Októbervégi férfi – őszi novella

herman ottó centauri író writer author magvető kiadó könyv irodalom regény természet

Fotó: Centauri


Közeli finisem régi ígérete szelíden remeg.

Ahogy vad és erős férfi alá feküdnék nőként újdonsült meddőségem vakító és magabiztos tudatában. Amint szeretkeznék a kéj ördöngössége nélkül, végre szolidan és boldogan azzal a férfival, aki valaha voltam. Ahogy semmitmondó, de őszinte hallgatással hagynám: tegyen velem bármit és bárhogyan. Szeressen így, őrületig nagyon, szabadon, szanaszét, keresztben-kasban. Modulonként analizáljon vagy csodáljon egy darabban. Vagy keféljen léhán az árokpart roncsain, míg alig izzó tekintete távoli zúgással – akár egy fénycsóva éjjel – átsöpör a rozsdás galagonyagátak fölött. Babráljon rajtam szórakozottan, mint aki szaporodó bőrhibákat keres. Ikszelgesse darabkáimat, fakadásaim forrásait, mint aki keresztrejtvényt fejt a testemen. Bármit engednék neki – s nem fájna semmi nekünk. – Ha az a férfi én volnék még.
14138670_1229968870367194_801986066245884973_oÁm ahogy favágás közben megállok, belenézek az erőtlen napba, és sajgó vállaimat tapogatom, meg kell állapítani: ez a férfi már nem a régi. A tükör többé-kevésbé még annak, a réginek, ifjúnak és vadnak, erősnek és lököttnek mutatja, de a tapintás már új és szomorú. Csöndben jegyzem meg a bennem lakó gyönyörű, buja, okos és ledér nőknek – minden valaha „élt” női szereplőmnek –, hogy már nincs az a fényévhosszú út, nincs az a háromnapos favágás vagy tortúra, amely úgy pumpálná tele áradó vérrel az izmokat, mint ahogy régen egyetlen mozdulat vagy egy jó gondolat. A régi, bennem lakó férfi álmában is oly karcsú volt és feszes, akár egy riadtan vágtató ragadozó. Álom? Álma, alvása, alfája is delejes tréning volt. Ez meg itt? Aki most vagyok – a metamorfózis kapuját megpillantó utazó –, ha lefekszik, pontosabban ledől, akár a villámsújtott ló, mint akivel nemcsak az enapi fáradtság dől el, hanem minden súlyos óra, amit valaha átharcolt és átélt, ez a férfi már, ha nyugodni tér, úgy ernyed el, mintha többé nem kelne fel. Végre hat rá a megalázó gravitáció. Hiába vágja a fát a régi erővel és derűvel, hatékonyan, gyorsan és ügyesen, hiába forgatja akrobataként a fejszét, hiába pörgeti és robbantja a tönköt, bárhogy inspirálja is valamennyi, közepesen hosszú élete során elképzelt nő, az izmok a legkisebb szünetben is ellazulnak, és ha tehetnék, mint a molyrágta ruha, mint az illúzió, elillannának már a kozmosz füstös légterében.
Formája még épp a régi. Állaga új. Már nem kőkemény. Már nem hússzikla. Nem izomatom. Nem az életerő erőműve. Már nem megújuló energiaforrás. Nem forgat, pörget, sajtol, duzzaszt semmit. Nincs már benne alternatíva és perspektíva. Megajoule-jait kilojoule-ra, majd wattokra, voltokra, apró amperekre váltja. Végül majd épp csak dereng benne némi áram, épp csak annyi feszültség, mely az utolsó művelethez a hardvernek szüksége lesz; épp annyi maradék, amely az élet utolsó s legalacsonyabb energiaszintű műveletéhez még épp elegendő. Egy kis kóboráram, amely majd – ha akarjuk, ha nem – beindítja majd az utolsó programot: az ötperces önmegsemmisítés programját. Az utolsó tudatmaghasadást.
A bennem lakó nők persze örökifjak. Hamvasságuk öröktől való. A nő cipeli az élet velejét és terheit. A férfi csak az öröktől való halált cipeli. A Pokol gödrét próbálja meg egy élet során betemetni, mintha csak egy fekete lyukat próbálna két tubus sziloplaszttal hézagmentesen eltömíteni.

