Szirénének

Hová lett az a hang, ami az előbb még oly lágyan kérlelt? Talán képzeltem? Nem! Érzem jól, hogy nem önmagában való csend ez, hanem a csábító szirén váratlan és érthetetlen hallgatása. Érzem, hogy itt van még valahol, ám hallgat, rejtőzködik, figyel. És lát. Azt nézi, ahogy eltávolodik a hajóm, ahogy elárvulok. Vár. Arra vár, hogy a mederig süllyedjek.


Centauri SZIRÉNTOJÁSOK interjú Centaurival Jégvágó regény Magvető KiadóCsavaros eszű, furfangos barátom, Odüsszeusz azzal dicsekedik egy attikai lakomán, hogy árbochoz kötve úszott át a szirének kara felett, s így nem veszett oda, mint addig oly sokan. Csak az zavarta a mélyből hallatszó karének élvezetét, hogy gúzsba kötött matrózai – legalábbis némelyek – fennhangon nyögtek a kíntól, néhányan nem átallottak jajveszékelni sem, így a kórusdalt kalandorok jajongása rontotta le. Jó barátom, Odüsszeusz emiatt mind a mai napig bosszús.
– Visszatérek még – mondja –, egyedül, vagy a többiek fülét viasszal tömöm el a kórus idejére.
Bármilyen megnyerő szavak is szökkennek ki csavaros eszű barátom száján, én nem ámulok, mint a többi világcsavargója, inkább úgy gondolom, árbochoz kötözve hallgatni azt a zenét, gyávaság. Bizony mondom, ha az én utam visz arra, kiállok a tatra, behúzom az evezőket, leengedem a vitorlákat, kidobom a horgonyt, legalábbis egy időre, és még a ruhámat is ledobálom! Hadd szóljon hozzám a szirénének, hadd halljam, mit mond, hol simogat, hol rezegtet, és van-e bennem akarat, hogy a taton maradjak, és ha akarat van, akkor van-e az akarathoz elég erő is? És ha az akarat épp az volna, hogy ne álljak ellent, akkor vajon van-e elég merszem? Vagy gyávaságomban a fülemre tapasztom a kezem?
Drága férfi, édes férfi, gyönyörű oszlopom, az enyém vagy, és én a tiéd, nincs csodálatosabb tenálad, nincs erősebb a te karodnál, semmi sem tisztább, mint a te szerelmed, senkinek sincs náladnál nagyobb szabadsága. Ó, mióta várlak, vágylak, és most végre láthatlak is. Akarom, hogy te is láss engem, akarom, hogy a tiéd legyek, akarom, hogy gyönyörködhess a tájaimban, amint én is gyönyörködöm a jöttödben. Akarom az erődet naponta, akarom, hogy bennem oldódjon föl minden vágyad, a tiéd vagyok, mindig is a tiéd voltam, csak a tiéd, csak te érthetsz engem, más soha nem is értett, én nélküled elsorvadok, védj meg, védj meg, kérlek, édes férfi, drága férfi, ne hagyj el, ne hagyj itt, ne menj tovább vándorom, vándorom.
Ezt énekli a hang, amikor végre rátalálok. Hol kacagva, hol sírdogálva, hol meg kacéran, míg én egymagamban a taton meztelenül állok, és érzem, gyávaság nem ugrani, ugyanakkor botorság is, mert talán ugyanezt hallotta a csavaros eszű barát, Odüsszeusz, és minden matróz az elmúlt háromezer évben. Ej! Mit számít az? Amit tennem kell, megteszem. Így aztán a billegő hajóról a tengerbe vetem magam.
Amint a testemet lehúzza a mélyvíz hidege, csönd vesz körül. Nem dalolják már, hogy édes férfi, drága férfi, csak egy belső hang marad: innen hogyan úszom én ki? Ez itt a tenger közepe, életem dereka, hajóm távol, csónakom nincs, hang nem biztat, senkit sem látok a vízben, nem látom, hogy itt bárki dalolna. Hová lett az a hang, ami az előbb még oly lágyan kérlelt? Talán képzeltem? Nem! Érzem jól, hogy nem önmagában való csend ez, hanem a csábító szirén váratlan és érthetetlen hallgatása. Érzem, hogy itt van még valahol, ám hallgat, rejtőzködik, figyel. És lát. Azt nézi, ahogy eltávolodik a hajóm, ahogy elárvulok. Vár. Arra vár, hogy a mederig süllyedjek.
Közeli sziget ment meg, Ciprustól nem messze. Sokat ülök lent a parton, várom, hogy múljék az emléke is, de a hangjára riadok minden éjjel: Édes férfi, drága férfi, ne hagyj itt, ne menj tovább, vándorom, vándorom… De ez a hang már csak bennem szól. Bárcsak újra a tengerből hallanám! Miért nem dalol többé? Megtehetné, hisz a közelben van most is, tudom. Figyel és érez. Minden pillanatban a kínom figyeli.
Aztán egyszer hozzálátok. Kihordom a tengerből a vizet. Tart, ameddig tart. Elvezetek a partjáról minden folyót, többé ne érje el egy patak sem, amit pedig eddig patak-folyó beletöltött, kimerem, ha kell, vödörrel, ha más nincs, fakupával, tart, ameddig tart, kerül, amiben kerül, ha az életembe, akkor is. Merem szorgosan, gyakran még a sötétben is, napról-napra, évről-évre. Látom, fikarcnyit sem apad, de úgy hiszem, előbb-utóbb apadni fog, s végül kiszárad.
