• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Az ifjú Bú – egy szarvas története

TÁRSAK A MAGÁNYBAN

Pár hónapja Bú még valóban azt hitte, hogy nincs a vadonnál semmi nagyobb. Az anyja mellett akkor is kicsinek érezte magát, amikor már a marjáig ért. Úgy tűnt, hogy akkora a vadon, hogy azt egyedül az anyja ismerheti ki, ezért aztán, ő, a bikaborjú mindörökre az anyjával marad. Mi mást is tehetne? Hogyan is lehetne egyedül akár egy pillanatra is ebben a suhogó, titokzatos és mély valamiben? Amikor aztán magára hagyták a sarjerdőben, a vadon még nagyobbnak tűnt, holott Bú el nem képzelhette, hogy érezheti a korábbiaknál is nagyobbnak. Mégis a százszorosára és ezerszeresére nőtt. Nem maradt benne egyetlen ismerős szeglet sem. Hiába ballagott vissza a fűzhöz, hiába álltak ott épp úgy az ágak, hiába volt a fűz és a patak között épp oly magas és suhogós, biztonságot és enyhet ígérő a nád, hiába volt ott ugyanaz az illat, mindebből hiányzott az anyja, vagyis a lényeg.

Az, ami azelőtt a lényeg volt.

Ha pedig egy helyből eltűnik valami lényegi, akkor egészen mássá és idegenné lényegül át. Bár nem értette, mégis, Bú úgy járt aztán az erdőn, mintha értené mindezt. Megváltozott a mozgása. Ahol korábban könnyedén lépdelt, ahol biztonságban érezte magát, félve rakta egyik lábát a másik után. Araszolva haladt és levélről levélre fedezte fel újra azokat a helyeket is, melyeket korábban, az anyjával nap mint nap kóborolt.
Mielőtt beleivott volna a patakba, jó, ha kétszer körbenézett borjúkorában. Miután az anyja eltűnt, ezt sem tehette meg. Lehajolt, körbenézett, beleszagolt a levegőbe, hallgatózott, és már ivott is volna, ám még mielőtt elérte volna a vizet, eszébe jutott az anyja, aki nem kétszer nézett körbe, hanem tízszer is, aki nem pár pillanatig fülelt, hanem percekig, s valami azt súgta Búnak, tegyen most ő is így. Bú tehát felemelte a fejét, újra szagolt és szimatolt, fülelt és figyelt – mintegy megemlékezve anyja óvatosságáról.

Bú nem gondolta magát magányosnak, viszont érezte, hogy történnie kell valaminek, nem maradhat ez mindig így.

Nem is kellett sokat várnia arra, hogy a dolgok ismét változzanak.
Másik bika ballagott arra pár nappal később. Nyurga idősebb volt, s túl volt már egy agancsváltáson is, de valami okból épp oly magányosan barangolt, mint azokban a napokban Bú. A patak túloldalán baktatott, délről észak felé, a patak folyásirányban, a meder és az égerláperdő közötti résben, ahol könnyebb volt a járás, kevesebb volt a zörgő nád és recsegő gally. Azon a csapáson Bú is szívesen bandukolt. Azt az ösvényt voltaképp ő és az anyja taposta ki a hónapok során, ez az ösvény kötötte össze a távoli kukoricatáblákat és a sarjerdőt is. Korábban is előfordult, hogy mások is felbukkantak ott, leginkább őzek, akik mindig szépen, még időben kitértek, behúzódtak a fák közé vagy átszökkentek a patakon; néha más szarvasok is felbukkantak, de rendes napokon csöndes és kihalt volt ez az út.

Bú a fűzfa alatt feküdt órák óta, és csöndben kérődzött.

