Novella tíz percben: Szeptember 1

Juan keserűsége pár óra alatt rettegéssé nőtt, másra gondolni sem tudott, csak arra: mi lesz, ha máris egy halálesettel kell elszámolnia. El is határozta, hogy amikor kirúgják – mert biztosan kirúgják, a latinokkal nem bánnak kesztyűs kézzel –, lelép Cincinattiból. Nyomorgott ott már eleget.

Centauri Szeptember 1 novella Magvető Kiadó Jégvágó Jákob botja regény irodalomJuan betegénél, Marthánál augusztus utolsó napjaiban jelentkeztek az első tünetek. Egykedvűen üldögélt, csak ímmel-ámmal evett, gyakran és rendkívül hígat ürített. Szombatra virradóan világoszöld, nyálkás székletet találtak alatta, erre mondta a személyzetért felelős John Griffith-nek az aggódó Juan, a próbaidős mexikói ápoló, hogy meghűlés vagy bélhurut. A folyton mosolygó és ugyanakkor mindig kishitű fiatalember értette a dolgát. Látta is ezt Griffith, ezért vette fel a hó elején egy másik munkanélkülivel, Erison Birddel együtt. Bird Washingtonból érkezett, s ez önmagában is gyanússá tette, mert ugyan miért jön el onnan valaki, ha nincs vaj a füle mögött? Ráadásul lassú és hányaveti volt, ellentétben a fürge és igyekvő Juannal, aki már az első percben akkora hévvel vetette magát a munkába, mint aki az életéért küzd. Látott már Griffith hasonló fiatalembereket korábban is, ám a szegénysorból érkezők ügybuzgalma ritkán párosult szakértelemmel és józansággal. Juan esetében viszont igen. Bár lerítt róla, hogy szeretne megfelelni mindennek és mindenkinek, mindenáron, mégsem görcsölt, épp ellenkezőleg: volt az alaptermészetében, a felfogásában valami megnyerő hajlékonyság. Griffith valójában tökéletesen bízott benne, hisz jól látszott, hogy gyakorlott ápoló, s rendkívül tanulékony is, mégsem dicsérhette. Tartotta magát a próbaidősöknél megszokott szigorhoz, hogyha a jelölt nem bírná az ugráltatást, netán amolyan rebellis típus, derüljön ki minél hamarabb. Juan pedig azt gondolta: ez a szigor személy szerint neki, főként a latinságának szól. Ezért napról napra egyre jobban igyekezett, s ugyanakkor egyre inkább hitte: akár meg is szakadhat, hiábavaló minden, a próbaidő végén, szeptember elsejével így is, úgy is szélnek eresztik. Eldöntött dolog ez, hisz csak egy csóró mexikói vagyok – gondolta, s amikor pedig a betege látványos passzivitásba zuhant, biztos volt abban is, hogy Martha hamarosan meghal. Így kell lennie, Martha halálának pillanata elválaszthatatlanul kapcsolódik majd össze az ő balsorsával, és csakis azért, hogy hivatkozási alap lehessen, amikor úgy rúgják ki, hogy a lába sem éri a földet. „Védhetetlen érv lesz ellenem egy olyan haláleset, amiről nem tehetek – gondolta. – Martha halála épp úgy tapad majd hozzám, akár a származásom. Igazságtalan, hogy ez épp nekem jutott. Bezzeg Erisonnál minden flottul halad. Persze, hisz ő ráadásul fehér.”
Juan keserűsége pár óra alatt rettegéssé nőtt, másra gondolni sem tudott, csak arra: mi lesz, ha máris egy halálesettel kell elszámolnia. El is határozta, hogy amikor kirúgják – mert biztosan kirúgják, a latinokkal nem bánnak kesztyűs kézzel –, lelép Cincinattiból. Nyomorgott ott már eleget. Inkább még északabbra megy és hordárnak áll. Ezt tervezte a jó Juan, s jellemzően nem azt, hogy majd ő is aranyat keres. Kulinak is épp csak elképzelte magát, máris megingott: vajon képes átvinni a hófödte hágókon mások málháit? Pedig jó kötésű, szívós alkat volt. A nélkülözéstől edzettebb lett, az éhség pedig úgy vitte előre, mint másokat a hús, rendkívüli teherbírásával ő maga is tisztában volt, jól tudta, mennyit képes fölemelni, elcipelni, és hogyan tűr. Tudta, hogy valójában bármire képes, csak épp nemigen hitt benne. Úgy érezte: két börtöne is van egyszerre. Féktelenül szabad és vad lelke képtelen áttörni a latin test rácsain. A lelkében pedig – egymáshoz láncolva – az erő és a tettvágy raboskodik. Létének nincs más értelme, minthogy minden reggel teljes fegyverzetben lépjen ki az esélytelenség pástjára, s mások ebben, a rabság ragyogásában, a hiábavaló erőben gyönyörködhessenek. Ám Juan hit nélkül sem csüggedt, jövő nélkül is odaadta magát minden nap minden órájának. Akár egy gladiátor. Nem azért küzdött, mert volt értelme, hanem mert ilyenné alakította a fojtogató Mexikó.
