A 33-as bokacsontja – úton

Centauri Jack London 100 túra

Életem leghosszabb stoppolásán (lásd Jack London-túra) ezek az ékszerek voltak az ismertetőjegyeim 🙂 (Fotó: Centauri)

cen_logo_circle2018.06.12. Forróság van – s ebben a rövid novellában forró napok, hosszú utak emléke köszön vissza. Ez a novella ma költözött be a honlapra. Valószínűleg eddig csak kevesen olvastátok, hisz kötetben nem szerepelt még, és itt sem volt olvasható. Fogadjátok szeretettel! 🙂

 
Nem, nem kötök fogadást, de akkor is: nálad több aszfaltot láttam. Nem, nem mértem, nem számolom a lépéseket, de ha számolnám, lehidalnál barátom, akkora statisztikám volna, és tudom, mi az utca meg az út lényege, mert a kettő nem ugyanaz, bár mindkettőt ugyanúgy aszfalt borítja, mégsem azonos, ahogy te sem vagy az velem; nem említhető egy lapon az, ha valaki úton van, meg az, ha valaki az utcára kerül, ezért lépnek át fölötted az úton járók, ezért van, hogy bár megtehetnéd, évek óta nem jártál másik kerületben; én csak egyetlen egyszer éreztem úgy, hogy út és utca egyre megy, amikor sok éve, késő ősszel stoppoltam, nem tudom már, hová mentem, jó idő volt, tébláboltam a frissen festett 33-ason, néhol még kinn álltak a narancssárga bóják, ott várakoztam, ahol a hetes belefut, ott is aszfalt van barátom, de mennyi aszfalt!, és a szélén ugyanaz a kavics, és csikkek meg szélvédődarabok, ez a kettő mindenütt van, aztán vagy felvesznek vagy nem, akkor épp rám se bagóztak, igaz, nem is igen iparkodtam, olyan nap volt az, amikor bal lábbal ébred az egész világ, mindenki, a csótánytól a pápáig; tehát maradtak a csillogó szélvédődarabok meg a csikkek, és a padka mellett akadt egy kopott csont is, amit bokacsontnak néztem; nem nyúltam le érte, csak fölé hajoltam, valamivel később pedig, nem tudom miért, belérúgtam; gyér volt a forgalom, szomorúnak éreztem magam, vagy csak szomorú lettem, talán épp attól a csonttól?, az sem rémlik, hogy már eleve úgy indultam vagy akkor lettem olyan, szóval odébb rúgtam, pár méterre, és jólesett nekem, hogy szépen gurul, azaz inkább pattog, üreges és barátságos a hangja; hátranéztem, nem jött semmi, utána ballagtam, és megint odébb rúgtam; kicsit mindig jobbra tartott, de a padka vagy a fű mindig megfogta, nem is tudom, miért rugdos az ember követ, egészen fiatalon mindenfélét rugdos, azt hiszem, rossz jel az efféle, nemcsak a cipőt teszi tönkre, ilyenkor az ember önmagát is megrugdalja, épp ezért rossz az is, ha valaki az elnyomott csikket beszélgetés közben, hogy észre sem veszi, újra meg újra elnyomja, van aki százszor is, az is olyan, mintha magát nyomorgatná, és ezért nem jó az sem, ha az elnyomott cigivel a hamut birizgálja, aki hamut babrál, fel sem néz, világtérkép neki a hamutálja, nem néz a másikra, az ilyen ember hamuvá van égve, a teste meg egy urna, szerintem, ezért kell, hogy a kamasz a kőrugdosásból mihamarabb kinőjön; bárhogy is, én akkor, bár már nem voltam tinédzser, azt a csontot elrugdostam a következő kereszteződésig, egész gyorsan, csak akkor álltam meg, ha kocsi jött, de amikor elhagytam a A4-es felhajtóját, már nem stoppoltam, viszont haladtam, elrugdostam a következő faluig, onnan is tovább, az első benzinkútig, az első hídig, át az első felüljáró alatt, emlékszem az első vasúti kereszteződésre, csőrrel rúgtam, jó magasra, el ne akadjon a sínben, gellert ne kapjon, be ne guruljon a mély árokba, úgy két méter magasan repült át a bokacsont, a lehúzott sorompót is átbucskázta volna, órákig passzolgattam vele a melegben, talán nem is ősszel történt, hanem nyár végén, lehetett az elején is, nem is ez a lényeg, meleg volt és kész, és amikor megszomjaztam, az első kocsmánál begurítottam a biciklitartó mellé, a sarokba, aztán, ahogy a hűvösre kerültem, délután, még a délelőttinél is szomorúbb lettem, épp ezért vagy más okból, az ottani idegenekkel berúgtam, penge volt az a hely, áporodott és nyugis, rémületesen olcsó és szabályosan mérgező pálinkát mértek, este már öklendeztem, éjjel a húgyszagú fal mellett aludtam; nem tudom, miért nem szálltam vonatra, tényleg, ma már azt sem tudom, aznap voltaképp hová indultam, de tudom, jól éreztem magam ott, a fal alatt, sötét volt, épp ezért egyáltalán nem féltem, frissen ébredtem, a kocsmában ingyen kaptam kávét, pedig akkor még nem kértem, és mielőtt odébbálltam volna, megnéztem, ott van-e még a csont a sarokban; és mivel ott volt, kipiszkáltam a cipőorral; nem nyúltam le érte, akkor is csak fölé hajoltam, a kicsi csont meglepően hosszú árnyékot vetett, talán mert a nap olyan ferdén sütött, mintha a rét füvében másnaposan hasalna, olyan nap volt az, amikor az egész világnak a feje fő, mikor az útinform is migrént mond be, de én jól éreztem magam, akkoriban a fejfájás is az egészséget jelezte, a csont is frissnek tűnt és pihentnek, messzire ment az első rúgásnál is, egyből ki az útra, talán ezért rúgtam tovább magam előtt másnap, körülbelül délig, amikor megállt egy piros kocsi, bár nem lengettem, esküszöm, hogy nem, egyszerűen megállt, bizonyára passzióból; azt mondta a fazon, akárhová elvisz, gondoltam, talán meleg, feszes gatyát hordtam, jó seggem van, történhetett volna az is, kicsit hezitáltam, az érti ezt, aki sok aszfaltot látott, hogy a csont miatt tettem; az volt bennem, most végre le kéne hajolni, zsebre kéne vágni, de valahogy nem hajolt a derekam, a karom se akarta, és láttam, hogy a pasas cigizik, és dobozos sör melegedik a hátsó ülésen, talán ezért, talán másért, beszálltam, meg is kínált hamarosan, cigivel is, langyos sört is kaptam, mégis rossz érzés maradt bennem, hogy azt a csontot azon a szakaszon hagytam; miért is keménykedett a derekam akkor?, nagy kérdés ez; persze jó hogy nálam ez a dolog, írd és mondd másfél napig tartott, mert amíg az ember követ, csontot rugdos, a saját életkedvét rúgja apránként agyon, ráadásul lefelé néz, ha meg folyton lenéz, odalent találja magát előbb-utóbb, így mondta anyám is; nem nézi még azt sem, mi van az árokban, az eget meg főként nem nézi, a felhőket nem látja, ha érdemes, akkor sem, ami körötte van néhány mérföld után nem érzi már, jó hogy arra jött és ráért az a fazon, jó hogy sört is hozott, ivott velem, féltem persze, hogy lekapcsolnak minket, mégis azt gondolom, hozzám szegődött a szerencse, mert az volt az egyetlen olyan stoppolásom, amikor az út, amin 47 mérfölddel rúgtam odébb azt a bokacsontot, határozottan utcának tűnt, ami épp így, ilyen szomorúan, egyik benzinkúttól a másikig, egyik kocsmától a másikig, talponállótól a következő talponállóba vezet, egyenesen neki az élet rámpájának, igen, jó hogy jött az a fullajtár, aki a csomagtartóban sztaniolba csomagolt angyalszárnyakat vitt egy távoli parókiára, meg is mutatta, amikor kiszálltam, a csomagtartó felcsatolható ezüstszárnyakkal volt tele, jó erre gondolni utólag, de érzem azt is, hogy a csontot ma már nem hagynám ott; nem emlékszem az első asszony arcára, fogalmam nincs arról, mit csináltunk annak idején az ágyban, de a csontra emlékszem; ha akarod, rögtön lerajzolom egy szalvétára, hibáztam bizony, itt kellene lennie velem most is, viszont mázlim volt, megmondom őszintén, mert jött valaki; igaz, nem azért, hogy valahová elvigyen, inkább csak azért, hogy otthagyjam azt az utat, jött az a szárnyszállító, akit voltaképp meg kellene keresnem, ha tudnám, ki volt, mondott ugyan egy nevet, de a dallama se rémlik, talpast szívott, ez maradt meg bennem, és az, hogy megállt egy éles kanyarban, a záróvonal mellett, míg én feszengve ültem az anyósülésen, ő átmászott a szalagkorláton is, csak azért, hogy az útról a mezőbe kivigyen egy elgázolt madarat, ezt ma sem értem, miért tette, de pontosan tudom, miért nincs olyan, hogy zsákút, csak olyan, hogy zsákutca.
 

