Gyilkosság vagy baleset? OLLÓ ÉS CELLA

De az élet már csak ilyen, nem a dánokkal babrál ki, hanem mindig a svédekkel. A svédek közül is csak a malmöiekkel, a malmöiek közül is csak az apró szalonok dolgozóival, mint amilyenek az Aphrodité-fodrászszalon alkalmazottai, s ott is egyedül azzal, aki legkevésbé szolgál rá, vagyis egyes-egyedül és kizárólag szegény Svennel.

EGY GYILKOSSÁG TÖRTÉNETE (PRAE.HU)
Centauri Olló és cella Magvető Kiadó Jégvágó Kék angyal Centauri könyvei irodalom regény novella GYILKOSSÁGNemigen fordul elő, legalábbis viszonylag ritka eset, hogy egy fodrász olyan szerencsétlenül botoljon meg, hogy az olló a kuncsaft gyönyörű tarkójába, pontosabban a nyakszirtjébe fúródjon, méghozzá páratlan szakszerűséggel. Egyetlen döféssel vágja át a létfontosságú idegpályákat. Egészen kivételes eset, ha a fodrász olyan erővel botlik el, hogy a vastag olló átfúrja a csigolyákat, vagy átszakítja a csigolyák közötti rendkívül keskeny rés kemény porcait. Ahhoz, hogy mindez megessen, voltaképp nem szerencse vagy pech kell – oltári nagy pech –, hanem két másik dolog: szakértelem és erő. Persze csak akkor fogalmazhatunk így, ha szándékosságot vélelmezünk, amint az, ilyen esetben jogos lehet, mivel a halálos kimenetelű, véletlenszerű döfés eshetősége szinte nulla. A szándékosságon és a fatális véletlenen túl kínálkozik egy harmadik teória is, amelyben voltaképp az előző kettő ötvöződik.
Sven – a falsterboo-i születésű női fodrász – ezt a harmadik lehetőséget tartotta a legvalószínűbbnek, s arra gondolt: tudat alatt nyilván a nő halálát kívánta, s bár a tudata nem akarta – hisz nem akarhatta, hogy egy vacak fodrászollóval, ültében, hátulról döfje le –, valamiféle gonosz, vad, és alantas én mégis úgy intézte a dolgokat, hogy megbotoljon a hajszárító zsinórjában. Más kérdés, hogy Sven sokszor különbözött össze a malmöi szalon többi fodrászával, kimondottan kényszeresnek tartották, mivel állandóan takarított, és évekig tartó perlekedésben állt a kollégáival, nemcsak a hajszárítózsinórok, hanem az elől hagyott borotvák, szemeteslapátok, falnak támasztott partvisok miatt is, s mindig – árulkodó jel! – mindig balesetveszélyre hivatkozott, mintha nem is fodrász lenne, hanem a biztonsági előírások betartását folyton ellenőrző külső megfigyelő. Erre mondhatnánk, hogy akadnak olyan emberek, akik valóban kényszeresek, s vannak olyanok, akik valamiként sejtik a jövőt, és egy-egy láb alatt tekergő zsinórban vagy kint felejtett lapátban felismerik a közeli tragédia előjelét. Megállapíthatnánk azt is, hogy az élet ismét igazságtalan volt. Tragikomikus, hisz épp azt bünteti, aki a legóvatosabb, aki a legkevésbé tehető felelőssé azért, mert a malmöi fodrászatban rendszeresen húzták át a vezetékeket a székek mögött. Jellemzőnek gondolhatjuk, hogy épp az botlott el benne, aki mindig a kuncsaft lába elé igazította nemcsak a saját zsinórját, hanem a többiekét is. Mondhatnánk: igen, az élet már csak ilyen, igazságtalan, és nem azokra sújt le, akikre kellene, és mindig a jóindulatú, jámbor és igyekvő női fodrászokat bünteti, főként Malmőben a svéd fodrászokat, noha sokkal inkább büntethetné a szoros túloldalán a hanyag és mohó, koppenhágai fodrászokat. De az élet már csak ilyen, nem a dánokkal babrál ki, hanem mindig a svédekkel. A svédek közül is csak a malmöiekkel, a malmöiek közül is csak az apró szalonok dolgozóival, mint amilyenek az Aphrodité-fodrászszalon alkalmazottai, s ott is egyedül azzal, aki legkevésbé szolgál rá, vagyis egyes-egyedül és kizárólag szegény Svennel.
Mindez természetesen Sven fejében is megfordult, ám meglepő gyorsasággal kötött ki annál a teóriánál, hogy beteges rendszeretete, óvatossága, a keresztben hagyott zsinóroktól való állandó és beteges viszolygása azt jelezte: mindig is tartott attól, hogy „egy szép napon” épp az a nő érkezik a szalonba.
Szörnyű, de fel kell tenni a kérdést: mennyi a valószínűsége annak, hogy egy Sven nevezetű, betegesen akkurátus malmöi fodrász épp akkor botoljon meg a fent leírt, egészen valószínűtlen módon, amikor épp egy ismerős nő haját készíti elő melírozásra? Nulla. Vagy annál is kevesebb. Ezt Sven is hamar belátta.
Mert Sven rendkívül alapos ember volt, és minden látszat ellenére is rendkívül gyors. Az ollót egy pillanatra sem engedte el, és amikor valamiféle gyermeki csodálkozással, lassú mozdulattal kihúzta a nő nyakszirtjéből, teljes mértékben átgondolt mindent. Villámgyorsan. Pontosan tudta, hogy ellene dolgozik és tanúskodik minden. Ezredmásodpercek alatt esett át a harag, a kétségbeesés, és a félelem stációin, s mindebből, ilyen rövid idő alatt, a többiek semmit sem érzékelhettek. Csak annyit láttak, hogy mire Sven a pultra tette a véres ollót, megnyugodott. Valójában beletörődött, hogy ez az ő formája, ez a sorsa, nincs mit tenni, s kár is volna kapálózni. Ritkán, de megesik az is, hogy két másodperc alatt játszódik le bennünk minden, két másodperc alatt látjuk át minden esélyünket vagy esélytelenségünket, amint Sven azon a napon. Ha ennek a viharos két másodpercnek vége, nem teszünk már semmit. Megnyugszunk. Sven rémülete akkor érte el csúcspontját, amikor érezte, hogy elakad a lába valamiben. Tudta: ez Knudsen hajszárítózsinórja. Nem lehet semmi más. Sejtette, mi történik majd. Nem akarta, önkéntelenül is igyekezett távol esni a nőtől, mégis érezte: az olló eltalálja majd. Hiába fordítja a csuklóját, hiába fordítja úgy, hogy inkább önmagát szúrja mellbe, ez nem fog sikerülni már, túl kicsi a tér, túl kevés az idő, és ez van megírva valahol. És mire az ollót kihúzta, lemondott mindenről, átadta magát a fátumnak, és ha egyszer valaki átadja magát a végzetnek, nem érez már semmit. Sven sem érzett semmit, de nem azért, mert hidegvérű volt, amint azt a többiek gondolták, és később vallották is, hanem mert nem volt már mit éreznie. Ráadásul az a lassú mozdulat nagyon is illett Svenhez, az ő közismert és idegesítő akkurátusságához. Később néhányan nemcsak ezt a mozdulatot látták kíméletlennek, hanem azt is, amikor szúrt. De a szúrás, pontosabban a döfés valójában villámgyors és véletlenszerű volt. Kíméletlennek pedig csakis azt mondhatjuk, amit a tehetetlenül zuhanó Sven abban a két másodpercben érzett.
Többek között azt, hogy hiábavaló a pontosság, a megtervezettség, az egész életét irányító kitartás, akarat, és precizitás, mindez tökéletesen értelmetlen, hisz van valamiféle felsőbb, démoni hatalom, ami lerombolhat mindent – két másodperc alatt.
Átélte ezt már egyszer a bonsai-okkal kapcsolatosan. Sven ugyanis egyetlen szenvedélynek hódolt kamaszkora óta: bonsai-okat nevelt. Apró, egzotikusan tekergő, festői szépséggel öregedő fácskákat. Életében egyszer hagyta el Skandináviát, akkor is Japánba ment. Legalább ezer kócos fejet rakott rendbe, mire összegyűlt az útravaló pénz, s elérte, hogy a legnevesebb japán bonsai-mesternél tanulhasson néhány hétig. Köztünk szólva, Sven valódi hivatása ezt volt, s ebben rendkívülit alkotott. Látta ezt a kiotói mester is, nem véletlenül ajándékozott neki egy kétszázhetven éves, s mindössze harminckét centis tölgyfa-bonsai-t. Mindent figyelembe véve, ez volt Sven életének legnagyobb ajándéka, s gyakran gondolt arra, hogyha sokáig él, és a fácskát is sikerül életben tartania, több mint háromszáz éves fát hagy az utókorra. Nem kell magyarázni, milyen megrázkódtatás érte, amikor egy téli napon, nem sokkal karácsony előtt, hazaérve a munkából, csak az üres kerámiákat találta. A japán tölgy nem volt sehol, csak a törött cserép hevert a padlón. Sven azt hitte, álmodik, valami tévedés lehet ez, semmi más, rossz ajtón nyitott be, ez nem az ő lakása, ezek nem az ő cserepei, s innen nem hiányozhatnak az ő fái. A több mint száz fa, melyeknek zömét maga nevelte: juharok, szilfák, gesztenyék, bükkök, gyertyánok, több mint száz liliputi fácska. Annál is inkább valószínűtlennek tűnt az egész, mivel előző nap érkeztek vissza élete első kiállításáról. Kicsi, jelentéktelen helyen mutatta be a fáit, Lundban, mégis sokan csodálták meg, még Koppenhágából is átjöttek néhányan. A kiállítás óriási kavarodást jelentett Sven számára, és félelmet. Csak pillanatokra tudott feloldódni abban az érzésben, hogy végre az lehet, aki valójában, a bonsai nagymestere, s nem malmöi hajfodrász. Áhítattal léptek oda hozzá az ismerősei, a kuncsaftjai, és azt mondták:
– Nahát, Sven, nem is hittük volna, hogy maga…
– Ó, Sven, ez csodálatos!
– Sven, maga igazán jó ember.
– Ugyan, Sven, mit szerénykedik? Skandinávia legszebb fácskáit neveli! Gratulálunk, és további sikereket!
Szegény Sven, épp csak pillanatokra tudott örülni, annál inkább gyötörték az aggályai. Állandóan a fái mellett strázsált, de nem azért, hogy fogadhassa a látogatók gratulációit, fürödhessen kicsit a dicsőségben, hanem csak azért, nehogy baj érje a fáit.
Talán épp ezt nem tudta elviselni az a nő. Sven aggályosságát és örömtelenségét. Hogy még ilyenkor is csak a félelem, a szorongás tölti be a fodrászt, és ez kihozta az összes többi, előzőleg felgyülemlett feszültséget is. Mert a nő gyűlölte, hogy Sven minden estéjét a fácskák között tölti, órákig pepecsel egyetlen ágacskával, és az egész év azzal telik el, hogy a sok ezer levélkét egyenként törölgeti meg. Ezért, a kiállítás után, amikor a fácskák még a helyükre sem kerültek, Svenen pedig egészen elhatalmasodott a fákért való aggodalom, noha elvileg már nem történhetett semmi baj, az asszony kiborult, kitépte a fákat a cserepekből, és a kandallóba vetette mindegyiket. Sven nem hitt a szemének.  Amikor végre felfogta, hogy mit lát valójában, éppoly higgadt maradt, akárcsak évekkel később, a malmöi szalonban. Felemelte a japán mestertől kapott sötétzöld kerámia legnagyobb darabkáját, és azt kérdezte:
– A kiotói tölgy hol van?
A nő hátat fordított és hallgatott.
– Hallod, mit kérdeztem? Hol van a kiotói tölgy?
A nő válasz helyett mosogatni kezdett. Sven ismét feltette a kérdést:
– Hol van a kiotói tölgy?
– Ott, ahol a többi – válaszolta a hányaveti nő, és még hozzátette:
– Bárcsak ott lennél te is.
Sven mindig is félt attól, hogy ezt a nőt viszontlátja még, és mivel három évig a felesége volt, a malmöi szalonban történtek szándékosságát senki sem kérdőjelezte meg. Maga Sven sem, noha jól tudta, hogy a hajszárító zsinórjában botlott el, abban a zsinórban, amit Knudsen, a kollégája alig két perccel korábban húzott keresztbe. Sven hamarosan odébb is rakja Knudsen helyett, ha meg nem dermeszti, hogy hajdani felesége lép be, egyenesen a székébe ereszkedik, és melírozást kér. Szegény Sven, mindig is tudta: ha találkoznak, baj történhet. De azt álmában se hitte volna, hogy fegyházban köt ki, s élete utolsó eredményeként, hét év után, jó magaviseletének fejében, egyetlen bonsai-t nevelhet a cella sarkában, míg éjente azon gondolkodik, ami a tárgyaláson perdöntőnek bizonyult. Azon a kérdésen, hogyha egyszer nem volt szándékosság, miért volt zárva az olló?

További rövid novella (A Föld árvái)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.