Ne szaglászd az asszonyt!

Anna férje, Ljuba nem sejt semmit, 12-én mégis nyugtalan, nem érti, mi változott. Hajnali négy sincs, és már nyitott szemmel fekszik a vaksötétben, noha ez korábban sosem fordult elő. „No – gondolja –, ez is megesett. Máskor alszom, mint a mormota, most meg csak tépelődöm. De van is oka! Más ez az Anna, mint lenni szokott, még csak nem is zsörtölődik velem. Igen, semmibe vesz, nem úgy, mint korábban, mert az nem semmibevevés, ha piszkavasat akaszt az orromba, vagy a küblit tartja alá, hogy felébredjek. Ízetlen dolog, mi tagadás, mégis, jó asszony, és amit csinál, semmiképp sem semmibevevés.
Centauri író irodalom Jákob botja irodalomNépszabadság Nol.hu novella Centauri irodalom1889. szeptember 9-én, hajnali hat és déli tizenkét óra között Anna beleszeret a grófba, bár erről pár napig maga sem tud. Anna férje, Ljuba nem sejt semmit, 12-én mégis nyugtalan, nem érti, mi változott. Hajnali négy sincs, és már nyitott szemmel fekszik a vaksötétben, noha ez korábban sosem fordult elő. „No – gondolja –, ez is megesett. Máskor alszom, mint a mormota, most meg csak tépelődöm. De van is oka! Más ez az Anna, mint lenni szokott, még csak nem is zsörtölődik velem. Igen, semmibe vesz, nem úgy, mint korábban, mert az nem semmibevevés, ha piszkavasat akaszt az orromba vagy a küblit tartja alá, hogy felébredjek. Ízetlen dolog, mi tagadás, mégis, jó asszony, és amit csinál semmiképp sem semmibevevés. De most bármit csinálok is, nem érdekli. Nem kelt reggel, nem szól, ha a székre pakolom a lábam, rám se néz, ha jól meggondolom. Rosszallóan se! És bár nem egy mosolygós fajta, tegnap mégis oly széles volt a szája álló nap, akár a kisködháti félnótásnak. Mint akinek egy fűszál a köldökét piszkálja. Meg úgy jön-megy, mintha övé lenne a világ. Ja. Hetyke lett a lelkem” – tépelődik Ljuba, míg Anna mellette szuszog. Ljuba végül felül, s gyertyát gyújt. Anna válla kibukkan a dunyha alól. Nincs más, ami fénylene, se tükör, se pohár, egyedül Anna válla fénylik, nem is bárhogy.
Ljubát két érzés uralja el: szerelmetes az egyik. Épp az, ami egykoron, meglátva a Pazar szélében kószáló Annát, ahogy valamivel később kilép az útra, s ugyanakkor két fekete mén bukkan fel a kanyarban. Málha nélkül vágtatnak az út közepén oly vadul, hogy szegény Anna, elhajítva kosarát az áfonyásba veti magát. Mikor Ljuba odafutott, s meglátta a háton fekvő, védtelen Annát a malachitos mohaágyon, a combjáig felcsúszott indigókék szoknyában, akkor érezte ezt a hirtelen szerelmetességet.
A másik érzés a félelem. Anna vállához közelítve elsőként finom illatot érez, ahogy mondani szokta: fehér illatot. A hónál is fehérebbet. Ljuba közelebb hajol, hogy Anna vállát megérintse, méghozzá az orrával, s amint hozzáér, Anna úgy megrándul, mint akit bolha csíp meg, s ami rosszabb: megváltozik az illata is. A fehér illatból ellenséges, barna szag lesz, amilyen az elfolyósodott vargánya szaga. Ljuba pontosan érzékeli ezt, hisz híres szaglásával a vadat is mérföldekről kiszúrja, talán egyet, a Fekete Kost kivéve, mert az oly szagtalan, akár a víz. Pontosabban, annál is szagtalanabb, mivel Ljuba orra még a vizeket is megkülönbözteti, nemcsak azt mondja meg, melyiket előzte meg ecet vagy bor a pohárban, hanem azt is, hogy mely patakból való. Ilyet viszont még Ljuba orra sem látott: Anna illata egy érintésétől átváltozik, de nem úgy, mint régen, mikor még édesebb lett.
