Az első moira: Anna

 

Egy órával később ismét rápislant a vendégre. A gróf és a reggeli érintetlen. Anna ezúttal közelebb merészkedik, és bár írástudatlan, belepislant a naplóba. Később belefeledkezik az alvó nemes szemrevételezésébe. „Jót tesz neki az alvás, mintha már kisimultabb volna. Álmában is jó a tartása. Szép dereka lehet, hogy most is úgy ül, mint a nyeregben. Amúgy is szép ember” – állapítja meg magában Anna, s mire tíz körül harmadszor is beviszi a reggelit, már fülig szerelmes az alvó grófba. Amiből egyáltalán nem következik, hogy a felébredő grófba is az lesz.
Centauri író irodalom Jákob botja irodalomNépszabadság Nol.hu novella Centauri irodalom1889 szeptember 28-án, reggel – miután a grófék visszatértek az első vadászatból – a vadászmester felesége, Anna korán kel, s hajnalban már vizet forral. Pontban hatkor visz először reggelit Rudolf Portesteinnek, mivel a gróf este a reggeli időpontjáról nem rendelkezett. Sokat időzött a lovaknál, aztán írogatott, végül pedig ruhástul elaludt a székben. A vadászmester is kimerült, ő még a csizmáját sem vette le, bár ellentétben a gróffal az ágyba azért bemászott. A vadászmester a hegység keleti végében született, ahol egész falvakat csak nők laktak. Gyermekeiket egyedül nevelő nők, ráadásul a vadászmester családjában legalább tíz generáción át csak lányok születtek. A vadászmester volt az első fiú – kakukktojás a fészekben. Nem is akart az anyja tudomást venni arról, hogy fia született, és ahogy tíz generáción át az összes újszülött, a vadászmester is a Ljuba nevet kapta. Mindez csak az idegeneknek volt különös, hisz a hegységben oly sok náció nevei röpködtek, hogy ilyen apróságokon nem akadt fenn senki. Anna viszont – valahányszor felbosszantotta Ljuba – nem győzte hangsúlyozni: „A férfi sem lehet ennyire trehány, nemhogy egy asszony!” Ljuba valóban keveset adott a higiéniára, és adott esetben sáros csizmával is befeküdt az ágyba. Más esetekben Anna a piszkavas végét akasztotta volna bele a hortyogó Ljuba orrlyukába, s úgy húzza ki a paplan alól, ám ezen a napon mindent elnézett. Szentül hitte, hogy Ljubát sosem látja viszont, és megbánta már, hogy amikor vadászni indultak, el sem búcsúztatta. Nem is attól félt, hogy Ljubát elnyeli a Hórvölgyi-köd, felökleli a Fekete Kos, hanem attól, hogy el sem búcsúztatta szegény urát. Anna ebbéli aggodalmában két nappal korábban Ófaluba is lement, gyónt, virágot vitt ahhoz a kőhöz, amit csak úgy neveznek: a Mária sírja, noha mindenki tudja, Szűz Mária sírja nem lehet a Nagykarszton, még a kicsiben se, mert annak valahol Israelben kell lennie. Szóval, csinos csokrot hagyott ott, és mindenre, ami szent, fogadkozott, hogy ezután, akárhová megy is az ő megátalkodott Ljubája, minden esetben, ha ínyére van, ha nem, búcsút vesz tőle.
Annát nem kisebb aggódással tölti el az a gondolat, hogy a gróf is magára veszi, hogy nem ment ki a szekérhez azon a hajnalon. Ezért elhatározza, hogy úgy kényezteti majd, ahogy azelőtt egy vendéget sem. Így hát, hatkor viszi be először a reggelit, forró teát, lágy tojást, sajtot, és a maga dagasztotta omlós kenyeret. Rudolfot épp abban a pozitúrában találja, amiben este tíz felé elnyomta az álom. Egyik karja a combján, a másik a karfán, alatta a toll, előtte a napló. „Uram, atyám, de nyúzott ez a szegény ember!” – gondolja Anna és kisomfordál. Hétkor hallgatózik, óvatosan benyit, s látja, hogy a helyzet változatlan. Új teát készít, új tojást, a sajt és a többi maradhat, gondolja, és fél nyolckor megint beviszi a reggelit. „Szegény ember, igencsak megviselt, de az is lerí róla, hogy nemes úr. Nincs nyitva a szája, ha alszik, és nem lóg ki a nyelve álmában, mint Ljubának” – gondolja Anna, és óvatosan kioson. Almát hoz fel a pincéből, s olyan ragyogóra pucolja őket, hogy szinte vakítanak. Egy órával később ismét rápislant a vendégre. A gróf és a reggeli érintetlen. Anna ezúttal közelebb merészkedik, és bár írástudatlan, belepislant a naplóba. Később belefeledkezik az alvó nemes szemrevételezésébe. „Jót tesz neki az alvás, mintha már kisimultabb volna. Álmában is jó a tartása. Szép dereka lehet, hogy most is úgy ül, mint a nyeregben. Amúgy is szép ember” – állapítja meg magában Anna, s mire tíz körül harmadszor is beviszi a reggelit, már fülig szerelmes az alvó grófba.