Nyurga csak Bú szemében tűnt nyurgának, mivel őt is az anyjához mérte, ám Nyurga valójában jóval vaskosabb volt Búnál. Fiatal bika volt még ő is, de a nyaka már vastagabb, lapockája teltebb, agancsa is többet ígért, és lényegesen több magabiztosság sugárzott belőle, mint Bú mozgásából. Talán épp ez a magabiztosság tette, hogy Nyurga nyugodtabb is volt, bizalmasabb, és amikor a patakpartra ért, kíváncsian nézett át a meder felett, míg Bú inkább továbbra is lapult. Maga sem tudta eldönteni, kívánja-e mások társaságát, de amikor Nyurga szaga átlibbent a patakon, még ha nem is hasonlított az anyja szagára, mégiscsak szarvas illata volt, az ő vérének, az ő népének illata, és ez egy pillanat alatt elűzte Bú magányát. Azt a magányt, amit Bú valójában nem érzett azelőtt

– csak akkor, abban a pillanatban, amikor Nyurga felbukkant, és világossá vált, hogy nem kell neki egyedül kóborolnia, hisz a vadonban sok szarvas jár még.

Nyurga jól látta a nádban pihenő Bút, de mint aki fittyet hány rá, csak a parti rekettyékről csipegetett, mintha nem is Bú illata miatt kanyarodott volna a mederhez, csupán pár édes rügyért. Persze Bú tudta jól, hogy ez az idegen s hozzá hasonlóan ifjú bika nem véletlenül szakítja meg vonulását. Pár percig arra is számított, hogy Nyurgát talán újabb szarvasok követik, újabb ifjú bikák, esetleg néhány tehén, bár utóbbi furcsa lett volna nagyon, hisz ha kisebb csorda közeledett volna, azt semmiképp sem vezethette bika, olyan fiatal bika meg pláne nem, mint amilyen Nyurga volt. Nyurgán sem látszott, hogy keresné bárki társaságát, de azért időről időre Búra pillantott, nem túlzás azt mondani, néha szinte méregette is, aztán, mikor Bú úgy érezte, hogy visszafordul az ösvényre és ahogy jött, úgy tovább áll, Nyurga valóban megfordult, de nem tért vissza a láperdő szélébe, hanem óvatosan leheveredett.

Bút ez valamiként megnyugtatta.

Tudta, hogy a patak túloldalát már nem kell figyelnie. Ha onnan érkezik valami, azt először Nyurga érzi, ő látja legelőbb, és nyilván fel is pattan vagy jelez. Így Bú még kényelmesebben kérődzhetett.
Nyugalmas szeglet volt ez a völgy közepén, nem véletlenül választotta ki Bú anyja annak idején. Bú és Nyurga egész nap nyugalomban hevert és bóbiskolt ott, egészen alkonyatig. Amint a nap lebukott a dombhát és a nagy erdők mögött, pára jelent meg a patak mentén, a fű nyirkos lett és édes, a levegőt pedig kitöltötték a szagok és illatok. Nyurga állt fel elsőként. Megrázta magát és a patakból ivott, aztán átkelt Bú oldalára, elsétált Bú mellett, és a sarjerdő alatti kaszálók és kukoricaföldek felé vette az irányt. Bú ekkor úgy érezte, mennie kell neki is, feltápászkodott, és ahogy korábban Nyurga, ő is a patakpartra ment először. Mielőtt ivott volna, felnézett Nyurgára. Nyurga mozdulatlanul állt a nádszegélyben, szemlátomást őrá várt. Bú úgy érezte, valami enyhül benne; nem tudni mitől, de valahogy bíztatóbb ez az este, mint emilyen biztató volt egy nappal azelőtt. Jó volt látnia, hogy valaki megvárja. Jól esett az orrnak, hogy másik szarvas szaga is ott van a vadonban.

Jól esett a szemnek, hogy ott áll egy másik: mindegy ki ez, mindegy honnan kerül ide, az is mindegy, merre mennek, de egy másik, valaki a népből, a nemzetségből, valaki az anyja fajtájából, az anyja rokonságából talán.