Amint felfedezte, hogy a beteg széklete megváltozott, kemény diétára fogta, fertőtlenítette a padozatot, lesuvickolt mindent, naponta kétszer mosta ki az üvegtálakat, a vízbe pedig úgynevezett kakasport kevert, amitől sárgává és rossz ízűvé vált, így a beteg eleinte nem is ivott. Amúgy sem nézett ki jól. Nem szédült, nem volt rosszul, ahogy mi mondanánk, csak valamiként korábbi és szinte hibátlan összerakottsága esett szét.
Szeptember 1-én emelkedett a légnyomás. Csak néhány gomolyfelhő ringatózott az őszi ég kék vizén, s majdnem úgy ragyogott a Nap, mint a Yucatán-félszigeten szokott. Gyorsan melegedett a levegő, mégis friss maradt. Összességében tehát biztatóan indult a nap és a kakaspornak is hatni kellett volna már. Ha valamikor helyreállhat a megbomlott rend, s van esély a kilábalásra, akkor leginkább épp az ilyen kora őszi napokon. A máskor egykedvű vagy kimondottan mogorva látogatók vidámak voltak, a juharfák is tartották még magukat, alig hullott róluk itt-ott a lomb; a langyos padok, az éles fények, a tiszta és barátságos színek azt ígérték, hogy 1914 ősze a nyár kegyes és nagyvonalú meghosszabbítása lesz. Még John Griffith is megengedett magának egy biztató mosolyt, amikor a körszemle során a padlót sikáló Juanra nézett, ám ekkor Juan már annyira kétségbeesett volt, hogy ebben a baráti mosolyban is rosszindulatot látott. Tovább súrolt, néha a Napra emelte a tekintetét, mintha onnan várná a gyógyító hatást, s volt is abban a tündöklésben valami erős és biztató, valami sóhajszerű, ami azt jelenti: rendben, legyen hát, most az egyszer kedvezek neked.
A beteg állapota mindezek ellenére semmit sem javult. Egykedvűen nézett maga elé, s később a szemét is behunyta. Délben a nap már szinte átvilágította a testét, mégis didergett. Juannak olyan érzése támadt, mintha Martha teste taszítaná a fényt, mintha jégből volna. Képtelen átjárni őt a meleg, hisz a jeget sem járhatja át, legjobb esetben is csak zsugorodik, olvad, de a jég csak jég, vagyis fagyos marad. Martha szinte ráfagyott amúgy is siralmas életének maradékára, s mint aki valóban fogy, egyre kisebbnek és szürkébbnek tűnt. Fél egy körül már erősen imbolygott, pár perccel később bugyborékoló hangot adott, az orrnyílásából áttetsző, a kakaspor jóvoltából halványsárga folyadék csöpögött, aztán leeresztette a szárnyait, a csőrét a tollak közé dugta, s nem sokkal később lefordult a rúdról – a Cincinatti állatkert büszkesége, a világ utolsó vándorgalambja.
1914. szeptember 1-jén, 12.45-kor.
Aznap gyér volt a forgalom és nemigen érdeklődtek utána. Érdekesebb volt az afrikai ünőelefánt, akinél a reggeli lábmosás után körmöt igazítottak, vagy a Bird részlegében, az új kifutóban önfeledten galoppozó, hároméves, mozambiki zsiráfbika. Juan unottan gubbasztó madara nem vonzott senkit. Juan persze mindig útba ejtette, hajnali hattól voltaképp állandóan körötte ugrált. Kapkodva készítette el a kínai fülemülék és tragopánok lágyeleségét, s arra gondolva, hogy Marthához hasonlóan más is megbetegedhet, mindenütt kifőzte a tálakat és kakasport is adott mindenkinek, majd szaladt vissza megnézni, hogyan áll a galamb. Napozik-e végre, repked-e már? Aztán gyümölcsöt aprított a tukánoknak, és mivel ezzel gyorsan végzett, közbeiktatta még a királypingvineket is. Sürgetve etette őket – Gyerünk, gyerünk! – hajtogatta, aztán körbenézett. Nem látott senkit, Griffith is messze járt. Juan nem tudta, de épp az igazgatónál számolt be az új állatgondozók munkájáról, és azt javasolta: Birdtől váljanak meg, a fiatal mexikóit viszont véglegesítsék. Griffith ezért nem mutatkozott a madárház környékén, Juan pedig ezt kihasználva az összes heringet a vízbe borította. Majd összeszedegetik, gondolta, csak hogy rohanhasson a galambhoz. Martha úgy ült a rúdon, mint aki száz éve ül egy szertár üvegvitrinjében. Pontosan úgy, mint negyedórával korábban vagy hajnali hatkor. Juan végigszaladt az összes ketrecen, és ahol későn ébredő, gubbasztó jószágokat talált, kétségbeesetten zörgette a rácsokat. Amikor az álmos amarantok, indigópintyek, bajszikák és íbiszek fürgén odébb reppentek, végtelen megkönnyebbülést érzett. Nincs több beteg. Az ellenőrzés után ismét Marthához futott és megzörgette az ő rácsát is. A galamb kinyitotta a szemét, de csak az egyiket, egy pillanatra Juanra nézett, majd tovább gubbasztott.
