• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Rudolf és a néphit

Centauri zafír-túra almandin gránát

Fotó: Centauri

Rudolf arra gondol: „Ismét egy hiedelem, minek az égvilágon semmi alapja. Mi célból is inna a pintyő onnan, ahol gránát van a patakban? Honnan is tudhatná, hol van az? És egyáltalán: tudhat-e a gránátról egy pintyőke? Nyilván nem, amint a zafírról, rubinról, semmiféle drágakőről nem tudhat, legfeljebb a kendermagról egy keveset” – gondolja a gróf a bennfentesek visszafogott gőgjével, ahogy a pórnéppel szokás diskurálni, ha már egyszer elkerülhetetlen.
Centauri író irodalom Jákob botja irodalomNépszabadság Nol.hu novella Centauri irodalom– Gróf úr! Nem tudom, minek magának gránátos kő, de ha azt akar mindenképp, akkor a pintyőkét figyelje.
– Miféle pintyőkét? – kérdezi Rudolf Portestein gyanakodva, mert tudja már: a hegyvidéken semmi sem az, aminek látszik.
– Hát azt, aminek borvörös a melle, és úgy énekel, mintha a csőréből tiszta víz buzogna. Ahol ő iszik, gránátkövet leginkább ott találhatni – mondja Ljuba, a vadászmester a bennfentesek visszafogott gőgjével, ahogy a jöttmentekkel szokás diskurálni.
Rudolf arra gondol: „Ismét egy hiedelem, minek az égvilágon semmi alapja. Mi célból is inna a pintyő onnan, ahol gránát van a patakban? Honnan is tudhatná, hol van az? És egyáltalán: tudhat-e a gránátról egy pintyőke? Nyilván nem, amint a zafírról, rubinról, semmiféle drágakőről nem tudhat, legfeljebb a kendermagról egy keveset” – gondolja a gróf a bennfentesek visszafogott gőgjével, ahogy a pór néppel szokás diskurálni, ha már egyszer elkerülhetetlen. Ezért aztán örül is, hogy ezt nem neki kell kimondania, megsértve az amúgy is lobbanékony vadászmestert.
– Mit hordasz itt össze, Ljuba, az isten áldjon meg! – perel Ljubával Anna, a felesége. – Mintha nem te volnál itt a vadászok feje. Nem csoda, ha ritkán jut az asztalra zerge.
– Asszony, vigyázz a szádra!
– Eszembe sincs! – kiált Anna. – Még a végén az én lelkemen szárad, ha a mi gyönyörű grófunk naphosszat a pintyőt lesi mindhiába.
A gróf összerándul, mikor Anna gyönyörűnek mondja őt. „Tán már az egész hegy tudja, hogy a legnyomasztóbb éjeken néha bizony meglátogatom ezt az asszonyt?” Ugyanakkor az ijedtségnél is nagyobb a hiúsága, nem kevésbé a csodálata: „Mily bátor nő, hogy veszi a bátorságot az ura előtt gyönyörűnek nevezni engem!”
Ljuba meg sem rezzen, csak a pintyő-kérdés foglalkoztatja.
– Na, ha egyszer ekkora nagy okos lettél, mondd meg, honnan tudhatni, hol a gránátkő?
A gróf már szinte hallja is a felvilágosult választ: „Nem mutatja azt semmi, s ha mégis, akkor legfeljebb néhány földtani alakzat, semmi más.”
Anna viszont megtörli a kezét, nagy komolyan az asztalhoz ül és Ljuba szemébe néz.
– Drága uram, ugye csak tréfálsz?
– Nem én! – rikkant Ljuba. – Mondd meg tüstént, ha jobban tudod még nálam is.
– Rendben – válaszolja Anna. – A gránátkövet nem a pintyő, hanem a búvárrigó mutatja meg.
A gróf önkéntelenül is a fejéhez kap. „Ó, milyen halovány e vidéki plebsz pallérozottsága! Te jó ég, mit keresek én itt?”
– Köszönöm a vendéglátást, későre jár, ideje hazatérnem – mondja.
– Ne! – kiált Ljuba. – Meg ne sértsen minket! Nyugodjon meg, nem vitatkozunk az asztalánál, csak tréfáltam. Anna igazat szól, tényleg a búvárrigót kell keresni, ez evidencia, csak gondoltam, próbára teszem az asszonyt.
Mondani se kell, Rudolf Portestein ettől már nem lesz nyugodtabb, s a véleménye se változik a pór nép pallérozottságáról.
– No, már csak annyit fűznék hozzá, mielőtt enne – mondja Ljuba –, hogy ne akármikor nézze a búvárrigót, mert az mindig kövön ül, akárhányszor felugrik a vízből, mindig kövön. Hanem azt lesse, melyiken sütkérezik hajnalban. Aztán, ha ez megvan, a napozókő folyásiránnyal átellenes oldalán ásson a kő alá, s ott lesz magának a gyűrűbe való gránátkő.