Ivás után felkapaszkodott a mederből Bú, és Nyurgához ballagott. Mikor utolérte, Nyurga lassan tovább indult, Bú pedig követte. Amikor az ösvény kiszélesedett, egymás mellé soroltak, és fej fej mellett legeltek egész éjjel.
Így ment ez napokon át, míg egyre gyakrabban érezték más szarvasok illatát, egyre hűvösebbek lettek a hajnalok, egyre többször eredt el az eső. Nappal egyre nagyobbra nőtt a csönd az erdőn, viszont éjjel egyre zajosabb lett. Távoli roppanások, zördülések, csihadások. Ágreccsenés a dombra kúszó erdők sűrűjéből, a ködben messze hallatszó nádzörgés a távoli mocsár felől. Bú és Nyurga pár napig nagy nyugalommal hallgatták ezeket a zajokat, hideg fejjel szimatolták az illatokkal telítődő levegőt, ám telihold idején már ők ketten is nyugtalanok voltak.
Nemcsak azért, mert a holdfény olyan erős volt azon az éjszakán, hogy utolérte őket a legvadabb sűrűben is, hanem mert váratlanul egész illatfelhő vette körbe őket, és a csalit már nemcsak itt-ott ropogott. Bármennyire is óvatos a szarvasok fajtája, ha sokan vannak, egy-egy ág csak megreccsen. Ha csorda vonul a magas fűben vagy a nádban, azért az a nád csak-csak suhog. Bú és Nyurga nyugtalanul figyelték az erősödő illatokat és közeledő motozást.

A sarjerdő széléből figyelték a domboldalt, ahol nem sokkal később egész bikacsapat bukkant fel.

Zömmel magukfajta fiatal bikák vonultak ott, de akadt ott néhány igen tekintélyes öreg is, akiktől a többség inkább tisztes távot tartott.
Bú először megrémült. Látott már korábban is ilyen bikacsapatot, még az anyjával, de az anyja mindig elvitte őt az ilyen csapatok útjából. Bú ezért először úgy gondolta, visszahúzódik a sarjerdőbe, onnan pedig lemegy a patakot kísérő sűrűbe, s míg a csapat átvonul, inkább meghúzza magát, kérődzik, pihen, és csak ha már tiszta a levegő, ha ezek a nagy bikák elvonultak, csak akkor indul a kaszálóra vagy a kukoricatáblák felé. Meg is fordult volna már, de megrökönyödve látta, hogy Nyurga inkább megörül, és gondolkodás nélkül kilép a fák közül. A csapat meg-megállva vonult, és a feléjük közelítő Nyurgára rá sem hederített. Jó pár bikán látszott, hogy járt már korábban arrafelé. Bú is érzett ismerős illatokat, olyan bikák illatát, akikkel korábban az anyjával futottak össze. Látott is közöttük pár ismerőst, de nem igazán kívánta a társaságot még. Túl sokan voltak. Nyurga azonban egészen közel ment a csapathoz, és közvetlenül az ösvényük szegélyére állt. Óvatosan vonultak el mellette a többi bikák, fiatalok, középkorúak és néhány komor, lomha öreg. Kiváltképp ezeken az öreg, döhér bikákon látszott, hogy jó volt a nyár; erősek voltak, hatalmasak, teltek, izmosak, és a szőrük fényt szórt a holdvilágnál.

Bú félve bámulta őket messziről,

Nyurga azonban nyugodtan álldogált, és amikor már az utolsó bika is elballagott az orra előtt, rálépett az ösvényre ő is, és mintha mindig is ezzel a csapattal vonulgatott volna, követte a többieket. Bú egy pillanatra úgy érezte magát, mint amikor a sarjerdőben hiába kereste az anyját. Pár perc, gondolta Bú, és éppoly egyedül leszek, mint korábban, mint azóta, hogy eltűnt anyám – mintha ugyan más lehetőség nem is volna; mintha ugyan tiltaná valami, hogy elhagyja azt a vidéket. Nyurga vissza sem nézett, amikor aztán eltűnt a fiatal égerek erdejében, Bú fejében világosság gyúlt, és rájött, hogy akár ő is mehetne, és talán Nyurgának van igaza. Miért lennének ketten, s miért is lenne újra egyedül, ha egyszer egy egész csorda nyújthat fedezéket?

 

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/sorozatok/

http://https://centauriweb.hu/archiv/termeszet/vadfigyelo-vadkamera/2019-09-14-koborlo-bikak-szarvasboges-idejen/

http://https://centauriweb.hu/archiv/termeszet/szarvasboges/

 

34 Comments:

  1. Ahogy olvasom a sorokat, Fedor Ica meséi jutnak az eszembe. 🙂 🙂 Nem haragszol meg érte, ugye?,
    Érdekes, ha az állatok (is) megrettenhetnek a saját hormonjaiktól. Már megvan, de még nem olvastam el, Peter Wohlleben ” Az állatok érzelmi élete” c. könyvét. De hamarosan sorra kerül. Örömmel olvasnék tőled is többet, többet, többet!! 🙂

