Szirénének

Centauri Horvátország Velebit regényírás kreatív írás

FRISSÍTÉS: 2019.12.19. Egy ember, akit közelről ismerek, azt hiszem, egészen közelről, épp karácsony előtt került abba a helyzetbe, amiről ez a régi novella szól. Azt kívánom neki, bárhogy van is, és bárhogy hallgasson is az ő szirénje, jöjjön meg az a bizonyos titokzatos lány karácsonyig, az, aki a tenger vizét szétfújja, s maradjon is. Fogadjátok ti is szeretettel! Üdv: Cen’ 

Hová lett az a hang, ami az előbb még oly lágyan kérlelt? Talán képzeltem? Nem! Érzem jól, hogy nem önmagában való csend ez, hanem a csábító szirén váratlan és érthetetlen hallgatása. Érzem, hogy itt van még valahol, ám hallgat, rejtőzködik, figyel. És lát. Azt nézi, ahogy eltávolodik a hajóm, ahogy elárvulok. Vár. Arra vár, hogy a mederig süllyedjek.


Centauri SZIRÉNTOJÁSOK interjú Centaurival Jégvágó regény Magvető KiadóCsavaros eszű, furfangos barátom, Odüsszeusz azzal dicsekedik egy attikai lakomán, hogy árbochoz kötve úszott át a szirének kara felett, s így nem veszett oda, mint addig oly sokan. Csak az zavarta a mélyből hallatszó karének élvezetét, hogy gúzsba kötött matrózai – legalábbis némelyek – fennhangon nyögtek a kíntól, néhányan nem átallottak jajveszékelni sem, így a kórusdalt kalandorok jajongása rontotta le. Jó barátom, Odüsszeusz emiatt mind a mai napig bosszús.
– Visszatérek még – mondja –, egyedül, vagy a többiek fülét viasszal tömöm el a kórus idejére.
Bármilyen megnyerő szavak is szökkennek ki csavaros eszű barátom száján, én nem ámulok, mint a többi világcsavargója, inkább úgy gondolom, árbochoz kötözve hallgatni azt a zenét, gyávaság. Bizony mondom, ha az én utam visz arra, kiállok a tatra, behúzom az evezőket, leengedem a vitorlákat, kidobom a horgonyt, legalábbis egy időre, és még a ruhámat is ledobálom! Hadd szóljon hozzám a szirénének, hadd halljam, mit mond, hol simogat, hol rezegtet, és van-e bennem akarat, hogy a taton maradjak, és ha akarat van, akkor van-e az akarathoz elég erő is? És ha az akarat épp az volna, hogy ne álljak ellent, akkor vajon van-e elég merszem? Vagy gyávaságomban a fülemre tapasztom a kezem?
Drága férfi, édes férfi, gyönyörű oszlopom, az enyém vagy, és én a tiéd, nincs csodálatosabb tenálad, nincs erősebb a te karodnál, semmi sem tisztább, mint a te szerelmed, senkinek sincs náladnál nagyobb szabadsága. Ó, mióta várlak, vágylak, és most végre láthatlak is. Akarom, hogy te is láss engem, akarom, hogy a tiéd legyek, akarom, hogy gyönyörködhess a tájaimban, amint én is gyönyörködöm a jöttödben. Akarom az erődet naponta, akarom, hogy bennem oldódjon föl minden vágyad, a tiéd vagyok, mindig is a tiéd voltam, csak a tiéd, csak te érthetsz engem, más soha nem is értett, én nélküled elsorvadok, védj meg, védj meg, kérlek, édes férfi, drága férfi, ne hagyj el, ne hagyj itt, ne menj tovább vándorom, vándorom.
Ezt énekli a hang, amikor végre rátalálok. Hol kacagva, hol sírdogálva, hol meg kacéran, míg én egymagamban a taton meztelenül állok, és érzem, gyávaság nem ugrani, ugyanakkor botorság is, mert talán ugyanezt hallotta a csavaros eszű barát, Odüsszeusz, és minden matróz az elmúlt háromezer évben. Ej! Mit számít az? Amit tennem kell, megteszem. Így aztán a billegő hajóról a tengerbe vetem magam.
Amint a testemet lehúzza a mélyvíz hidege, csönd vesz körül. Nem dalolják már, hogy édes férfi, drága férfi, csak egy belső hang marad: innen hogyan úszom én ki? Ez itt a tenger közepe, életem dereka, hajóm távol, csónakom nincs, hang nem biztat, senkit sem látok a vízben, nem látom, hogy itt bárki dalolna. Hová lett az a hang, ami az előbb még oly lágyan kérlelt? Talán képzeltem? Nem! Érzem jól, hogy nem önmagában való csend ez, hanem a csábító szirén váratlan és érthetetlen hallgatása. Érzem, hogy itt van még valahol, ám hallgat, rejtőzködik, figyel. És lát. Azt nézi, ahogy eltávolodik a hajóm, ahogy elárvulok. Vár. Arra vár, hogy a mederig süllyedjek.
Közeli sziget ment meg, Ciprustól nem messze. Sokat ülök lent a parton, várom, hogy múljék az emléke is, de a hangjára riadok minden éjjel: Édes férfi, drága férfi, ne hagyj itt, ne menj tovább, vándorom, vándorom… De ez a hang már csak bennem szól. Bárcsak újra a tengerből hallanám! Miért nem dalol többé? Megtehetné, hisz a közelben van most is, tudom. Figyel és érez. Minden pillanatban a kínom figyeli.