Másnap a gróf felnyergeltet két nagytöböri lovat. Élelemmel, fegyverekkel és lőszerrel felmálházva átkel három hegyen, hogy a leghíresebb gránátos patakhoz menjen. Gróf létére szigorúan egyedül, mert úgy véli, jobb, ha senki sincs jelen a kutatásnál, mert még a végén, ha találna valamit, a dolognak híre kél, s a lelőhely ebek harmincadjára jut. A gróf napokig kutat, de nemhogy aranyat vagy zafírt, gránátot sem talál, még egy törött gránátot sem. A tizenkettedik nap reggelén már a visszaindulását tervezi, mikor is szemébe ötlik egy rész, ahol a patak kibújik az erdő alól, s a napsütötte tisztásra kanyarodik, a meder kellős közepén álló kövér kő tetején pedig madárforma árnyék gubbaszt. Mikor látcsővel is szemügyre veszi, megállapítja, nem madárforma árnyék az, hanem egy madár maga, méghozzá egy búvárrigó. S nem gubbaszt, hanem a napsütötte kövön melegedik. A gróf mosolyog, eszébe ötlik Anna és Ljuba. „Jaj, mi mindenről van errefelé tarthatatlan tézis a világnak s a természetnek csudás dolgairól!” – írja este a naplóba, holott miután a rigó elrepül, merő kíváncsiságból a gróf a kőhöz megy, és a kő alá ás, a folyásiránnyal ellentétes oldalon, épp oly módon, amint Ljuba a vacsorán tanácsolta. És lássunk csodát, a második próba után gránátok tucatjait adja a laza üledék. Két nappal később korahajnalban kiül a partra és szégyenszemre a búvárrigót lesi. Talál is egyet nem messze a Kis Töbörtől. A gróf meg sem várja, hogy a didergő madarat átjárhassa a meleg, rögtön a kőhöz trappol és vad kutatásába fog. Nem sokat kell kutatnia, már az első próba akkora gránátot ad, amekkorát otthon a főhercegné nyakékében sem látott még. Rudolf Portestein – mint mindig, ha az igazára rácáfol az élet – erősen ráncolja a homlokát, s egyfajta búskomorság lesz úrrá rajta, ahelyett, hogy a pompás gránátkőnek örülne. Mivel élelme elfogyott, vadat nem ejtett, kénytelen leereszkedni a vadászházhoz. A szállásra érve bezárkózik, s szokásához hűen, részletes beszámolót ír a naplójába:
„Nem egyszer állott elő az a helyzet, midőn szilárd meggyőződés feszített valamely kérdésben, hogy utóbb csalatkoztam önmagamban. Efféle precedensben volt részem megint, méghozzá a búvárrigó és az gránátkőnek kapcsolatáról mondottak ügyében. Szállásomra érvén, már nem tudom nem tudhatni, hogy valóban a búvárrigó a legjobb gránátkereső, mi több, a dolog logikája is felviláglott előttem. Ezen madár, tán mert élete javát a fagyos pataknak alján tölti, kiváltképp igényli reggel a napfénynek átható melegét, épp ezért minden hajnalon buja napfürdőzésre ragadtatja magát, s hogy gyönyöre a legteljesebb legyen, e czélra a legnagyobb köveket szíves választani, azok közül is a patak közepén állókat, minek okát abban látom, hogy csak a parttól távol érzi élete biztonságát. Mármost rájöttem, hogy épp a sodrásnak vonalában álló magános kövek mögött gerjed afféle örvény, mely a súlyosb terhektől rögvest megszabadul, mihelyst teheti. Tartós áradásnál, ezeket – teszem azt a gránátot – egymás hegyibe rakja, s úgy gyűjti össze, mint a mókus a mogyorót. Be kell hát látnom, e pór nép mit sem konyít a fajsúly fogalmához, eszébe nem jutna e kövek vastartalma felől gondolni valamit is, mégis: a búvárrigó és a gránátkő kapcsolatát illetően igazuk volt, azzal együtt is, hogy e természeti jelenés lényegéről halovány sejtésük sincsen.”

FORRÁS

http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/elbeszelesek/herr-donau-duna-eredetenek-igaz-tortenete/

http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/tarcanovellak-nepszabadsag/erotika-es-politika/

http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/tarcanovellak-nepszabadsag/ne-szaglaszd-az-asszonyt/

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük