkélyajtó dupla üvegtáblájába, és kaotikus csörömpölés kíséretében összekaszabolta magát! A következő pillanatban jeges levegő tódult a szobába, a függönyt a mennyezetig emelte a szél, beviharzott anyám, és felkapcsolta a lámpát. Reméltem, hogy én is összevágtam magam. Az biztosnak tűnt, hogy Norman merő vér lesz, máskülönben nem hozná a formát. De meg kellett állapítanom, hogy szilánk sincs rajtam, nemhogy sérülés. Anyám szemében örvénylett a salátazöld bosszúvágy. Mellém szökkent, rám üvöltött, és az első keze ügyébe kerülő jókora üvegdarabbal lábon döfött – az alkalmi tőr felső része persze az ő tenyerét vágta szét; akkor üvöltött csak fel igazán, és úgy, frissen, véres tenyérrel kaptam két nagy átszállót; leestem az ágyról; végül kiszedtük Normant az ablakból. Harminchárom helyen varrták – anyám kezét hét, az én combom huszonegy öltéssel.
Később Norman ágyához vizes lavórt raktunk; amikor felkelve belelépett, automatikusan visszafeküdt, és aludt tovább. Néhány hét múlva elvettük a lavórt, s Norman már lavór nélkül is visszafeküdt. Akkor viszont jött az ő páratlan kamaszkora! Állati mértékben izmosodott; ahelyett, hogy megnyúlt volna, olyan lett, mint Quasimodo zsugorított mása! Dús jeti-gyapjú fejlődött rá, arca elvesztette gyermeteg vonásait; legalább harmincévesnek hatott, és meggörnyedt a sok üldögéléstől, noha az ereje ijesztő volt. Mindezek tetejébe egy szép napon anyám felfedezte, hogy megduzzadtak a mellbimbói. Rohant vele a szakorvosokhoz (nehogy Kingkong-lány váljék belőle!), akik jól ismerték már Normannel együtt. Meg se lepődtek. Találtak még rajta hereflikkflakkot meg fitymaszűkületet, amúgy semmi mást. Azt tanácsolták, borogassuk Norman mellbimbóit, attól elmúlik „a mell”! Csakhogy ez nem volt olyan egyszerű gyógymód, mert a tökhülye, érzéketlen Norman váratlanul szemérmessé, csaknem szűziessé vált. Hosszú órák mentek el a győzködésével. Kikezdeni vele, erőszakoskodni nem lehetett, mert akkor felkapott valamit, ami a keze ügyébe esett, és földhöz vágta, vagy ki az ablakon. Emiatt egy ízben feljelentettek minket – valakit kis híján fejbenyomott az olvasólámpával. Mikor a mellbimbóügy rendeződött, Norman mérhetetlen onanizálásba kezdett, ami számomra azért volt elviselhetetlen, mert akkor még közös szobánk volt, és a gátlásai – szerencsétlenségünkre – feloldódtak. Nem is takargatta; üldögélt az ágyon, és órákig rejszolt, nyögdécselt, vágyakozva sóhajtozott, és elégedetten dünnyögött. Anyám azt tanácsolta, ne figyeljek oda – inkább tanuljak német szavakat. Ennek ellenére nemegyszer láttam, hogy amikor végez, a sci-fi-léptékben kispriccelő spermát egyszerűen az ágyneműbe vagy a széken hagyott ruháimba keni. Eleinte jobbára csak éjszaka történt ez meg, ám később a nappal egy részét is ezzel töltötte, és lehetetlen volt eltéríteni e szándékától, ha egyszer rájött; morgott ránk, fenyegetően nézett, az egyik kezét előrenyújtotta, hogy elkap minket, vagy valamit, amit kihajíthat az ablakon, a másikkal pedig elszántan tovább rángatta a dákót. Később a kórházban – ahová gyomorbajjal került – kis híján megerőszakolt egy kislányt. A nővérek utálták, mert elkapta őket – ebben nagyon ügyesnek bizonyult –, s mire észbe kaptak, már a köpeny alatt matatott. Felmerült az is, hogy kasztrálják. S lám, épp akkoriban alábbhagyott a libidója! Visszahúzódó lett. Netán megneszelte, hogy ennek nem lesz jó vége így? Esetleg nem is volt annyira hülye?