Fiatal férfi? Ifjú, eleve elrendelt halál.

Koros férfi? – érett a halálra.

Halott férfi? – elvégzett munka, jó indián.

A nő él. A férfi haldoklik.

A nő átalakul. A férfi meghal.

14289846_1229968650367216_7429830034636395379_o

Fotó: Centauri

Állunk tehát az októberi verőfényben, egymagunkban – én, férfiak és nők közössége. Nyugtalanítóan sokan vagyunk, de egy megkésett déli szellő melegéből felbukkan egy régi regényhősöm: Tafy hét halálon túli, őrült sovány arcán sírásra görbül, s egyszersmind mosolyra áll a száj; alvadtra harapdált ajkaival régi igét idéz: „A skizofrénia nem ott kezdődik, ha valakiben többen laknak, hanem amikor szétköltöztek már!” Köszi Tafykám! Jó, hogy emlékeztetsz. Drága idegroncsom, te monomániás flaszterbetyár, te mérgezett embrió, te elvetélt ötlet – egy ideális nő és egy ideális férfi szörnyű keveréke és elvetélése. Szomorú „Szia”. Komor-tömör késő-őszi „Szevasz”. Semmi „Viszlát”. Semmi „Hogy vagy”. Tafy el. Hószagú géptaps – horgonyzott halál.
Egy holló bukik le az égből – kékből, hűségből, hidegből – és nő válik belőle épp ott, ahol kokettál velem a távoli halál. Azt se tudom, ki az. A hátam mögött ér földet, lusta és fáradt vagyok megfordulni, hogy megnézzem. Gyöngéden nyúl a tarkómhoz, mintha a felhők közül kibukkanó Nap nézne oda egy pillanatra véletlenül, és azt mondja: „Nem számít. Én így is szeretlek.” Se szomorú „Szia”, se komor-tömör késő-őszi „Szevasz”. Ismerős, bennem lakó örökifjú nő, szó nélkül el. Nincs ködfüggöny, nincs tapsvihar, nincs gyomorszájon rúgó acélbetétes halál.
A világ csak ennyi. Ez a hely. Csak ez, és semmi más. Ahol lakom, állok, vágok, ütök, verek, halok, s még élek. A dombvidék és a hozzájáró ég – akár egy vászon – a horizont bambuszrámájára feszül. Fáról fára terjed a csönd, s úgy gyűlik a völgyben, mint a higany… és jön az utolsó fecske, alacsonyan, sebesen és sietősen. Nem cikázik s ijesztően gyors. Szomorú, ahogy csak elsuhan, ahogy rémülten belehúz: „Gyerünk-gyerünk, el innen, el, de mihamarabb, megállás nélkül Afrikáig!” Ebből a nyílegyenes szárnyalásból tudom biztosan: több fecske nem lesz, ő volt az utolsó, nem jön utána már senki, csak a köd, csak a fagy, csak a tundra, csak a tajga – csak a halálölelő téli legelő.
A karámoszlopokon nem ül lesben semmi. Üres és kopasz a bodzás. A hervadt csalános meg sem rezdül. Órák múlva hallok egy távoli vijjogást – semmi mást. A nyugati patak mentén két bőgés utáni, sértődött és ideges, fiatal szarvasbika szalad át, tán abban a reményben, hogy egy kései ünőre valahol még odaér.
Ledőlök a fűre. A föld langyos még, de a levegő már fagyos. A fűszálak között se tücsök, se pók, de még egy túlórázó hangya sincs. És akkor meghallom sok éve halott lovam, Gerbeaud hangjait, ahogy akkurátus, rövid harapásokkal legel az ősszel újra kizöldülő mezőn. Nyugodtan, komótosan, megfontoltan, kihasználva ezt a nyár és ősz közé ékelődő rövid pauzát, mikor még friss a fű, nedvdús a tippan, nő még pár centit a nehézszagú tarack, de már legyek és böglyök nincsenek; csak háborítatlan, hűs napsütés, pengeéles fény és ezüstzsinóron húzott alkonyat. Amikor végre nyugodtan és komótosan ballaghat az egyik fűszáltól a másikig… És a harapásoknak semmivel össze nem vethető, derűs és bölcs, higgadt és életerős hangja van. Jól hallom, amint édes perjét roppantanak a fogak, amint puhán nyitnak-zárnak Gerbeaud forró plüssajkai, amint alig hallhatóan, precízen őrli a rég halott száj a jelen ízeit. S ezekben a hangokban benne foglaltatik a nyárvégére kigömbölyödő has márványossága, a brutális lapockák fényereje, a hosszú sörény fényszórása, a szőke farok rövid suhintása is. A ló-lét teljes, szabad és vad, mindenekfelett álló, sztyeppék fölött suhanó félnomád öröme. Amikor már egészen közelről, méterekről hallom az ismerős prüszkölést is, felkapom a fejem, de Gerbeaudnak már a körvonala se látszik. Nem csoda, hisz hosszú évek óta halott, csak a csontjai jönnek majd fel egyszer – valahol. Csak a csontjai, mintha a tőle megszokott intelligenciával és eleganciával épp csak átadná a helyét nekem. A túlzsúfolt földben az én csontjaimnak. „Látod, gazdám? Nálam már az utómunka is bevégeztetett. Gyere! Most rajtad a sor, nézd, nem kell keresgélned, átadom a helyem. Borulj ide, süppedj itt az októberi földbe, megágyaztam neked, s örömmel engedem, hogy itt, ahol annak idején én dőltem el, az én helyemen, az én testem negatívjában, az én hatalmas humuszomban legyél te is semmivé egészen.”