Aztán egyszer hozzálátok. Kihordom a tengerből a vizet. Tart, ameddig tart. Elvezetek a partjáról minden folyót, többé ne érje el egy patak sem, amit pedig eddig patak-folyó beletöltött, kimerem, ha kell, vödörrel, ha más nincs, fakupával, tart, ameddig tart, kerül, amiben kerül, ha az életembe, akkor is. Merem szorgosan, gyakran még a sötétben is, napról-napra, évről-évre. Látom, fikarcnyit sem apad, de úgy hiszem, előbb-utóbb apadni fog, s végül kiszárad.
– Meglásd, barátom – mondom magamnak – száraz lábbal mész el egyszer a néma szirénhez! Mintha mezőn vágnál át, úgy gyalogolsz át a tengerfenéken, ha kell, karavánnal kelsz át az egészen, de bizony bemész hozzá, megkeresed, megtalálod, és kérdőre vonod: Miért szóltál hozzám, miért mondtad, hogy édes-drága? Miért kérted, hogy itt ne hagyjalak, miért kérted, hogy tovább ne menjek, ha aztán csak hallgatsz, és azt figyeled, hogyan tör kerékbe a hiányod?
Aztán a Naphoz fohászkodom:
– Perzselj csak és segíts! Forrald el a vizet gyorsan!
Vért verítékezem, hogy az összes vizet kimerjem, s csak azért nem tartom magamat bolondnak, mert senki sincs, aki ezt a reménytelen kísérletet a végzetemnek látná, s azt gondolhatná rólam: ez a jó hellén megbolondult. Nem lát senki, de ha jön a rózsaujjú hajnal, érzem, ott a szirén most is, tudom már, hogy a hullámverés sem más, mint az ő víz alatti borzongása. Hagyom, hogy a hullámok a bokámat mossák, és azt kiáltom:
– Tudom, hogy hallasz engem, édes! Meglásd, egyszer bizony száraz lábbal megyek be érted, porzik majd a meder a lábam alatt, esküszöm az istenekre, begyalogolok én a mélység közepébe.
A tenger színe kisimul, elül minden hullám, a szirén nem borzong már, váratlanul elalszik egy régi hajóroncsban.
– Kivel beszélsz? – kérdezi az első emberi lény, akivel a partra vetődésem óta találkozom. Fehér bőrű lány áll a közelgő est peremén, akár egy magányos pálma vagy egy részvéttől túlcsorduló korsó.
– A szirénnel.
Erre ő csak annyit mond:
– Szegényem.
Nem kérdezem, miért marad, mi dolga itt, hová indult, mikor áll majd tovább, csak hagyom, hogy a fák alatt megterítsen. Velem alszik, velem búsul, nem dalol, nem beszél, csak velem van, mint a gazdátlan kutya – hét évig. Akkor, nem tudni pontosan miért, egy napon megszűnik a szirén hallgatása. Nem mintha újra dalolna, de már a hallgatását sem érzem. Üresnek hat a tenger, s bármennyit merítgettem is, nem lett kevesebb a vize, és most úgy tűnik, a szirén is eltűnt belőle. Leroskadok a fövenyre. Ha három tengert apasztottam volna el, akkor sem volnék fáradtabb. Odalép hozzám a lány, akinek a nevét hét év után se tudom, nem teszi a vállamra a kezét, nem borít be a hajával, amint szokta, nem hoz ételt, szelet, meleget, semmit, csak annyit kérdez:
– Mi lelt?
– Nem ér ez a munka már semmit. Nem ér ez a tenger semmit, nincs már benne szirén, és bennem sincs már tenger.
– Na, jó – mondja a lány, megáll a parton, leguggol, és akkor, hét év után, a tenger vizét egyszerűen elfújja. Csodálkozom és megdühödök: Miért nem tett így eddig, ha egyszer így tehetett volna? Ám mielőtt rátámadnék, azt hallom:
– Ah…
Ijedt szirénhang ez, nem vitás. Az a hang sóhajt így, aki annak idején azt mondta: édes férfi, drága férfi, ne hagyj itt, ne menj tovább, vándorom, vándorom. Hét évig gyötört e hang hiánya! Felismerem. Ő az. És már látom is, amint egy tenyérnyi kagyló odabent – nem is oly messze a parttól – fénylik. Odamegyek, felveszem és kinyitom. Benne bizony ott a szirén. Rémülten pislog rám, végül azt mondja:
– Hát mégis sikerült?
– Hát csak ennyi vagy? – kérdezem.
A medret csontok borítják, erős férfiak, édes férfiak, drága testek csontjai. A szirén kagylóját összezárom és elhajítom, jó messze, aztán a partra megyek.
– Becsukhatod – mondom a lánynak, aki feláll és hátat fordít a tengernek. A víz visszatér és bezárul, a szirén fölött összecsapnak a hullámok. Elönt az öröm és a halottak miatti sajnálat. Szerencsefia vagyok, gondolom, és itt a lány is. Megfordulok, hogy a nevét megkérdezzem, de látom, hogy a szél a fövenyből sárga örvényt sodor és vele együtt felkapja a lányt is.
– Gyere vissza, ne menj, drága! Maradj velem, édes…
Ám ő azt kiáltja:
– Ha ma reggel megkérdezed a nevem, maradtam volna.
– Épp most akartam kérdezni! – ám már sehol a lány és üres az ég is.
Itt vagyok ma is. A tengerről már tudomást sem veszek, csak a magas eget nézem. Bárcsak tudnám, hogy az eget hová merjem! Vajon meddig kell, éljek, lélegezzek, hogy a levegőég visszaadja nekem azt, akit aznap a Ciprus felől érkező, száraz szél elvitt?

