Novella tíz percben: A Föld árvái

Persze se széplányok, se vonatok nem érkeztek, csak a hőség növekedett. A föld összerepedezett, és azt károgták a falu öregjei, hogy ha eső jönne végre, az sem használna már, a millió repedés elnyelné az utolsó csepp vizet is.

Centauri ORGONIKA novella A mFöld árvái

Fotó: Centauri

Az őrházban egyáltalán nem volt víz. Bodó szerint az állomásfőnök, a nagytestű Padre, így hívták csak, talán mert felszentelt pap időtlen idők óta nem járt a környéken, s még ő hasonlított leginkább valamiféle egyházi emberre, szóval az állomásfőnök azt üzente, hogy aki inni akar, otthon igyon. Nem mintha a vízkorlátozás előtt sok víz lett volna, mivel az őrház voltaképp egy rég elhagyott cella volt; egy cella, ami körül elbontották a börtönt, és a vágány, amit a cellából őrházzá kinevezett apró kőrakásból figyeltek, sem volt más, mint a hajdani börtön vakvágánya. Bodó és René, abban az időben, amikor a falu csapjaiból még bőven ömlött a víz, és a kutak sem apadtak el, sokszor keresték az akantuszokkal benőtt romok között a vízvezetéket, mert a cella mosdócsapja akkoriban is épp csak csöpögött.
René még emlékezett a börtönre, a komor és kopár falakra, az éles és félelmetes árnyékokra, amit a háromszintes, citadellaalakú épület a kitikkadt földre vetett, mivel nemegyszer járt benne. Eleinte a féltestvérét, Rolandot látogatta, amikor leültették jogtalan földhasználat miatt, nem mintha az általa stikában művelt félsivatag bármiféle termést adott volna, még a vetőmag árát sem tudta visszafizetni. Így amikor már bevarrták, nyakába akasztottak egy másik pert is, s mivel semmi megterhelhető, elkobozható vagyonnal nem rendelkezett, csak az ingét-gatyáját vehették volna el, újabb fél évet kapott. Ezért – összességében – egy év, nyolc hónapot húzott le a homokkőből emelt erőd, forró, harmadik emeletén. Az őrök legnagyobb örömére, mivel már akkortájt is vészesen csökkent a rabok száma. Nem mintha a helybeliek nem hajlottak volna bűnözésre, szíve szerint lopott volna mindenki, de nemigen volt mit. Némelyek még a börtönbüntetésnek is örültek, mert az erődben legalább enni kaptak. Nem egy nehézsorsú család küldte a legkisebb fiúkat lopni és lebukni, de bizonyos idő után ahhoz is lelemény kellett, hogy valami mozdíthatót találjon az ember, s hogy a tárgyalásig és az ítéletig is eljusson, ahhoz már kimondottan furfangosnak kellett születni. Főként, amikor már egymással versengve vállalták magukra a legkülönfélébb bűntetteket az önként előálló gyanúsítottak. Ezért, bár a törvények és a tárgyalások egyre szigorodtak, és egy rövid időre az intendáns úgy rendelkezett, hogy egy bűntényért két ember is ülhet, mert – mint mondta – jobb, ha ketten ülnek, mintha senki sem ül, a rabok mégis csak fogytak, és fogytak. Amikor egy törekvő, de kissé mulya gyanúsított hatodszor sem fért bele ebbe a kettes keretbe, mert mindig másik kettőt választottak, sértettségében, a hallgatólagos közmegegyezés ellenére, kifecsegte az intendáns helyi rendeletét a tartományi ülnököknek, akik azonnal betiltották a kettős ítélet gyakorlatát. Nehéz megmondani, hogy pontosan melyek voltak azok a momentumok, amelyek a vidék végzetes elnyomorodásához vezettek, de ez a tartományi közbeavatkozás – csakúgy, mint az aszály – kétségkívül a legsúlyosabb csapások közé tartozott.
A börtönt végül akkor zárták be – a mendemonda szerint a franciák nyomására, bár franciákat időtlen idők óta nem látott arra senki –, amikor egy berber telepes rávette a fiait, hogy öljék meg őt, és a fiúk, egy szép napon, fájó szívvel, de valóban agyonverték az apjukat, abban a reményben, hogy mind a heten az erődbe kerülnek, méghozzá igen hosszú időre. Nem tudni, miért, de végül nem őket ültették le, hanem az anyát, aki még azon a héten belehalt az aggodalomba; nyilván el sem képzelhette, mi lesz így a fiaival, odakint, nélküle, s ebből jókora botrány kerekedett – hisz ebbe a börtönbe nem meghalni, hanem élni jártak a rabok.