  2. Ibolya Nagy

    Az író, aki maga is szarvassá vált ebben a káprázatos novellában, szimbiózisban a környezetével, aki együtt lélegzik az erdővel, a szarvasokkal, vele éljük meg ezt a csodát, ebben a finoman árnyalt lírával megkomponált leírásban.
    Jó lenne, ha sokakhoz elérne, jó lenne, ha megjelenne a Szitakötőben. 🙂

    • ez most megint és még mindig amolyan “csak itt, csak most” – nem tudom megállni, hogy ne írjak a honlapra. Van abban valami tök jó, hogy frissen, aktuálisan rögtön idekerülhet egy írás, egy fotó, és persze megtisztelő figyelmetek arra sarkall, hogy adjak olvasnivalót. A Szitakötőnek meg írok majd valami mást, mihelyst időm engedi 🙂

  3. Marsovszki Viktória

    Várom a folytatást! 🙂

  4. Marsovszki Viktória

    Ma éjjel kipróbálom, milyen az erdó hangjára térni nyugovóra. Lehet, hogy ez itt az első emeleten idegen lesz? 🙂 Sebaj! Most zúg a szél . Elképzelem miyen lehet. Te is így hallod az erdő hangját? Szoktál-e félni otthon, az erdődben, Cen’? A hangszórókat a nyitott erkélyajtóba teszem, mintha kintről szólna…. Jó éjszakát! 🙂

  5. Marsovszki Viktória

    Béna Béla kérdez: Hogy kell lapozni? 😀

  6. Marsovszki Viktória

    Miután mrgtudtam, hogy kell kapozni,:) találtam egy gyönyörú írást,, Cen! ♥
    Osztom mindkét részt.

  7. Nagyon várom a következőt ☺️

  8. Végre! Itt a Bú, amitől már is eloszlik minden bú. Bocs a szóviccért 🙂 de igaz, bármit is olvassak Tőled, mindig minden bajomra gyógyír.

    • Ennél többet nem is remélhetek 🙂 annak ellenére sem, hogy az irodalmat nem pusztán valamiféle gyönyörködtető trükknek gondolom, hanem eszköznek; olyan eszköznek, valóban, ami jó esetben segíthet is akár 🙂

  9. Marsovszki Viktória

    Ebben a dermesztő észjakai hidegben már látszik a szarvasok lehelete. 🙂

  10. Ibolya Nagy

    Most láttam a beharangozót, örülünk, Vincent! 🙂 🙂 🙂

  11. Ibolya Nagy

    Drága Bú és Nyurga, most már minden szarvasrol ti fogtok eszembe jutni!🦒🦒🌳🌿🌿

  12. Marsovszki Viktória

    Olvasóként nem lehet kívülállónak maradni, bele kell bújnom Bú bőrébe. 🙂
    Nagyon jó hely! De milyem jó, az emberbőr helyett. 🙂
    Ballagunk tovább… tán beállunk a csordába, vonzó és félős feladat előtt állunk, döntés előtt…

  13. Szabó Edit

    Már a 2. rész olvasásakor eszembe jutott.
    Több írásod is van – regény, novella -, ahol egyes szám első személyben meséled el a történetet. Vajon itt miért nem? (Szerintem Bú történetéhez is passzolt volna ez a forma, izgalmasabbá tette volna.) Nem gondoltál rá? Vagy eszedbe jutott, de nem tetszett az ötlet és elvetetted?

  14. “Nyurga ….rálépett az ösvényre ő is”- de szép:-) Bú még nem állt készen.
    Kedves Cen , Bú nekem olyan mint a fészekből kirepült gyermek, akinek teljesen idegen lesz az addig biztonságos világ. Milyen szép Nyurga csendes szótlan terelgetése:-)

  15. Várom a folytatást 🙂

  16. Marsovszki Viktória

    Ma úgy látszik esős, mégis madárcsicsrgéstől hangos, harkálykopogásra…. alszom el.
    De jó! Kösssz, Cen’! ♥ Isteni hangok! 🙂
    Te persze minden madár beszédét felismered benne. 🙂 Én még csak tanulgatom.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük