Az Ellingwood-dilemma – Fabula barátságról és árulásról

Centauri ikaroszok

Fotó: Centauri

AZ ARAFURA-TENGER MUMUSA
Hepplewhite talán olyat evett, amit nem kellett volna. Nem sütötte át a kutyahúst elég alaposan? Nem mosta meg a mangót vagy épp a vízben voltak környékbéli holtak kórokozói? Sosem derül ki már. Azt se tudta, hogy Timoron szedett össze valamit (timori vibriót) vagy valahol útközben (Arafura spirillumot), míg három társával az Arafura-tengeren egy lélekvesztőn New Guinea felé csorogtak, akár a sodródó csuhéra kapaszkodó bogarak. Netán különböző paraziták, vírusok, baktériumok nagykoalíciója kormányozza testét? Mindenesetre csak néhány napja hagyták el Timor ligeteit, mikor gyakran szédült már, kiverte a veríték árnyékban is, és undorodott a víztől. Ez utóbbi kiváltképp kíméletlen tünet volt, tekintve, hogy a bambuszból tákolt katamaránról heteken át egyebet sem láttak, csak körös-körül vizet: azúrfodrosat, opálosan rezgőt, smaragdzöld hullámverést az atoll felett, sorba rendeződő hófehér tajtékfejeket, alkonyban bíborszínűt, ahogy úgy feszül a korallzátonyok közé, mint egy selyem, viharban pedig olyan magasra csap, hogy a felhők habcsókjait éri.
Társai növekvő félelemmel figyelték, amint Hepplewhite állapota nap, nap után romlik. Ahogy akkora karikák nőnek a szeme köré, mintha összeverték volna, ádámcsutkája kukoricatorzsává dagad, nyakán az erek kidüllednek, bőre megsárgul, szeme vérágas lesz, hangja rekedt. Ahogy az életerős, szigorú ember átalakul szótlan mártírrá; nem nézi már a hajóhoz szegődő fregattmadarakat; fekete pörgettyűjével nem méri már a szelet; nem jegyzetel, nem vitatkozik, semmihez hozzá nem szól, noha az expedíciót ő agyalta ki; ennek az útnak Scottja vagy Amundsene volna és mégis! Ha kérdezik, alig felel, akkor is csak halkan-vonakodva, mint aki egy nemlétbe tartó útról pillant vissza a többiekre, fertőző apátiával, még egyszer, utoljára.
Eleinte még odaadóan ápolgatták, takargatták, itatgatták. „Hátha csak egy erősebb napszúrás ez!” – azután a gondoskodást és barátságot megmételyezte a fortélyos félelem. „Ez valami titokzatos trópusi kór lehet, amit egyszer az Arafura-tengerről neveznek el Arafura-vésznek. Vagy Hepplewhite-láznak hívják majd. Vibrió okozza vagy spirillum? Tucatnyi mikroba együtt állása? Ki tudja? Hátha ragályos! Minden bizonnyal!”
Adtak hát pirulákat is, löttyöket, rumot és kinint, s amikor elérték az első szigeteket, már Hepplewhite gyermekkori barátjában, Ellingwoodban is ott motoszkált a gondolat: „Meg kell szabadulni tőle. Legalábbis jobb tartani a tisztes távolságot. Ki tudja, hogyan terjed, mennyire fertőz?” Hol volt már akkor a cambridge-i krikett-klub?
Ellingwooddal ellentétben a másik kettő már a szigetek elérése előtt odáig jutott, hogy a köhögési rohamok alkalmával, szíve szerint vízbe lökte volna Hepplewhite-ot. Az első szigetek igen aprók voltak, némelyiken kikötni sem volt érdemes (három bandárfa és egy mangrovegém), de esténként – mikor Hepplewhite lázálomba zuhant, és láthatatlan erők dobálták lesoványodott testét – a többiek odébb húzódtak és már Hepplewhite sorsáról sugdolóztak a tűz fényében. Összebújva, mint három riadt állat, akikre váratlanul rávicsorog és a fülükbe súg a szivárványszínű trópus, az Arafura-tenger mumusa: „Lám, lám, mily könnyedén válik pokollá, amit paradicsomnak hittetek! Elég hozzá néhány membrán, egy kis nukleólusz és némi riboszóma. Egy fehérjekapszulába csomagolt csöppnyi nukleinsav. Elég egy közeli tüsszentés, egy rossz szó, vagy egy apró tüske!”
AZ ELLINGWOOD-DILEMMA
A másik kettő – nevezzük most már néven őket: Escow és Ruyley – sokáig nem merte megszólítani Ellingwoodot Hepplewhite ügyében, hisz tudták, hogy gyermekkori jó barátja. Nemcsak a krikett-klubban játszottak együtt, nemcsak az egyetemen voltak padtársak a szemináriumon, de a vasárnapi ebédeknél is gyakran ültek egy asztalnál, hol Hepplewhite, hol Ellingwood családjának birtokán. Látták, hogy viaskodik még, Ellingwood viszont bizonyos idő után látta a másik kettő szemében, hogy voltaképp döntöttek, s már csak őrá várnak. Szar ügy. Ezt pedig elnevezhetnék akár róla is: Ellingwood-dilemma.
Fölmerült, hogy megálljanak, várják ki a haláltusa végét, távol tartva magukat a zanzásodó Hepplewhite-tól, ám közelgett a trópusi viharok időszaka, az édesvíz pedig egyre csak fogyott. „Se a víz, se az idő nem elég a várakozáshoz, így-úgy, ezért-azért, ez nem jó megoldás.” Ellingwood is belátta: „Kockáztassuk az életünket, csakhogy végignézhessük, amint Hepplewhite-on végleg úrrá lesz ez a woodoo varázslat? Mi értelme volna?” Néhány nap múlva – amikor mégiscsak tovább hajóztak, méghozzá Hepplewhite-al együtt, s a beteg váratlanul felült, mint a szarkofágban felriadó múmia, s egyetlen erős ökrendés után, akár egy szűk kriptát, vérrel hányta végig a katamaránt – Ellingwood és Ryley lábszárát is! –, tizedmásodperc alatt megszületett a döntés, s mit ad Isten? Épp jött egy jókora sziget, édesvízzel, árnyas esőerdővel, gyümölcsfákkal; „jó sok bandárfa és csomó mangrovegém”. „Találni ennél jobb helyet? Itt, ha kigyógyulna mégis, van esélye a túlélésre; van víz és gyümölcs, némi szerencsével felveszi majd egy holland hajó.”
Másnap reggel az eszméletlen Hepplewhite mellé vizet készítettek kulacsokban (mintha mozogni bírna még, enni-inni egyedül), körberakták gyümölcsökkel, banánnal, papajával és mangóval, hagytak neki némi rumot és kinint, meg néhány londoni pirulát, mintha helyi szokás szerint így adnák meg a végtisztességet (épp csak virágfűzért nem akasztottak a nyakába). Amint barbár avarok a halott mellé lovat és elemózsiát temetnek; épp csak nem raktak a nyelve alá pénzt, nehogy ideát hagyja lelkét Caron. Mondhatnánk így is: Arafura-ravatal – de legalábbis különös.
Nem ébresztették föl, hogy elbúcsúzzanak. Mit is mondtak volna? „Vigyázz magadra!? Ne felejtsd el beszedni a gyógyszereket!?” És persze nem akarták, hogy Hepplewhite esetleg kö¬yörgőre fogja a dolgot; hát szépen felkapaszkodtak a hétszer is tisztára mosott katamaránra és elvitorláztak az első széllel. Minden jót! Egyél sok papaját, sok benne a magnézium és a D-vitamin! Viszlát Hepplewhite! Irány Pápua-föld!
Otthagyták a szigeten, ami újabban a C157-es korallzátonyként ismert, noha Hepplewhite-Island kellene legyen a neve. Ám Ellingwood és tsai. sosem beszéltek arról, hol marad el Hepplewhite. Sem a krikett-klub smaragdzöld gyepén, míg rémült üregi nyulak közt ütögették a labdát, sem akadémikusok ünnepi, halál-tudományos ülésének színe-java előtt nem hozták őt szóba. Úgy tudni, hogy Pápua New Guineatól nyugatra, félúton Kepulauan Aru felé, egy tájfun során – banális eset – a vízbe fúlt.