René, a szebb időkben elítélt féltestvérét látogatva, összehaverkodott az akkori konyhafőnökkel, ezért később olcsó élelmiszert, főként káposztát, répát, dinnyét, és kölest szállított a körletbe, a helyzet súlyosbodásával marharépát, a hosszú aszály kezdetétől pedig, két öszvérrel, boroshordókban poshadt vizet a folyóról. René tehát elég aprólékosan ismerte a hajdani börtönt, bármekkora volt is, s ezeket az emlékeket felhasználva sokáig keresgélték Bodóval a romok között a hajdani vízvezetéket, de hiába. Csöveket se igen találtak, hisz a börtön óriási épületét a környékbeliek szinte teljesen elhordták, így az a paradoxon állt elő a teljesen kiszáradó, elálmosodott, lelassult vidéken, hogy amikor végre sokakat lehetett volna leültetni, már nem volt hová bekaszlizni őket, hisz épp a börtönt lopták el, meglepően rövid idő alatt. Csak ez az egyetlen egy, földszinti cella maradt épen, amit a Padre, a börtönparancsnokból állomásfőnökké kinevezett nagytestű ember, őrháznak nyilvánított, őrnek pedig, a börtön utolsó alkalmazottját, Renét jelölte ki, aki papíron még akkor is az erőd beszállítója volt, amikor ott már csak gyíkok futkostak. René pedig váltótársnak a húga régi szeretőjét, a gyorsan öregedő Bodót javasolta.
A Padre körültekintése tökéletesen felesleges volt, jobbára csak tekintélyének növelését szolgálta, mert a vakvágányon semmiféle forgalom nem bonyolódott. Mindig ígérték, hogy a nagyritkán arra vetődő vicinális felesleges vagonjait odairányítják, ám ez sosem következett be. Bodónak és a helybelieknek ez voltaképp természetesnek hatott, René viszont nem volt ott tősgyökeres, hét éves koráig a távoli városban nevelkedett, így a többiekkel ellentétben jól érzékelte a település szokatlan elhagyatottságát. Mondta is Bodónak: arra várni az őrházban, hogy végre vonatot irányítsanak oda, olyan, mintha egy labirintus közepén üldögélnének, s mivel senki se mer bemenni a megmentésükre, azt várnák, hogy Ariadné hozzon fonalat. Bodó erősen gondolkodott, de mivel René beszédéből semmit sem értett, s tanulatlan ember lévén fogalma sem volt arról, kicsoda Ariadné, csak annyit mondott:
– Igazad van, ha már vonat nem jön, legalább egy széplány igazán jöhetne.
Persze se széplányok, se vonatok nem érkeztek, csak a hőség növekedett. A föld összerepedezett, és azt károgták a falu öregjei, hogy ha eső jönne végre, az sem használna már, a millió repedés elnyelné az utolsó csepp vizet is. Azok a repedések, amik itt-ott akkora hasadékká váltak, hogy René és Bodó csak nekifutásból tudott átugrani rajtuk. Amikor ezek a hasadékok nagyon megszaporodtak, elunva az ugrabugrálást, pallókat raktak a legnagyobbak fölé, ám ezeket még aznap ellopták. Ezért a továbbiakban Bodó és René pallóval a vállukon ingáztak a falu és az őrház között, hasadékhoz érve keresztbevetették, majd felszedték, s úgy ballagtak tovább a következő akadályig; René könnyed, világias léptekkel, mintha csak egy távoli építkezésre tartana a deszkájával, Bodó pedig lassan, kínlódva, mintha keresztfát vinne a tikkasztó Golgotára.
A forróság nőttön-nőtt, a nappalok elnyúltak. Az éjszaka ideje, és a munkaidő pedig egyre csak rövidült. Eleinte egész nap ott kellett rostokolniuk, délelőtt Renének, délután meg Bodónak, később a Padre pihenőt iktatott a munkarendbe, déltől kettőig, fél évvel később háromig, legvégül az a szokás alakult ki, hogy reggel hét és kilenc között elüldögéltek a hajdani cellában mind a ketten, majd hazaballagtak, és csak este hét felé tértek vissza még félórára. Erre a feladatra elég lett volna egy félember, egy negyed is. A jóindulatú Padre – talán mert ő szerette el annakidején Bodótól René húgát – arra hivatkozott, hogy váltótársra mindenképp szükség van, csakhogy Renénél egészségesebb férfi közel s távol nem volt. Bodó sem tüsszentett soha, bár ő – az örökifjú Renével ellentétben – rendkívül gyorsan öregedett.
