Novella: A tizenharmadik lépcsőfok

Natascha azonban újra és újra elbotlott az alulról számított tizenharmadik lépcsőfokban, és bár többszöri mérés igazolta, hogy a lépcső abszolút tökéletes, Natascha végül mégis újat akart. A házban ekkor mindenki arra gondolt: „Ez a nő sem különb a többinél, s nem tud mit csinálni jó dolgában.

centauri magvető kék angyal jégvágó jákob botja villanovellák villák kortárs irodalom regény novella író szerző kiadóA Villa aranykora ahhoz az időhöz köthető, amikor Kőnig Natascha, egy orosz-porosz frigy leszármazottja volt a tulajdonos. A hölgyről sokfélét pletykáltak, aminek valószínűleg a fele sem volt igaz, ugyanakkor a mendemondák sokaságán sem csodálkozhatunk.
Állítólag megözvegyülését követően vásárolta meg az épületet. Viselkedése is arra utalt, hogy szokatlanul hosszan gyászolja egykori urát. Ám ez a gyász, s az abból fakadó távolságtartás, amelyet mindenkivel szemben maradéktalanul érvényesített, csak emelte fényét, semmint visszafogta volna. Az első hónapokban úgy tűnt, éppoly rigolyás és nehéz természetű, mint a korábbi tulajdonosok. A meseszép hölgy ugyanis mindent átalakított, beleértve a Villába vezető lépcsőt is, mivel rossznak találta az arányait, és épp olyat akart, amilyen ősei szentpétervári palotájának lépcsője. Natascha, gyönge úrinő létére, álló nap az építkezésnél tartózkodott, s nem átallott beleszólni mindenbe, amit csak azért viseltek tőle jó szívvel, mert attól sem riadt vissza, hogy odébb vigyen egy deszkát. Igaz, ha valami csak egy kicsit is hibádzott, azonnal újracsináltatta, mindegy volt, hogy a tálalóról van-e szó vagy egy támfalról. Ezzel néha igencsak felbosszantotta az épület mesterembereit.
Milliméterenként talált ki mindent, s ami így létrejött, valóban tökéletesnek mondható. Úgy is hitte mindenki, hogy a Villában nem találni hibát, és ha valaki mégis kivetnivalóra bukkanhat, az csak maga Natascha lehet. Mondani sem kell, a gyönyörű orosz-porosz hölgy, jóval az átadás után, talált is okot a rosszallásra. A csigavonalban haladó bejárati lépcsőre panaszkodott, mivel megbotlott rajta többször is. Végül odahívatta a kőművest, aki jámboran és szelíden biztosította arról, hogy a lépcső hajszálra ugyanolyan, mint a szentpétervári. Natascha azonban újra és újra elbotlott az alulról számított tizenharmadik lépcsőfokban, és bár többszöri mérés igazolta, hogy a lépcső abszolút tökéletes, Natascha végül mégis újat akart. A házban ekkor mindenki arra gondolt: „Ez a nő sem különb a többinél, s nem tud mit csinálni jó dolgában.”
A kőműves – a Golgota minden fájdalmával az arcán – hozzálátott szétverni élete legtökéletesebb lépcsőjét, míg Natascha jókora napernyő alól, hűsítőket szürcsölve, éberen szemlélte a munkálatokat. A lépcső a legjobb anyagból, amint Natascha mondta, az örökkévalóságnak készült, így aztán centinként vésték ki a helyéből. Két napja ütötték-vágták, fúrták-faragták szakadatlanul, amikor a második nap alkonyán a segéd vésője alól türkizkék szikra pattant ki.
– Mester, idenézzen! – rikkantott a segéd, mert a lépcsőben jókora aranykarika világlott. Az a jegygyűrű, amit az építkezés során épp a kőműves veszített el. Csodálkozva nézett fel a mesterember a korábban már bolondnak hitt Nataschá­ra. A grófnő egy madonna nyugalmával tekintett le rá, az asztalkára helyezte poharát, s akkorát nyújtózott, hogy még a combja is kivillant a szoknya alól.
– Most már rendben lesz minden – mondta anyai derűvel, felvonult budoárjá­ba, szétküldette a meghívókat, majd három nap és három éjjel, egy férfiról álmodva, akár egy istennő a Parnasszuson, aludt.

Villanovellák a Látóban

Hozzászólások lezárva.