Rudolf Portestein tévelygése

Minden ifjú ember életében – ahogy Rudolf Portestein gróf mondaná – „eljő” az a zűrös, hagymázas időszak, amikor száz vágy és terv húzza a legkülönfélébb irányokba. A szerencsésebbek hamar feledhetik ezt a sanyarú időszakot, de az olyan elkényeztetett fiatalurak, mint amilyen Rudolf Portestein volt, könnyen futnak bele élethossziglani tévelyegésbe. Az effélék után nem marad az utókorra semmi. Nyugtalanító jelenlétüket napokon belül feledi a világ. Kudar­caikról beszélnek csak, rosszhírük marad még a legtovább. Végül egykori létezésük is kérdésessé válik.
Centauri író irodalom Jákob botja irodalomNépszabadság Nol.hu novella Centauri irodalomMinden ifjú ember életében – ahogy Rudolf Portestein gróf mondaná – „eljő” az a zűrös, hagymázas időszak, amikor száz vágy és terv húzza a legkülönfélébb irányokba. A szerencsésebbek hamar feledhetik ezt a sanyarú időszakot, de az olyan elkényeztetett fiatalurak, mint amilyen Rudolf Portestein volt, könnyen futnak bele élethossziglani tévelyegésbe. Az effélék után nem marad az utókorra semmi. Nyugtalanító jelenlétüket napokon belül feledi a világ. Kudarcaikról beszélnek csak, rosszhírük marad még a legtovább. Végül egykori létezésük is kérdésessé válik. Rudolf Portesteinről is csak pár családfakutató tudna, ha a gróf terjedelmes naplói nem kerülnek elő abból a hasadékból, amely az ifjú Rudolfot valósággal rabul ejtette.
A Nagykarszt mindmáig félelmes környék, s még 1964-ben is előfordult, hogy huszonkét kutató tűnt el örökre a katlanból felszálló, „nagy erejű ködben”. Ennek ellenére (vagy épp ezért?) máig nem született a Nagykarszt-jelenségekről elfogadható vagy legalábbis alapos kutatás után felállított tézis, csak egy viharos természetű, s alig ismert, fiatal nemesről mondható el, hogy behatóan vizsgálta a tájegységet. Róla sem tudnánk, ha 1947 májusában Fridrich Flick, német pilóta, egy kisebb légi csata során Messerschmittjével nem zuhan a hasadékba, s meg nem találja a „Rudolf-naplókat”.
Annak, hogy az ifjú Portestein a Hór-völgynek mondott hasadék, és a fölötte sziklaként lebegő, soha fel nem oszló felhő rabja lett, épp a már említett bizonytalanság az oka. Mielőtt Rudolf barátja unszolásának engedve útnak indult a Nagykarszt felé, így írt a naplóba: 
(…) Sokat gyötrődöm a miatt, hogy méltatlanná válok eleim czímeréhez, midőn meghalok. Már ha addig semmit le nem teszek a világ tudományosságának oltárára. Úgy érzem, hogy a velem egy ívású fiatalemberek nemesbek nálam, mintha nekem csak czímerem lenne és örökölt vagyonom is csak annak volna biztosítéka, hogy léhán tölthessek el egy merőben subjectiv, önleges életet. (…) Búskomorságom egyre nő. Egyre-másra térnek vissza a fakultás kiválóságai, a világnak távoli zugaiból, és mindenek előtt lenyűgöző, nagyszabású hypothesisekkel, míg én a naplóíráson túl egyebet fel nem mutathatok. Szörnyű nyugtalanság forrása még e napló is, mert ugyan miért ír bárki bármit, ha nincs semmi önmagán kívül eső értelem, mondhatni czél az életében.
Épp e búskomorság ellenszereként engedett a gróf a léha életű Gustermann báró hívásának, s egy szép napon elutazott vele a Nagykarsztra, hogy ott „pompásan vadászgassanak”. Rudolf maga se hitte volna, hogy messze Bécstől célt és tárgyat találhat hiábavaló életének. Ám úgy esett, hogy mikor az első vadásznapon megpillantotta a hegy fölött léghajóként lebegő felhőt és a hasadékot, a megvilágosodás erejével gondolt arra: Ez az, amihez fogható nincs másutt a világon, s amely végre olyan felfedezés lehet, minek köszönhetően fennmarad az ő neve is. Rudolf soha többé nem tért vissza Bécsbe, „kényelmes létet talált” magának a hegyek között, és egyre vadabb terveket eszelt ki a hasadék és a felhő kutatására. Ennek arányában egyre többet és többet költött, ami nem okozott volna gondot, ha Rudolf egyéb kötelezettségeiről sem feledkezik meg, s van annyira előrelátó, hogy meghökkentő témaválasztását legalább a család előtt titokban tartja. Ám Rudolfban fel sem merült, hogy mások, például az apja rosszallhatják a „kutatásait”. Mikor három évvel később Bécsből kerekperec megüzenték: egy fillért sem kap addig, míg legalább pár napra vissza nem tér az udvarba, Rudolf kétségbe esett. Gustermann arra bíztatta, hogy igyekezzen szert tenni önálló jövedelemre. Bár a javaslat ésszerű volt, hisz akkortájt Rudolf már kétezer holdat vásárolt fel a hasadék környékén, Gustermann javaslata nyomán az utóbbi kétszáz év legnagyobb pusztítását vitte végbe a Nagykarszton. Nem sokkal az atyai támogatás megvonása után, egy régi térképet tanulmányozva Rudolf szeme megakadt az Érces-réten. Mint akkortájt oly gyakran, Rudolf egyik pillanatról a másikra szült nagyszabású tervet. Gustermann visszautazott Bécsbe, míg Rudolf minden maradék pénzét egy leendő bányába fektette. Egykori geológia tanára szavai jutottak eszébe, miszerint a régi helységnevek többet mondanak a hely történelméről, mint az újabbak, így például, ha egy dombot Kápolnásnak hívnak, ott alapos feltárással minden bizonnyal egy kápolna nyomaira bukkanunk. Rudolf úgy okoskodott: az Érces-rét értékes ásványt rejt, és semmiképp se vasércet, „annál jóval nemesbet”, hisz érc néven a rezet, de még inkább az ezüstöt, aranyat illették. Ezen felbuzdulva Rudolf nemcsak az Érces-rétet vette meg, hanem a környékét is, méghozzá a reális ár majd kétszereséért, s igen boldog volt. Biztos abban, hogy többé az apja sem zsarolhatja. Miután geográfiai művekkel s érckalapáccsal felszerelve többször is bejárta az Érces környékét, felfogadott száz környékbelit, az erdejéből kivágatott „három hold szép szál veres fenyőt”, épületeket ácsoltatott az Érces szélében, s embereit és lovait azzal vezényelte oda, hogy az Ércesről hordják le a földet, de úgy, hogy maroknyi se maradjon. Fejtsék vissza az Ércest a kopár alapkőzetig, kerül, amibe kerül, egészen addig, míg az alatta megbúvó „nagy ívű aranykupola” ki nem bukkan.
Az Ércest több mérföld hosszban taroltatta le Rudolf a kopár gránitig, s hogy ekkora területen, s a több hónapnyi ádáz munka során egy gramm érc sem került elő, cseppet sem zavarta. Olyannyira hitt a térképnek, egykori tanárának és saját intuíciójában, hogy új terveket is szőtt arra vonatkozóan, mihez kezd még, mikor „felbukkan a mélyből az aranynak fővárosa”. A munkások örültek a gróf hóbortjának, mivel bőkezűen fizetett, csaknem kétszeresét az átlagos napszámnak. Háromnegyed év után, mikor is az addig háborítatlan, virágoknak és vadaknak otthont adó Érces és környéke siralmas meddőhányóvá vált, Gustermann ismét vadászni érkezett a környékre. Első útja régi barátjához, Rudolfhoz vezette.
– Hallom, mily nagyszerű vállalkozásba fogtál, barátom! – mondta kedélyesen Gustermann. – Hallom, bányát nyitsz. De mondd, Rudolf, merre van ez a te bányád, mert én biz el nem képzelhetem.
– Nem árulod el senkinek? – kérdezte a paranoiás Rudolf.
– Miért is tenném? Légy nyugodt, hallgatok, akár a sír.
– Rendben – bólintott Rudolf. – A barátságunkra mondom, elárulom. Az Érces-réten.
– Érces-rét? – kérdezte Gustermann. – Én olyat itt nem ismerek.
Rudolf előhalászta a kopott térképet, kiterítette az asztalra, s nem kevés büszkeséggel mutatta:
– Itt van, ni. Ez itt! Igaz, hogy a pénzem már elfogyott, de napokon belül előbukkan az érc, s legyen az csak teméntelen réz, én már többé nem függök senki embertől.
– Te Rudolf! – kiáltott fel Gustermann. – Nem azt akarod mondani, ugye, hogy ebbe öltél minden vagyont!
– Miért is ne tettem volna így?
– Ó, Rudi, mit tettél? Az ott nem Érces, hanem Nyérces. Miért is nem használsz új térképet? Ezen itt csak elhalványult két betű, te meg minden pénzed elfüstölve tönkretetted azt a remek vadászhelyet!

FORRÁS

Hozzászólások lezárva.