 
EMLÉK

Fotó: Centauri

Gerbeaud a Golgotán

Utolsó óra

 

2016 – Tettekre van szükség (Mandiner)

34 Comments:

  1. Hú de nagyon elvont, sőt, számomra kicsit ijesztő, mint egy gyakori rémálom……..

    • inkább folyamatos rémálom, amilyen első ránézésre az öregedés – vagy rémálom az a pillanat, amikor az ember először érzi meg testközelben (test közelben), hogy ő sem tart örökké, és ami egykor tündöklő volt benne, menthetetlenül romlásnak indul majd

      • Ősz, elmúlás, és persze hamarosan a halottakra emlékezünk. Halott szeretteinkre, és halott szeretett állatainkra is. Nekem nincs nap, hogy ne emlékezzem, ne álmodjak velük, de az október vége az övék. Bizony vannak “helyzetek”, és van az az életkor, amikor a saját elmúlásunk is egyre többet aggaszt minket, ébren és az álmokban is, de ha van célunk, teendők minden percre, ezek a sötét gondolatok alulmaradnak a fénnyel szemben.

  2. Szabó Edit

    Kicsit komoran, szomorúan indítod ezt a hétvégét. 🙁 De lesz ez még vidámabb is, ugye?
    Köszönöm a Rondót is! Jól gondolom, hogy téged hallunk?

    • Persze, csak nyugalom, nem lesz vérengzés a hétvégén 🙂 🙂 de azért ez is hozzátartozik az őszhöz, nem? Valamiért, időnként, épp ősszel valahogy elfogja az embert az elmúlás szomorúsága, s több van ebben annál, minthogy elsárgulnak a levelek . És egy kis adalék még: a novella azon része tökéletesen igaz, hogy egyszer, lehetett úgy 10 éve, októberben, fahasogatás közben megálltam, leültem a réten, és tisztán hallottam Gerbeaud legelésének hangját – persze akkor már rég halott volt.

      • jaj, majd elfelejtettem a második kérdésedre válaszolni – igen a Rondón engem hallasz, csak egy kicsi módosítással, “rondósítva” 🙂

        • Szabó Edit

          Köszi! 🙂 (Közben már írtam újra a kérdést.)

        • Drámaibbá teszi a mélyebb hang.

          • Ha drámaibbá teszi, az nem baj 🙂 🙂 🙂

            • Szabó Edit

              Sőt! Jó ötlet volt mélyíteni. Jobban passzol a szöveg hangulatához.

              • és az is jó ötlet volna, ha több felolvasás születne? 🙂 🙂

                • Szabó Edit

                  Biztosan sokan örülnének neki!

                  Lehet, most nem leszek népszerű, de én nem szeretem igazán a hangoskönyvet. 🙁 Jobban el tudok benne mélyedni, ha magam olvasom.