Amiből egyáltalán nem következik, hogy a felébredő grófba is az lesz. Anna aznap még két reggelivel fordul, ám a gróf, szégyenszemre csak akkor éledezik, amikor már az ebéd levesestálja gőzöl az asztalán. „Istenem, hogy tud aludni ez a deli ember!” – sóhajt Anna terítés közben, noha az ugyanígy alvó ifjabb Gustermannt mindig korhelynek gondolja. S amikor Ljuba alszik hasonlóan, amint e napon is, inkább felveri, semmint gyönyörködjön benne.
Amikor az ifjabb Portestein a főtt zeller erős illatára felriad, és megpillantja a távozó Anna keskeny hátát és széles csípőjéig érő varkocsát, udvariasságában azt akarja mondani: „Igazán kedves, hogy ennyit fáradt” – vagy effélét, de mivel még a hangja sem jött meg igazán, csak annyit nyög: „Kedves…” Ekkor dől el, hogy Anna a felébredő grófba is szerelmes. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy majd a lefekvőt is szerelemmel szereti.
Odavan a gyönyörűségtől, megfordul, alig hisz a fülének, és lám, a gróf, erőtlenül, bágyadtan, de rámosolyog. Anna emel a szoknyáján, biccent és távozik, s a konyhába tartva azt hajtogatja: „Kedves, kedves… Azt mondta, kedves!” – s mielőtt a bort is bevinné, megcsipkedi az arcát, hogy úgy ragyogjon az is, akár az alma.
Rudolf gróf pár perccel később már rendkívül sietős, bosszankodik a késői kelés miatt, kilencnél tovább soha életében nem maradt az ágyban. „Épp most? – kérdezi magától. – Amikor annyi teendő vár reám?” Első útja a nagytöböri lovakhoz vezeti, és a fáradt ám pompás paripák látványa egészen felvillanyozza, hisz nem tudhatja még, hogy a két ló a jövőben mennyi bosszúság forrása lesz. De még ha előre látná is a nagytöböri ménes megalapozására irányuló munka jövőbeli kudarcait, ezen a napon talán az sem érdekelné, oly nagy lelkesültség tombol benne.
Eldőlt, hogy a Nagykarszton marad hosszú időre, s jó pár évet szán a Hórvölgyi-köd kutatására. Nem érti, miért épp ezen a reggelen tölti el ez a döntés forró boldogsággal, mivel azt gondolja, ez a dolog már a Síháznál megpecsételtetett. Sőt, talán már a Hórvölgyi-köd megpillantása, mi több, talán már a Hórvölgyi-köd puszta említése is eldöntötte a sorsát. Az igazság azonban az, hogy valójában a nagytöböri lovak döntöttek el mindent, amikor a gróf a sosem látott vágta miatt megkívánta a tulajdonlásukat, mert attól fogva úgy gondolhatott önmagára, mint akinek itt, a Nagykarszton lovai vannak. Egy héttel később pedig – miután egy éjjel Anna nem bírt tovább a vérével és besurrant az alvó gróf szobájába – szeretője is. Rudolf mindvégig abban a hitben élt, hogy a lovak, a tudományos érdeklődés, a titokzatos természeti jelenségek tartották a hegységben, de minden esetben, ha elbizonytalanodott, Anna rajongásába menekült. Végül is Ljuba felesége volt az, aki a grófnak kellő szilárdságot adott ahhoz, hogy a Nagykarszton végleg megvesse a lábát. A lovak és „a természet megannyi rejtelme” csak pár hétig tartották volna ott. Így viszont, mielőtt elbizonytalanodásai hazavezényelték volna, Anna ölén kötött ki mindig. Anna tartotta meg addig, míg végül a gróf olyannyira berendezkedett, hogy végül lehetetlen volt hazatérnie. Ha aznap a gróf időben kel fel, és nincs Annának lelkifurdalása, a gróf élete másként alakul, és talán soha senki nem jut le a titokzatos Hórvölgyi hasadékba.

FORRÁS

Hozzászólások lezárva.