Másfél évvel később – mozgásfejlesztésre – egy rehabilitációs központba szállították, de hamarosan egészen más irányt vettek a dolgok. Kiderült, hogy Norman szíve akadozik. Nagydarab izompacsirtává alakult, több mint nyolcvan kilót nyomott, de alig volt magasabb a tizenéveseknél. A szíve egyre kevésbé bírta az aránytalanságokkal járó strapát. Átszállították tehát egy szívközpontba, ahol pedig kiderült: Normannek minden esélye megvan rá, hogy hamarosan befejezze csúfos-kóros földi pályafutását – a pajzsmirigyrák jóvoltából. Csak idegtépő huzavona után találtak olyan klinikát, ahol a sok – egyenként is súlyos – nyavalyát egyszerre kúrálhatták. Alig kezdték el a sugárterápiát, kiderült, hogy leukémiás is – csoda, hogy akkor még élt! Én mindenről tudtam, mert anyám mindig elmondta, nemcsak nekem, de mindenkinek; úton-útfélen; talán így próbált megszabadulni a tehertől. Bármit kérdeztek tőle, így válaszolt: „Köszönöm, jól vagyok, csak hát…” – és akkor a Normannel kapcsolatos legújabb iszonyatok tételes felsorolásába kezdett. Végül a legjobb barátnője se hallgatta meg szívesen. Mindezek ellenére Norman tökéletesen kiesett a tudatomból; tudtam, hogy van, és hamarosan meghal; de hogy ez bármi különöset jelenthetne? – eszembe se jutott. Talán, mert Norman olyan állatorvosi ló volt, minden örökölt és szerzett kórság tárháza, hogy egy pajzsmirigyrák már fel sem tűnt? Vagy eltemettem őt idejekorán?, oly tökéletesen száműztem volna, hogy emlékként se jöhetett vissza? Mindenesetre azon a reggelen szörnyű lelkifurdalást éreztem: még Norman haldoklása sem tudatosul bennem – s mindez egy nő miatt! Vagy miattam? Aztán pedig – ahogy mondtam – boldog lettem a gondolattól, hogy elmegyek hozzá, életemben először jószántamból.
A borotvában pengét is cseréltem, ám mikor fülig beszappanoztam az arcom, meggondoltam magam. Hátha örül majd, ha én is szőrös vagyok. Láttam egy fotót, amit Gary, a mostohaapám készített róla, nem mintha nálam jobban törődött volna Normannel. A képen Normannek hatalmas, vörös szakálla volt. Anyám szerint nem engedte vágni. Nem állt jól neki. Az orvosságok felpuffasztották, és így, szakállal együtt olyanná vált, mint egy bolyhos óriásnarancs! De ha egyszer ilyen, mit tehetnék?, legalább hasonlítsak rá kicsit, gondoltam, és eszembe jutott az a néhány jelenet, ami azt jelezte: Norman a maga módján tisztel engem; felnéz rám, és utánoz. Néha, amikor olvastam, hajszálpontosan ugyanazt a pózt vette fel, ahogyan én ültem, azzal a különbséggel, hogy nem volt a kezében könyv. Bár egyszer még „olvasáson” is rajtakaptam; könyvvel a kezében az íróasztalomnál ücsörgött – én persze elkergettem. Mellesleg mindenkire könnyebben támadt, mint rám, már amikor agresszívebb és erősebb lett. Szóval meghagytam magamat olyan szőrösnek és ápolatlannak, mint amilyenné három hónap alatt fejlődtem. Már azt is megbántam, hogy lezuhanyoztam. Mindez persze hülyeség, de hát Norman zavarba ejtő jelenségnek számított, még akkor is, ha a féltestvérem volt; hirtelen azt se tudtam, miként viszonyuljak hozzá, hisz már születése pillanatában elutasítottam. A kórház sivár, fehér és rácsos, gondoltam, hát én valami tarkát veszek magamra, hátha jólesik színeket látnia – és oly tarkabarkán öltöztem fel, ahogy addig soha; mert én csak feketét meg sötétkéket hordtam. Nem is találtam könnyen színes ruhát. Átkutattam a zsebeimet, összesepertem az aprópénzt, és narancsot vettem; meg kolbászt, amit Norman nagyon kedvelt, csak anyám – ki tudja már, mi okból? – nem szerette, ha azt eszi; így, naranccsal meg kolbásszal felültem a buszra, és délután fél kettőkor megérkeztem.