A hőség már fel sem tűnt. Olyan dolgok olvadtak meg, amelyek emberemlékezet óta soha, még a talpfacsavarok is meglágyultak, elengedték a síneket, amik pedig itt is, ott is, látványosan, mint a kiszáradt borsóhéj, felkunkorodtak. René, a vakvágány mellett, a reggeli műszakba kutyagolva, vállán az egyre szebben faragott pallóval, szomorúan és szomjasan gondolt arra, hogy már sohasem jön arra semmi, hisz a felforrósodott talpfáktól elszakadtak a sínek, akár ezeket is ellophatnák, nincs itt már semmi hasznuk, az őrháznak sincs, neki sincs, és Bodó is haszontalan. Semmirevalók azok a keresztek is, amiket a jámbor Bodó unalmában a saját pallójába faragott. Talán a misszió kútja érne még valamit, ha a Roland unokanővérének házától induló, s hetekig növekvő, kígyóként kúszó repedés a napokban el nem nyeli. Kétségtelen, a misszió kútja a legmélyebb, s ha valahonnan vizet remélhettek volna, akkor onnan, de mit ér az olyan kút, ami szőröstül-bőröstül tűnik el egy vályoghasadékban? A misszió sem ér már semmit, a pedellus sem, hisz ő is úgy volt ott az iskolában, mint ők az őrbódéban, tanulók nélkül régóta. Mit ér az olyan pedellus, aki levágja a harangot a megroggyant toronyban, hogy a harangkötélen másszon le a hasadékba megkeresni az eltűnt kutat, s nem találja? Haszontalan itt már minden s mindenki, gondolta René, már csak a pőre palló ér valamit, ami átvezet az elsüllyedt házak, lezuhant kutak és elveszett pedellusok fölött, és talán valamennyit érnek még azok a nyugalmas órák is, amikor az ember azon gondolkodhat, vajon miért nem viseli meg a rendületlenül fokozódó hőség. René is emlékezett arra, hogy régen, amikor még állt az erőd, s még jóravaló emberek raboskodtak benne, és a kettős ítélkezést bevezető bölcs intendáns is élt, az ennél jóval kisebb hőség is megviselte, s most? Úgy jár-kel ebben a délibábos vibrálásban, mintha egy patak derékig érő, friss és hűs vizében gázolna. Az időnként feltámadó tűzforró szél is enyhülést hoz, egyáltalán nem hiányzik a lehűlés, a gomolyfelhők látványa, még az árnyék sem, s az ember úgy érzi, amíg a függőágy szét nem szakad, amíg hosszabb a palló, mint a soron következő hasadék, minden rendben van. Mennyit panaszkodott hajdanán Roland a harmadik emeleti cella kibírhatatlan forrósága miatt, s még akkor is rosszallóan sóhajtozott, amikor kiszabadult, és leültek a kiszáradt folyó okkersárga cserepeire beszélgetni. Odatűzött a Nap, de nem ezzel a kíméletlenséggel. Akkortájt voltak még szelíd vonásai, akár a nagytermetű Padre joviális arcának, barátságot ígért a melege, mégsem viselhették. Roland, a szabadulása napján, fel is nézett rá, és korholta. Mert akkor még fel lehetett nézni a Napra. S most? Ha csak rápillantottak volna, elégnek, akár a gyertyalángba lógó hajszál, mégis, Roland, és mindenki más is összenőtt a forrósággal.
A Nap gyermekei, a Föld árvái lettünk – gondolta René, amikor egy este, az őrháztól hazafelé tartva az egyik hasadékot már sehogy sem hidalta át a palló, se az övé, se az, amit Bodó cipelt.
– Teljesen összetört a talpunk alatt a világ, barátom – mondta csodálkozva Bodó, amikor ott rekedtek azon a szigeten, amit nem víz, hanem a föld sötétje és az aszály pora vett körbe; három nappal azelőtt, hogy René, a feszületekkel díszített pallóval Bodót, a saját kérésére agyonverte; hét és fél nappal a saját szomjhalála előtt.

A Föld árvái a Csillagszállóban

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.