Philemon Baucisnak

Velünk kezdődik a világ, ha úgy akarom, s velünk ér majd véget, ha úgy látom jónak. Nem lesz a térnek olyan skatulyája, ahol nélkülem volnál egyedül; nem lesz az időnek olyan dómja, amelyben ne volnál velem. De soha, sohasem lehetünk egymásé egészen.

AZ IRODALOM ÁTLAKULÁSAKinézek az ablakomon. Az éj sosem volt sötétebb és tágasabb, mint amikor kinézek és a sötét rám visszanéz, s mi – sötétek – egymáson tükröződünk: babérerdők, füvek, fák, felhők, ötletek sötétje. Váratlanul megértem, amit nem értettem még; tisztán érzem – tudom –, hogy a dombok közül, ködből, térből és az időből mi hiányzik. Valami, ami sosem volt még. Valami, amit elhittünk mindannyian. Az illúzió, hogy megteremtették már a világot.
Ott lebegsz mindenütt. Ott ülsz mindenhol, kicsiben és nagyban, óriásként és törpeként is. Csak egy pórusod a Föld, s egy ezredéternyiben is ott vagy százszor. Ott vagy, ahová gondollak épp; ott vagyok, ahol épp lenni akarok; szabadon ődöngünk, mint a sár nélküli gondolat, nem köt tér, nem köt idő, a lét nem ver láncra, nem fojtogat a sors. Mert csak elgondolták ezt a világot, s mi csak ötletként vagyunk itt. Téged is megidézhetlek, amikor és ahogyan csak akarom – egyik gondolat a másik gondolatot. Csókolhatlak, imádhatlak, szomjazhatlak, éhezhetlek, ehetlek és ihatlak. Megölhetlek, feltámaszthatlak. Megköszörülhetem, amit a látszatidő kicsorbított; lesorjázhatom, amit a látszattér felsértett; zsírozhatom, ahol csikorog; tágíthatom, ahol szűk; jóvátehetek, átalakíthatok mindent, amiben a látszatvilág hibázott. Bármikor és bárhogy. Veled bármit megtehetek, de csak távoli nemlétem fényévnyi füstje érinthet téged. Bármi lehetséges, miénk a látszatvilág minden grammja. Meg is szüntethetjük, lehetünk csak ketten az űrben, lehetünk ketten egyetlen egyek, lerombolhatunk mindenki mást, felébredhetünk, s e világot nem álmodjuk tovább – de soha, sohasem lehetünk egymásé egészen.
Hatalmunk óriási. Múltbéli mének aranypatáit patkolhatjuk a jövőben, rongyos jelenünket teregethetjük szép jövőre és dicső múltra; csutakolhatjuk a múltat, körmölhetjük a jövőt, élhetjük szőrmentén a jelent; nemlétünket kiterjeszthetjük akár az örök időre is. Megtehetem, hogy öröklétben fürösztelek; hogy öregséged meg nem történtté teszem; hogy fiatalságomról egy ültő helyemben lemondok; hogy kortalan óriássá válunk mind a ketten. Velünk kezdődik a világ, ha úgy akarom, s velünk ér majd véget, ha úgy látom jónak. Nem lesz a térnek olyan skatulyája, ahol nélkülem volnál egyedül; nem lesz az időnek olyan dómja, amelyben ne volnál velem. De soha, sohasem lehetünk egymásé egészen.
Hatalmunk óriási. Nem volt még efféle hatalom soha. Nem teremtett és rombolt ennyit senki. Nem volt még soha kettő, ami ilyen közel lett volna az egyhez. De velem kavargó, egylényegű lényed így is csak az űr sötétjéből, egy ötlet erejéig láthat.
Beállhatunk mind a ketten – szoprán és tenor – a semmi kórusába. Süvítsük mind a ketten azt a hangot, azt az egyet, amely vérrezgéssel atommagról atommagra terjed. Amit intravénás áram hord az érben. Nem kérek mást, jobbat, többet, csak egy pillanatra, ötletként legyünk együtt; két semmi együtt minden. Légy továbbra is, ha úgy akarod, jelenben, jövőben, múltban, de nemléted az én nemlétemet egy pillanatra keresztezze. Fájdalmad ötlete fájdalmam ötletét egy pillanatra fedje. Légy a sötét egyik fele, s legyek én a másik. A csöndnek legyél Te a belső, s én a külső burka. Leszek én a Te koporsód pokoli alja, s légy Te az én koporsóm mennyei fedele. Csak egy pillanatra öntsön el mindkettőnket egymás megteremtésének állati diadala a mindent uraló semmi ellenében!
Kérlek, értsd meg ezt, érts meg engem, ha máskor nem is, legalább halálod órájában – amikor belőled másik semmi lesz. Mikor áldásod vége lesz az átkom. Mikor utolér közös kegyünk, szabadságunk kegyetlene. Amikor majd a semmi magára marad. Mikor halálod után önmagamra gondolok. Mikor a nemlét a fájdalom hevét végre megelli; amikortól hiányodtól sajog az egész; emléked részévé válik minden részlet; amikor a hang eléri a csönd horizontját; történetünk vége a kezdeteknek rohan, a Nap visszaszívja fényét, az űr visszavonja üstökösét, az ige minden tárgyat, s minden a várva várt világvége lukjába hullik.
S ha egyszer nem kering, rezeg, ragyog, száguld, bolyong, robban, rotyog, tágul, lángol, gondol, fénylik többé semmi, akkor talán átérjük egymást – amint ölelkeztünk volna, ha a látszatvilágot nem mi gondoljuk ki. Ha nem marad halálba torkolló álom minden tettünk. Ha nem fájt volna mindig így, hogy bár megszülettünk, mégsem lettünk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.