Jack London (túra)

9 Comments:

  1. Hmmmm… ,érdekes ahogy a “bármi” rugdosásáról és a cigi elnyomásáról írsz, ezek tényleg olyan mozdulatok, amik csak úgy vannak, cselekvés van csak, a cselekvő nincs is ott. Régóta nem dohányzom már, de néha még a mozdulatok a kezemben vannak.

  2. marsovszki viktória

    Megörültem novelládat látván, jót fog tenni most egy kis Centauri-vehemencia! Erre mit ad isten, hajszálpontosan a mai bokacsont-rugdosós hangulatom adta vissza az írásod. Ez is nagyon jól esett, rácsodálkoztam, köszönöm, Cen! ♥

  3. Ibolya Nagy

    “amíg az ember követ, csontot rugdos, a saját életkedvét rúgja apránként agyon”,
    “de pontosan tudom, miért nincs olyan, hogy zsákút, csak olyan, hogy zsákutca.”
    A minden mindegy egy nagyon bővített mondatban.

  4. Szabó Edit

    😮
    Ezt nem hiszem el – lehet, hogy te sem fogod -, de épp ma olvastam ezt a novellát a neten a Csillagszálló 2008. novemberi számában! 😮
    Írtam már néhányszor, hogy időnként keresgélek a neten. (Arra már nem emlékszem, hogy hogyan találtam rá. 🙂 )

    No igen. Mikor hoz az ember jó döntést: ha lehajol azért a csontért, vagy ha nem.

  5. Varázslatosan szép, nagy örömöt adott ☺☺ köszönöm és fogadd legmélyebb olvasói hódolatomat ☺

  6. Ibolya Nagy

    Örömmel látom Cen’,hogy a háttérképek közé már felkerült néhány könyvkincsed “gerince”☺️

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.