Ljuba tapasztalt már sok félelmetességet, ahogy a Nagykarszton mások is, s azt sem mondhatni, hogy hamar szállt volna inába a bátorsága, ám ezúttal oly fürgén pattan fel rémületében, mintha Anna áspisviperává változott volna, vagy bármi egyébbé, ami rettenetes. Kipenderül a padlóra, mintha nem lenne az a lustálkodós, jó alvású fajta, és bár rendesen a felöltözése is inkább szedelőzködés, ezúttal úgy kapja magára a ruhát, mintha az élete múlna rajta. Kiugrik az ajtón, átfut a holdvilágban feketéllő fenyők alatt, beront a kúriába, ahol éjjel is két tucat gyertya lobog, s a szilváriumhoz rohan, hogy valami zsibbasztóhoz jusson. Amint a félhomályban ráfordul a szilváriumra, az elgyötört, hiányos öltözetű Portestein gróf lép ki mögüle, s Ljuba nekiütközik. Bár a gróf még elkapja a komód peremét, de nem tarthatja magát sokáig, hisz a baljában zsebkendőt, a jobbjában meg egy konyakot szorongat, így aztán szinte rögtön a kőre zuhan, felordít, nemesekhez egyáltalán nem illő hangerővel, összegörnyed és a kézfejét fájlalja. A konyak átgurul a túloldalra, gellert kap a zsámolyon, és pörög és pörög, oly kitartóan, mintha ítéletnapig meg sem állna. Ljuba megragad egy gyertyát és felkészülve a leg-rosszabbra a gróf fölé hajol, a grófnak pedig rögtön a Síháznál látott fűvész-gyerek jut eszébe, aki meg az árnyékszéknél lökte fel így. Ljuba arcán épp az a rémület, mint a fűvész-gyerek ábrázatán egy nappal korábban, ám a gróf ezúttal nem oly békülékeny. Bosszúsan néz fel, nem is igen tudna másként, mivel a kézfeje majd felgyullad a fájdalomtól, és nem érti, mit ugrál Ljuba ily veszettül „setét hajnalban” a szilvárium körül. Ljuba szentül hiszi, hogy a gróf kínjának egyedüli okozója, s örülhet, ha a derék nemest épp csak kificamította. A gróf próbál talpra állni, ám a keze kifordul alóla, s az arca eltorzul fájdalmában.
„Összetörtem Portesteint, az istenit!” – gondolja Ljuba.
– Felsegítene? – kérdezi nem kevés szemrehányással Rudolf.
– Hát persze, bocsásson meg, nem akartam… – és a gróf hóna alá nyúl, Rudolf pedig arra gondol: „Errefelé igen gyakran lökik fel az embert.”
– Nem esett baja? – kérdezi gyámoltalanul Ljuba.
– Rettenetesen fáj, de nem maga miatt. A kézfejem egész éjjel lángol legbelül.
– Te jó ég! Mitől?
– Tán túl sokat jegyzeteltem a napokban – feleli a gróf és az elgurult konyakhoz indul.
– Hagyja csak, majd én!
A gróf letelepedik a szófára és a kezét tanulmányozza.
– Ínhüvelygyulladás. Esetleg.
Ljuba konyakot tölt, s amint a magáét lehúzza, mentő ötlete támad.
– Azt hiszem, segíthetek.
– Remek – feleli a gróf teljes reménytelenséggel.
Ljuba visszafut a rönkházba és Annát rázogatja:
– Asszony, ébredj! Hol az a lötty, amit tavaly a vállamra használtunk?
Anna mosolyog, s halkan magában motyog.
– Anna, ébredj már! A gróf úr megbetegedett!
– A gróf úr? – hitetlenkedik Anna félálomban.
– Igen, Portestein.
– Az a remek ember?
– Igen, az a remek ember.
Erre Anna felkapja a köntöst és Ljubára rivall:
– Miért nem szóltál rögtön?
– Szóltam. És kell az a büdös lötty.
Ezúttal Annában dúl kettős érzés. Az első a gróf iránti „szerelmetes aggodalom”, az a sötét, ugyanakkor édes félelem, amit akkor érezni, ha pótolhatatlannak hiszünk valakit. A másik érzés egyszerűbb: Anna boldog, hogy végre istápolhatja a grófot, kézbe veheti csuklóját, törölgetheti homlokát, tán még a mellkasát is. Anna tehát reményekkel és aggodalommal telve indul a kúriába. Ljuba is követné, ám Anna ráförmed:
– Hát te meg? Feküdj vissza aludni vagy menj vadászni! – mondja Anna, s még annyit tesz hozzá. – Ez asszonyi feladat.
„Való igaz – gondolja Ljuba –, az istápolás nem a vadász reszortja!” Veszi is a flintát és fajdot lőni a Nyíresre megy, s nem sejti, Anna milyen igazat szól. „Ez asszonyi feladat.” Mikor Ljuba végül megtudja, hogy – a grófot idézve – „minő meghittségben tellett a díner” a gróf és Anna között, Ljuba három napig ül a kocsmában, holott azelőtt egyszer sem tért be oda. „Korhely” volt, ahogy Anna mondta, de nem italozott. Ezért aztán mielőtt megmagyarázta volna, mit ért azon, hogy: „Ha nem tudod biztosan, hogy téged szeret, ne szaglászd az asszonyt!” – a feje a kemény asztallapra koppant.

FORRÁS

Hozzászólások lezárva.