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

Név*

Email cím*


Kettős mérce – novella álnokságról és a szerelem elmúlásáról

A repülés művészete

Az első moira: Anna

Képmutatásról (Jégvágó, 2013)

Novella öt percben: A kanári-próba

Novella öt percben: Semmiség

18 Comments:

  1. Amikor szétroppant a fogai között a projektált ego-ideál….
    Mégis csodálatos ez, mert nélküle nincs haladás, nincs hajtóerő és nincs szerelem

  2. Holsky Péter

    Nem vigasz az ismert embernek, de azért tudjuk: a tenger lányai másokat is meggyötörtek már (in: http://mek.niif.hu/00400/00418/00418.htm )

    Franz Kafka: A szirének hallgatása

    Bizonysága annak, hogy elégtelen, sőt gyermekes eszközök is menekvésünket szolgálhatják:

    Hogy a szirénektől védje magát, Odüsszeusz viaszt tömött a fülébe, magát az árbochoz vasaltatta. Hasonlóképp járhattak volna el persze kezdetektől fogva mind az utazók, kivéve, akik már messziről áldozatul estek a csábításnak; csak hát világszerte köztudott volt, hogy az ilyesmi úgysem segíthet. A szirének dala áthatolt mindenen, és az elcsábulók szenvedélye vasveretnél – árbocnál erősebbeket is szétroppantott volna. Ilyesmire azonban nem gondolt Odüsszeusz, bár hát talán hallotta már, hogy így van. Maradéktalanul bízott a maroknyi viaszban és a vasraverésben, kicsiny eszközei feletti ártatlan örömében hajózott a szirének felé.

