Repülj Karel, repülj!

Maga alatt vágta a fát, amikor azt ecsetelte, miként képes álmában úgy irányítani a testéből kiáramló erőket, hogy azok valamiként önmaga alatt összpontosuljanak, s az eredőjük, az így keletkező erőoszlop a levegőben tartsa. Mi több – állította Karel – ezt egyszer sikerült ébrenléten is végrehajtani! Megközelítőleg fél percen át, bár csak néhány centiméterre az ágy fölött, ám lebegett.


AttilaSzucs - jumping figure 90x120

AttilaSzucs – jumping figure 90×120

Karel Njazidja, a cseh úszó, nem született úgynevezett őstehetségnek, nem tűnt ki az elsők közül, nem írta be a nevét rekordokkal sehová, apránként jutott előre, lépésről lépésre alakította kondiját, szívós munkával hozott ki magából kétszer annyit, mint amennyi eredetileg benne volt. Úszóként sem az örök második, sokkal inkább az örök harmadik pozícióját foglalta el. Mindig indították, a váltókból sem hagyták ki soha, biztos alapnak számított, olyannak, aki egy kicsit mindig jobb az előző napi Karelnél, de a legjobbakhoz képest sohasem az igazi. Alkata is inkább diszkoszvetésre predesztinálta volna, nem volt elég hajlékony, elég sudár, elég gyors, ám az izom- és akaraterejét nagyra tartották. Karel inkább stabil volt semmint sikeres. Nem csoda, hisz eredeti célja nem is a siker volt, nem az éremgyűjtés, hanem valami nehezen körvonalazható, spirituális emelkedés. Karel persze nem szimbolikus célról beszélt. Komolyan hitte, hogy az ember is repülhet, akár a madár. Gyakran fejtegette, hogy a repülés és az úszás aerodinamikailag azonos, s amikor az Antarktisz vizében sebesen nyilall a pingvin, voltaképp víz alatt repül, s erre kell törekednie a sportolóknak is. Annál is inkább – mondta Karel –, mivel az ember réges-régen, az ősidőkben valóban tudott repülni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy álmukban ma is sokan emelkednek az égbe, s repülnek; sasként keringenek, sólyomként száguldanak, vagy gólyaként vitorláznak a meleg légáramlásokban.
Vasek, az edző, mielőtt a rajtkőhöz küldte volna Karelt, megveregette a lapockáit:
– Repülj Karel, repülj! – s ha ezt mondta, Karel mindig javított az egyénijén. Ez persze távolról sem jelentette Karel nézeteinek elismerését. Senki sem vette komolyan a repülés-teóriát, Karel viszont – mint utóbb kiderült – nagyon is.
Ennek köszönhetően tizenkét évi szakadatlan tempózás – főként pillangózás – után átkérte magát a műugró szakosztályhoz. Hiába győzködték.
– Bár vizes sport a műugrás is, és valóban, a gyakorlat után a medence széléig úszni kell, de ez mégsem úszósport! – magyarázta Vasek. – A medencében töltött évek ott mit sem számítanak! Az újrakezdéshez pedig már öreg vagy!
Karel mégis váltott.
Karel Njazidja a műugróknál is apránként haladt előre, lépésről lépésre, s hamarosan ott is sikeresen foglalta el az örök harmadik pozícióját. Bár minden egyes versenyen valamivel jobb volt önmagánál, de ott sem tűnt ki a legjobbak mezőnyéből. Technikailag is ugyanaz volt a gond, ami az úszómedencében. Karel repülni akart! Elrugaszkodás után túl hosszan tartott ki a levegőben, későn zárta a karjait, és ezzel értékes századmásodperceket, műugróként értékes métereket vesztett, ám ezt leszámítva változatlanul megbízható és fejlődőképes sportoló maradt. Viszonylag sokáig. Pár év múlva azonban annyira elhatalmasodott rajta ez a mánia, hogy a klubvezetés terítékére került. Úgy határoztak: amennyiben a Vb-selejtezőkön is hozza a szokásos típushibát, vagyis túl hosszan repül a szaltó előtt, kihagyják a válogatottból, tavasszal pedig kiteszik a klubból is, még április 20. előtt, mivel akkor a klub a végkielégítést is megússza. Karel erről mit sem tudott. Maga alatt vágta a fát, amikor azt ecsetelte, miként képes álmában úgy irányítani a testéből kiáramló erőket, hogy azok valamiként önmaga alatt összpontosuljanak, s az eredőjük, az így keletkező erőoszlop a levegőben tartsa. Mi több – állította Karel – ezt egyszer sikerült ébrenléten is végrehajtani! Megközelítőleg fél percen át, bár csak néhány centiméterre az ágy fölött, ám lebegett. Karel napról napra erősödő mániáját szembeötlő eufória kísérte és egyre inkább beszédes lett. A selejtezők előtt már semmivel sem törődött és bejelentette: talán már az első ugrásnál megkísérli ezt a lebegést. Ha minden jól megy, és képesnek érzi magát rá, akkor repülni is fog, tesz egy kört a nézőtér fölött, s csak azután fog bele a kötelező elemekbe.