Az a napsütés belőlem származott!; a fák zöldje és az idillikus lombsuhogás a klinikához vezető sétányon, az meg Normanből; annyira, de annyira tudtam: a lehető legjobb helyen vagyok! A lépcsőkön szinte felgurultam, a tiszta folyosókon úgy siklottam, akár a jégen, és amikor megláttam egy tolókocsit, elhatároztam, hogy sétálni viszem Normant, ha megengedik, ki a parkba, körbe-körbe. Talán meg is szólal, isten bizony!, nekem meg; mond valamit, hogy ő is álmot látott, amiben eljöttem hozzá, és megtanítottam beszélni!; és de jó!, hogy ez így, ilyen egyszerűen, mintha ez volna kettőnk között a természetes, ez most egyszeriben teljesül; valami megjavul, helyrebillen, és ettől fogva nem lehet semmi baj; voltaképp az sem lesz már nagy gond, ha még száz új nyavalyát találnak rajta, kit érdekel mindez?! Most nem! Most ragyog a nap, kocsikázunk a szellős juharfák alatt, szlalomozunk a nyírfák ábrándos, fehér törzsei közt, és amikor nem látják, megesszük az összes kolbászt! Visszahozunk minden elszalasztott órát, kiaknázunk minden percet, és nem lesz olyan pillanat, aminek velejét ki ne szívtuk volna!
Hamarosan találtam egy nővért. Bemutatkoztam, mosolyogtam rá, és ő visszamosolygott; szépen, mintha velünk volna ő is, egy jóindulatú, csöndes, titkos összeesküvés részese. Feltűnő, de szolid szépség volt; meg is állapítottam magamban, de már nem azzal az elsöprő lelkesedéssel, ami fél évvel korábban eluralt volna egy pillanat alatt, sokkal inkább „szakértőként”. Útbaigazított, és azt mondta: „Norman örülni fog” – és egy közeli ajtóra mutatott. Akkor kissé megijedtem. Mert minden olyan szép! De mi történik, ha Norman egyáltalán nem örül majd?; és ha hisztériás rohamot kap?, vagy leköp, amint nemegyszer megesett? Mindegy, gondoltam, bármit tesz is, nem csalódom; meg kell maradni így, és a továbbiakban nem kérem számon saját reményeimet-képzeteimet Normanen! Mi van, ha ő másként látja ezt az egészet? Tiszteletben tartom. Ezentúl mindig – és ezzel az elhatározással beléptem hozzá.
A kórteremben egyedül volt. Feküdt az ágyon. Azt hiszem, mosolyogtam, ő meg az ablakot bámulta, de a karját kinyújtotta a rácson, az ajtó felé. Azonnal láttam: nemhogy szakálla nincs, de haja se, tökkopasz, minden bizonnyal a sugárkezelés miatt; ijesztően sovány, egy csontváz, főként korábbi önmagához képest; az ágya fölött lombik csüng; hosszú, sárga műanyag katéter kígyózik lefelé, és csupasz karján a bőre alá fut. Óvatosan az ágyához lopakodtam, és lassú, nagyon lassú mozdulattal kinyújtott kezébe, nyitott tenyerébe raktam egy narancsot – de a narancs csak egy pillanatra állt meg rajta; nem szorította meg, így hát lebillent róla, lepottyant a földre, és elgurult. Áthajoltam a rácson, és az arcába néztem. Nyitott szemmel bámult a kitárt ablakon át, talán az égre; de a szeme kékesszürke volt, nem pislantott, az arca meg vattafehér, mint a hó, akár a szappan; lila kábelerek dagadtak ki a halántékából; és valami egészen más sugárzott belőle, mint álmomban – valami elszánt jegesség. „Na, hogy vagyunk?!” – kiáltott be a nővér, ahogy visszafelé tartott a folyosón ölnyi pelenkával, és bemosolygott. Én hátranéztem, és azt motyogtam:
„Köszönöm jól.” „Valami baj van?” – kérdezte, de minthogy nem válaszoltam, bejött, ledobta a pelenkákat, odalépett az ágyhoz, ránézett Normanre, majd felemelte a csuklóját; láttam már effélét – a filmekben; mikor a pulzust nézik; és olyat is, amikor lecsukják egy gyerek szemét. A nővér azt mondta: tíz perce sincs, hogy áthúzta Norman paplanját – akkor még mosolygott rá, és megpróbált benyúlni a szoknyája alá.

Az elbeszélés novellaként a Kék angyalban is olvasható

Angolul pedig a Hungarian Quarterly-ben


 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.