– Meglásd, barátom – mondom magamnak – száraz lábbal mész el egyszer a néma szirénhez! Mintha mezőn vágnál át, úgy gyalogolsz át a tengerfenéken, ha kell, karavánnal kelsz át az egészen, de bizony bemész hozzá, megkeresed, megtalálod, és kérdőre vonod: Miért szóltál hozzám, miért mondtad, hogy édes-drága? Miért kérted, hogy itt ne hagyjalak, miért kérted, hogy tovább ne menjek, ha aztán csak hallgatsz, és azt figyeled, hogyan tör kerékbe a hiányod?
Aztán a Naphoz fohászkodom:
– Perzselj csak és segíts! Forrald el a vizet gyorsan!
Vért verítékezem, hogy az összes vizet kimerjem, s csak azért nem tartom magamat bolondnak, mert senki sincs, aki ezt a reménytelen kísérletet a végzetemnek látná, s azt gondolhatná rólam: ez a jó hellén megbolondult. Nem lát senki, de ha jön a rózsaujjú hajnal, érzem, ott a szirén most is, tudom már, hogy a hullámverés sem más, mint az ő víz alatti borzongása. Hagyom, hogy a hullámok a bokámat mossák, és azt kiáltom:
– Tudom, hogy hallasz engem, édes! Meglásd, egyszer bizony száraz lábbal megyek be érted, porzik majd a meder a lábam alatt, esküszöm az istenekre, begyalogolok én a mélység közepébe.
A tenger színe kisimul, elül minden hullám, a szirén nem borzong már, váratlanul elalszik egy régi hajóroncsban.
– Kivel beszélsz? – kérdezi az első emberi lény, akivel a partra vetődésem óta találkozom. Fehér bőrű lány áll a közelgő est peremén, akár egy magányos pálma vagy egy részvéttől túlcsorduló korsó.
– A szirénnel.
Erre ő csak annyit mond:
– Szegényem.
Nem kérdezem, miért marad, mi dolga itt, hová indult, mikor áll majd tovább, csak hagyom, hogy a fák alatt megterítsen. Velem alszik, velem búsul, nem dalol, nem beszél, csak velem van, mint a gazdátlan kutya – hét évig. Akkor, nem tudni pontosan miért, egy napon megszűnik a szirén hallgatása. Nem mintha újra dalolna, de már a hallgatását sem érzem. Üresnek hat a tenger, s bármennyit merítgettem is, nem lett kevesebb a vize, és most úgy tűnik, a szirén is eltűnt belőle. Leroskadok a fövenyre. Ha három tengert apasztottam volna el, akkor sem volnék fáradtabb. Odalép hozzám a lány, akinek a nevét hét év után se tudom, nem teszi a vállamra a kezét, nem borít be a hajával, amint szokta, nem hoz ételt, szelet, meleget, semmit, csak annyit kérdez:
– Mi lelt?
– Nem ér ez a munka már semmit. Nem ér ez a tenger semmit, nincs már benne szirén, és bennem sincs már tenger.
– Na, jó – mondja a lány, megáll a parton, leguggol, és akkor, hét év után, a tenger vizét egyszerűen elfújja. Csodálkozom és megdühödök: Miért nem tett így eddig, ha egyszer így tehetett volna? Ám mielőtt rátámadnék, azt hallom:
– Ah…
Ijedt szirénhang ez, nem vitás. Az a hang sóhajt így, aki annak idején azt mondta: édes férfi, drága férfi, ne hagyj itt, ne menj tovább, vándorom, vándorom. Hét évig gyötört e hang hiánya! Felismerem. Ő az. És már látom is, amint egy tenyérnyi kagyló odabent – nem is oly messze a parttól – fénylik. Odamegyek, felveszem és kinyitom. Benne bizony ott a szirén. Rémülten pislog rám, végül azt mondja:
– Hát mégis sikerült?
– Hát csak ennyi vagy? – kérdezem.
A medret csontok borítják, erős férfiak, édes férfiak, drága testek csontjai. A szirén kagylóját összezárom és elhajítom, jó messze, aztán a partra megyek.
– Becsukhatod – mondom a lánynak, aki feláll és hátat fordít a tengernek. A víz visszatér és bezárul, a szirén fölött összecsapnak a hullámok. Elönt az öröm és a halottak miatti sajnálat. Szerencsefia vagyok, gondolom, és itt a lány is. Megfordulok, hogy a nevét megkérdezzem, de látom, hogy a szél a fövenyből sárga örvényt sodor és vele együtt felkapja a lányt is.
– Gyere vissza, ne menj, drága! Maradj velem, édes…
Ám ő azt kiáltja:
– Ha ma reggel megkérdezed a nevem, maradtam volna.
– Épp most akartam kérdezni! – ám már sehol a lány és üres az ég is.
Itt vagyok ma is. A tengerről már tudomást sem veszek, csak a magas eget nézem. Bárcsak tudnám, hogy az eget hová merjem! Vajon meddig kell, éljek, lélegezzek, hogy a levegőég visszaadja nekem azt, akit aznap a Ciprus felől érkező, száraz szél elvitt?

One Comment:

  1. Amikor szétroppant a fogai között a projektált ego-ideál….
    Mégis csodálatos ez, mert nélküle nincs haladás, nincs hajtóerő és nincs szerelem

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.