– Megnézem én – mondta őszintén –, hány pontot adnak majd a bírák!
Az edző ki kelhetett volna magából, mégsem tette. Tudta: Karel immár menthetetlen, nemcsak a szakosztály, hanem egész környezete számára. Még csak el sem komorodott, épp ellenkezőleg, telttorokkal, ércesen kacagott, mintha Karel csak viccelne.
A kvalifikációt nem kísérte jelentős figyelem. A versenyzőkön, edzőkön, a szakosztályi vezetőkön és pontozóbírókon kívül csak néhány családtag üldögélt a lelátókon. Ragyogott a nap, kék volt az ég, ultramarinkék, Karel Njazidja szemében pedig ennél is nyíltabb, elszántabb kékség ragyogott, amikor a trambulin előtt rugózott, majd megállt. Pavel, az új edző lentről is jól látta, hogy Karel holtbiztosan elköveti a régi hibát, ha lehet, durvábban, mint bármikor, és megkönnyebbülést érzett. Végre megszabadulhat az örök harmadiktól, aki lassan, de biztosan elveszti az eszét. Karel nekifutott, lassú, ruganyos lépésekkel haladt a trambulin felé, szokatlan könnyedséggel, olyan összeszedetten, amit csak a legjobbaktól látni, aztán a trambulin előtt úgy lendült magasba, mintha máris a nagy ugrásba fogna, nem jönne vissza már a levegőből, hogy dobbantson, az edző pislogni is elfelejtett, úgy ámulta a nagyszerű pillanatot, a kicsiny közönséget pedig fészkelődés járta át. Karel úszott a levegőben, ám végül mégis a trambulinra hullott, könnyedén, akár egy pehely, ennek ellenére úgy lőtte vissza őt a deszka, mintha az űrbe lőné ki, és Karel magasra, iszonyú magasra szállt, s egyszersmind előre is, a feszített víztükör fölé. A lábát oly szorosan préselte össze, hogy uszonynak tűnt, a karját viszont széttárta, mint egy sirály, s ekkor az edző, szomorúan lehajtotta a fejét, még a szemét is becsukta, és csak annyit mondott:
– Jaj, szegény.
Karel természetesen kíméletlenül hosszan maradt ebben a pózban, amint az várható volt, minden korábbinál hosszabban. Csakhogy úgy tűnt, hogy alig veszít a magasságából, hibázik, igen, de nagyon hosszan repül! Ismét borzongás futott végig a nézőtéren, ám aztán, pár másodperc múlva elérkezett az igazság pillanata, és Karel Njazidja zuhanni kezdett. Nem fogott bele a kötelező elemekbe, nem ment át szaltóba, változatlanul széttárt karral volt a levegőben, és zuhant. Ijesztő csattanás hallatszott nem sokkal később, a vízbe érést alig látta valaki, hisz a zuhanás olyannyira szégyenletes volt, hogy a legtöbben inkább félrenéztek.
Hatalmas hullámgyűrű keletkezett a medence közepén. Igen, a közepén, s nem a trambulin alatt. És mindenki várt. Vasek felállt, kész mondatokat forgatott a szájában és boldog volt. Ami történt, megkérdőjelezhetetlen hivatkozási alap. „Amint Karel kijön – gondolta Pavel –, megmondom neki, mi van, hazaküldöm, és még ma kiteszem a klubból. Nem tavasszal, hanem még az idén.”
Karel viszont akkor sem bukkant fel, amikor a hullámok már elültek, s feljött az utolsó buborék is. Percek teltek el, mire valaki a vízbe ugrott, aztán a többiek is. Az úszótársak, az edzők és szervezők, és mivel a víz tökéletesen tiszta volt, tisztább, mint az aréna fölötti ég, hamar bukkant fel az első fej, és azt kiáltotta:
– Nem találom!
Aztán a második fej is felbukkant, és azt mondta:
– Nyoma sincs.
Hosszas keresgélés, futkosás vette kezdetét, mert a viszonylag kicsi medencéből Karel Njazidja nyomtalanul eltűnt, s akkor sem találták meg, amikor – biztos, ami biztos – leengedték a vizet. Nem találtak mást, csak egy medált és két vergődő csibort.
Talán nem figyeltünk jól, és szegény Karel valóban elrepült?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.