    Mármost van azonban a sziréneknek egy éneküknél is borzalmasabb fegyvere, nevezetesen a hallgatásuk. Sosem történt meg, igaz, de talán elképzelhető, hogy daluktól megmenekült valaki, hallgatásuktól azonban egészen biztosan nem. Amaz érzésnek, hogy önerejéből legyőzte őket, az erre következő, mindent elsöprő gőg erejének senki földi lény nem bírhat ellenállni.

    És való igaz, mikor Odüsszeusz közeledett, a mindenható énekesnők nem daloltak, akár azért, mert úgy gondolták, ezzel az ellenféllel szemben csak hallgatásuk hozhat eredményt, akár mert Odüsszeusz arcának üdvözült kifejezését megpillantva – hogy láthatóan egyébre se gondol, csak a viaszra és a vasra -, elfelejtettek énekelni.

    Odüsszeusz azonban, hogy így mondjuk, nem hallotta a hallgatásukat, azt hitte, énekelnek, és csak ő a védett, ő nem hallja. Futólag látta ugyan nyakuk tekergését, sóhajos zihálásuk, szemükben a könnyet, félig nyitott szájuk, ám azt hitte, mindez a körötte zengő, számára mégsem hallható áriák velejárója. Hamarosan azonban már ennyi sem létezett messziségekbe szegeződő tekintetének, a szirének szó szerint belevesztek eltökéltségébe, és épp amikor a legközelebb járt hozzájuk, nem tudott róluk többé.

    Ők pedig – szépségesebben, mint bármikor – csak vonaglottak és tekeregtek, borzongató hajukat a szélbe vetették, körmeiket a sziklaköveken szabadosan köszörülték. Nem csábítani akartak már, Odüsszeusz hatalmas szempárjának visszfényét áhították volna csak látni, látni minél tovább.

    Ha a szirének tudatos lények, ott helyben belepusztultak volna ebbe így. De hát csak éltek szépen tovább, mindössze Odüsszeusz menekült meg tőlük.

    Van itt egyébként függeléke is a hagyománynak. Odüsszeusz, mondják, olyannyira cseles volt, akkora róka, hogy bensője mélyére még a sors istennője sem hatolhatott. Talán, bár ez emberértelemmel felfoghatatlan, valóban rájött, hogy a szirének némák, aztán így nekik és az isteneknek bizonyos értelemben csak pajzsul tartotta oda a fenti látszat-eseményt ekképp.

    • Holsky Péter

      Igaz: Kafka Odüsszeuszának nem volt dolga a kagylókat ismerő, Ciprus melletti Lánnyal:
      http://www.okosmozi.hu/festmenyek/venusz-szuletese

    • Köszönöm, Péter! – nem is tudtam, hogy a szirének hallgatását már Kafka is megírta, hogy maradjunk stílszerűek: megénekelte. Ez tizennyolckarátos ambivalencia, hisz egyfelől felemelő, hogy bizonyos dologok tudhatók, bizonyos embereket téren és időn átívelve is összeköthetnek felismerések, ahogy most – bár nyilván szerénytelenségnek tűnik – engem és Kafkát, illetve az “ismert” embert és Kafkát. Ezzel egyidőben, s ezzel egy hullámhosszon, azonos erővel, azonos brutalitással ott van az a fanyarság is, hogy nincs új a nap alatt, ugyanaz történhetik meg ismét és ismét, és annak a halálos körtáncnak, amit szirének és ördögök forgatnak, sosincs vége; mindig akad, aki megforgatja, aki a visszájára fordít mindent; aki a felépülő reményt és vágyat a vég nullájába dobja vissza.