 
Centauri tenger es szikla 1

Fotó: Centauri

 

13 Comments:

  1. Szabó Edit

    Kíváncsi lennék rá, hogy miért ezt a novellát választottad és emelted ki ma a kezdőlapra.

    • A lázról jutott eszembe (írtam a feketetorkú szürkebegy kapcsán a madarak lázáról) – amúgy ez eddig nem volt olvasható itt, tegnap raktam fel, az teljesen új anyagokat pedig szinte mindig kirakom a főoldalra 🙂

      • Szabó Edit

        Köszi, így már világos, hogy miről jutott eszedbe. 🙂

        Ezt a novellát pár héttel ezelőtt én már olvastam valahol. Ha csak most tetted fel az oldaladra, akkor hol olvashattam? 😮
        Megjelent már valahol és lehet, hogy fönt van a neten?

  2. Hátborzongató igazán…: (lelketlen) cserbenhagyás nyugtalan önvédelemből 😮?

  3. Ibolya Nagy

    Amikor először olvastam, akkor sem lett jókedvem tőle, de ez most nem is erről szól. Hanem az a leírás és az a fantasztikusan szép fotó! 😯😮😊

  4. Biztos vagyok benne, hogy valóban így lehetett, elhiszem minden sorát, akkor is, ha írói fantázia szülötte. Vannak kivételek, de az ember bizony ilyen, bárhol is, bármely korban éljen is. 🙁 ( Az meg miért is nem lep meg, hogy a kórokozók világában is ilyen tájékozott, felkészült vagy…………. 🙂 )

  5. Nagyon tetszik ez a villámnovella is 😊 a bőrön érezni az atmoszférát…szegény bajban elhagyott barát 😮 már tisztelegtem reggel, de nem ment fel valamiért a kommentem 😊

  6. marsovszki viktória

    Nem tudom, mi a villámnovella… De, ha az a rövid írásmű, amelyik úgy csap az ember elevenébe, mint a mennydörgős mennykő, akkor ez a novellád, Cen, ez a műfaj remeke. 🙂
    Jelentheti még azt, hogy könyörtelenül megvilágítja sötétben rejtegetett emberi dolgainkat, gyarlóságainkat, búneinket? Vagy azt, hogy villanásnyi idő alatt elolvasható, fölfogható, de visszfényét még holnapután is látni véljük, ha lehunyjuk a szemünket? Jól gondolom? Ez a villámnovella, Cen?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.