Juan tartotta a napirendet, mégis legalább hússzor járt nála, látogató viszont alig. Nyitástól 12.45-ig összesen öten nézték meg. Egy kétgyermekes floridai család meg egy helybeli, nyugalmazott postatiszt. Miután Martha leesett, még négy látogató állt meg a kalitka előtt, ám ők már csak egy alaktalan madártetemet láttak. Azoknak pedig, akik 1914. szeptember 1. után születtek, esélyük sem maradt arra, hogy vándorgalambbal találkozhassanak. Vándorgalamb soha többé nem csipegetett kalitka sarkában kölest. Vándorgalamb soha többé nem pihent meg Arizona tágas mezőin, és soha többé nem búgott vándorgalamb a Flethead-tónál. Nem melengettek többé vándorgalamb-tojásokat vándorgalamb tojók, az meg végképp nem fordult elő, hogy ősszel felhőként vonuló vándorgalamb-sereg sötétítse el Alabama egét.
Juan a marabuk etetése után talált rá a tetemre. Kinyitotta az ajtót, kivette a még meleg madarat és tanácstalanul álldogált. Látta, hogy a galamb egyik szemébe por tapadt; látta, hogy az orrlyukból még mindig szivárog a sárga váladék; látta, hogy a kloáka táján ázott csomóban áll a szennyes toll, és érezte, hogy bár a galamb még langyos, a szárnya már jéghideg. Az utolsó görcstől kinyújtott szárnyakat még – mint a nyitva hagyott legyezőket – összecsukta. Óvatosan rakta vissza a vándort pontosan oda, ahol feküdt, ügyelve arra is, hogy ne legyen a másik szeme is poros. Betette a kalitka ajtaját, eloldalgott a majomházig, átmászott a kerítésen és még aznap útnak eredt.
Griffith fél kettőkor végzett a megbeszéléssel, s abban a tudatban baktatott a röpdék felé, hogy végre kedves lehet és a rokonszenves mexikói fickót megdicsérheti. Azzal a jó hírrel örvendeztetheti meg ezen a verőfényes, szeptemberi napon, hogy tisztes bérrel véglegesítik. Ám Juant már sehol sem találta. Griffith csak zárás előtt tudta meg, hogy a galamb is odavan. Napokkal később arra gondolt: milyen kár, hogy a mexikói fiú elment, igazán kár, ha itt marad, ritkábban fordulna elő ilyesmi. A galambot kitömette, és sokat töprengett azon, mit írjanak alá. Number One – ez jutott eszébe, mivel Juan egyszer azt mondta:
– Ezek szerint ő lesz az első olyan vándorgalamb, aki az utolsó volt.
A másnap elbocsátott Bird pedig a Föld első olyan embere lett, aki élő vándorgalambot utoljára látott, rögtön a postatiszt után, amikor Griffith magához hívatta és a porta felé igyekezett. Ám mégsem tekinthető Bird teljes joggal az utolsónak, mivel nem tudta, hogy a gubbasztó madár miféle. Csak annyit gondolt: szánalmasan néz ki ez a dög – s tovább ballagott Griffith irodája felé. Bird valójában csak egy volt azok közül, akik láttak valamit vagy valakit, amiről vagy akiről nem tudták, hogy micsoda vagy kicsoda. Arról nem szólva, hogy senkit sem érdekelt, ki látta utolsónak a világ egyetlen, még élő vándorgalambját, de ha foglalkoztatna ez valakit mégis, akkor helyesebb azt mondani: Juan. Az a mexikói fiatalember, aki négy évvel később, 1918-ban, Las Vegasban, Sergio Pirandelli ellen, a harmadik menetben kiütéssel győzött, és akivel 1923. szeptember 11-én, a Feketeló-hágón – három oaklandi aranyásóval és két indiánnal együtt – egy váratlanul lezúduló lavina két másodperc alatt végzett. Az a Juan, akivel nemcsak egy lelkiismeretes gladiátort és egy Leonóra nevű félvér lány szerelmét sodorta el az a lavina, hanem az utolsó, élő vándorgalambról eleven ember elméjében őrzött emléket is.

A novella az Irodalmi Jelen oldalán

Beszélgetés a novella kapcsán a Klubrádióban

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.