  3. Szabó Edit

    ❤ 🙂

  4. De szép:-) Álmokat kergetni egy édes valós Szirén mellett- a szerelem csupán illúzió ami elszáll a széllel s marad a végtelen magány, az elmulasztás keserű ízével.

    • hosszabban válaszolok külön posztban, mert nagyon szomorú, amit írsz 🙁

      • Kedves Cen,
        Megtisztelő, hogy megszólítottál. Csupán arra utaltam, az én olvasatomban a történet hőse nem vette észre a valós Szirénjét az itt és mostban. Ám az irodalom ettől szép – bármi megtörténhet, még az is, hogy örökre a miénk lesz a Szirén:-) s nem viszi el a forgószél:-)
        Szép hasonlat a levett , félretett ruha, meg az új köntös:-)
        Köszönöm, a legjobbakat, fényeket, örömöket!

  5. Marsovszki Viktória

    Hallgatom, csak hallgatom a Szirénéneket, és itt honn vagyok. 🙂

  6. Marsovszki Viktória

    Hogy én meg Petőfivel szóljak. 🙂

  7. Ibolya Nagy

    Bocsánat, hogy ide linkelem, egész másról szól, ha még nem olvastad, ha igen, akkor is.
    Ezzel kívánok boldogságos, szép ünnepet, Cen’ és összes követődnek is! 🙂

    https://qubit.hu/2019/12/20/magyar-ornitologusok-fejtettek-meg-a-kakukkok-feszekvalasztasi-titkat?_ga=2.232620767.1904851192.1576793579-457614826.142133

  8. Gyönyörű írás, sosem ér véget az illúziók illúzióinak körforgása, körbeviszel az önmagukba ívelő útjukon ☺️🎈

    • Holsky Péter

      Gyönyörű – de egyben rettenetes is, nem? Ahogy maguk a szirének is azok: csodálatos hangú szörnyetegek – és szörnyeteg voltuk nem is abban áll, hogy “egyszerűen”, sziplán csúnyák, hanem hogy csodálatos hangúak és mégis (félig-meddig) csúnyák, hogy félig emberek, félig madarak – hogy egyszerre kell embernek és madárnak lenniük.
      Továbbgondolva az antik történetet: a sziréneknek előbb volt a csodálatos hangjuk, és csak aztán változtatták őket az istenek szörnyetegekké – büntetésül azért, mert versenyre mertek kelni az ő olümposzi énekükkel. Számos más ilyen sztorit ismerünk a görög mitológiából, pl. az Athéné által pókká igézett Arakhnéról. Kérdezem: akkor most ezek az állattá, fél-állattá varázsolt egykori emberek, félemberek az igazi szörnyetegek – vagy azok az ember alakú istenek, akik ezt tették velük?
      És visszatérve Cen meséjéhez (mítoszához): kitől kellene jobban tartania az elbeszélőnek? A kicsiny kagylóba zárt sziréntől, vagy a tenger elfújni képes, Ciprus közelében felbukkanó lánytól – akinek nevét nem tudjuk meg, de aki aligha más, mint Aphrodité istennő, a vágy úrnője?

    • Nagyon fontos az illúzióval kapcsolatosan!: szerelemben is kétféle ember van (többféle is persze, de most az egyszerűség kedvéért maradjunk ennél). Az ábrándozó és a létrehozó. Az ábrándozó elképzelései, vágyai jók, de képtelen a megvalósításukra; előbb-utóbb talál valamit kifogást arra, hogy egyiket se, vagy nagy részét ne valósítsa meg. Nincs ereje, nincs türelme, nincs eltökéltsége…stb. Néha valódi szándéka sem. Vagy mástól várja ábrándjainak megvalósítását. Ennél az embernél az elképzelt dolgok többsége vágyálom, illúzió marad – hacsak nem redukálja ezeket, viszi le egy alacsonyabb minőségbe. A létrehozó-megvalósító alkat azonban kitart. A legtragikusabb mindig e kettő alkat találkozása. Az ábrándozó amikor a saját ábrándjait-álmait elárulja, elárulja a másikat is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.