                  • akkor én sem leszek az, én ugyanis még sosem hallgattam meg egy hangoskönyvet, inkább olvasok, de tudja a franc, hogy ki mindenki szereti – esetleg 🙂

                    • Szabó Edit

                      🙂 🙂
                      Ezért próbáltam diplomatikus lenni az első mondatomban. 🙂
                      Én sem hallgattam meg még egyet sem, nem is akarok. Tudom, hogy nem tetszene.

                      De hátha akadnak majd támogató hívei a hangoskönyvnek itt is. Ki tudja? 🙂

                    • Szabó Edit

                      Meg aztán van, akinek nincs más módja, hogy irodalomhoz jusson. Gondolok itt azokra, akik nem látnak. Ők biztosan örülnek egy hangoskönyvnek.

                • Ibolya Nagy

                  Kedves Cen’, amikor a Rondót közzétetted ilyen formában, akkor kissé rémisztő, felkavaró volt, ráadásul vendégségben, egy őskövület számítógépen hallgattam meg. Akkor, azt hiszem, a szándékod is az volt, hogy horrorisztikusra vedd a figurát-ha jól tévedek. Fel is tetted a kérdést, ahogy most is, én válaszolom ugyanazt, mint akkor: az In vitro veritast szívesen meghallgatnám hangoskönyvben.😊

      • Szabó Edit

        Elhiszem, van ilyen. Amikor valaki nagyon hiányzik. 🙁

        A második kérdésemre nem válaszoltál, pedig kíváncsi lennék, eltaláltam-e. Te olvasod a Rondót?

      • Marsovszki Viktória

        Én is hallom most… 🙂

      • Marsovszki Viktória

        Eldobta innen a válaszom… 🙁 Nem először teszi ezt…

  3. Ibolya Nagy

    Cen’, ez olyan gyönyörű, mint egy szabad vers, érzem a lüktetését.🍃🍂🍁😊

    • Köszönöm – örülök 🙂 🙂

      • Ibolya Nagy

        Az alsó fotón maga Gerbaud, Cen’? Felejthetetlen az a megrendítő haláltánc. Itt említed Tafy-t, a másik felejthetetlen figura és az idézet (ez hatalmas!) „A skizofrénia nem ott kezdődik, ha valakiben többen laknak, hanem amikor szétköltöztek már!” Ugye a Jégvágóban Dan mondta?😊

        • A fotó nem Gerbeaud-ról készült, sajnos. Nemigen van fotóm róla, mert akkoriban még csak hébe-hóba fotóztam 🙁 Az idézet pedig a Kék angyalból származik 🙂 Tafy és társai is ott tűnnek feé

          • Ibolya Nagy

            Nem tudom miért akartam Dan szájába is adni ezt a mondatot, talán mert hozzá is passzol. Köszi.😊😊 Szép hétvégét mindenkinek!

  4. Zilahi Lívia

    Meghallgattam a hangoskönyvet a “Rondó”-ból, Cen lenyűgöző, sokkal többet kellene felolvasni(nod?).

    • Most már bánom, hogy nem raktam fel a Rondó-olvasást a honlapra is – ha adottak lesznek a technikai lehetőségek, akkor készítek még felvételeket, többek között azért is, amit Szabó Edit említ: gyengénlátók és vakok számára tökéletesen elérhetetlen minden, ami a honlapon van 🙁

  5. Ahogy Ibolyának, nekem is prózaversbe fogott haláltáncnak tűnnek gyönyörű mondataid, gratulálok 🙂🙂!

  6. Marsovszki Viktória

    No, Itt van benned a költő, Cen, bármennyire is tiltakozol ez ellen, ez az írásod színtiszta, líra. 🙂 Prózában. És egy remek Őszikének aposztrofálnám. És köszönöm is,

  7. Marsovszki Viktória

    Költői kérdés a Rondó Beszélőben megjelent 1. részéhez.
    🙂 Mondd, Cen, te honnan tudod ilyen pontosan, hogy 65 évesen hogyan kaparja össze az ember reggelente elkocsonyásodott végtagjait? Hogy pont így fest a helyzet? 😀

  8. Marsovszki Viktória

    akartam mondani: halálpontosan 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.