• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Az ifjú Bú – egy szarvas története

FRISSSÍTÉS: 2019.09.24. Az első fejezet alján, a “MEGOSZTÁS ÉS TWEET” felirat alatt találsz egy lapozót, az újabb fejezetek a lapozó segítségével érhetők el.  


 

UGYANAZ A BAJ

 

Sosem zavarodott össze így.

Rémlett neki valami, hogy legutóbb, mikor a nyár illata megfakult, az árnyékok megnyúltak, s több lett a harmat, nagyobb a csönd, és kevesebb a rügy, megváltozott a csorda is. Azelőtt a bikák, akikhez semmi köze nem volt – akárha másik faj képviselői legelnének velük mintegy véletlenül –, a bikák csak tébláboltak körülöttük, s ha pár percre elszakadt az anyjától, nem volt más dolga, mint kitérni előlük, főként, ha felhorkantak vagy leszegték a fejük. „Akkor viszont, legutóbb – gondolta Bú –, a bikák változtak meg a legjobban.”
Azok a bikák, akik eleve nagyobbak és sötétebbek voltak az anyjánál; léptük nehezebb, futásuk alatt döng a föld, illatuk sötét, tekintetük gyanakvó és komor, szóval, ezekkel a bikákkal történt valami akkortájt. Eleinte csak messze bőgtek, nyögtek, ordítottak, aztán mind gyakrabban kerülgették őket, egyre sűrűbben jöttek egészen közel, később már nemcsak ólálkodtak a csapat körül, hanem könnyű ügetéssel terelgették a teheneket. Még az ő anyját is. A tehenek egyszer futottak a bikák elől, másszor meg – bármi történt is – csak álldogáltak.

Rémlett, hogy akkoriban kaotikussá vált az erdő, érthetetlenné vált, mikor hová mennek, és Bú számára úgy tűnt, hogy a bikákkal valami baj van. Méghozzá nagy baj.

És ez eltartott egy jódarabig.
Bú látta, hogy aztán a bikák rárontanak egymásra. Bántotta a fülét az agancsok csattogása, s rémülettel töltötte el, hogy minderre az anyja csak a fülét billegteti. Nem zavarja, hogy a bikák felverik a környéket, és így bárki tudhatja, hol bújnak meg épp, pedig Bú anyja a csöndet imádta, annyi hangja sem volt, mint a ködnek, akkor viszont ott forgolódtak a többi tehénnel a lármás bikák körül. Hogy lehet ez?

– és Bú úgy érezte, nemcsak a bikákban van nagy baj, hanem talán az anyjában is.

És most, amikor ismét több a harmat, hűvösebb a völgy, hosszabb az éj, és kevesebb a rügy, rémülten fedezi fel: benne is ott a baj.
Épp az a baj, mint korábban az öreg bikákban.
Bú az első hetekben nem akarta ezt a bajt, borjú szeretett volna lenni még, rátalálni az anyjára ismét, és visszamenni vele a fűzhöz, ahol annak idején született. Később már tudta, hogy akar valamit, de nem tudta, hogy mit, és mivel nem tudta, nem akarta ezt az akarást. Ám ettől még inkább megerősödött benne, s aznap, amikor először döndült fel egy öreg bika visszhangja a láperdőből, végleg megszilárdult.

Annyira, hogy Bú nem akart már borjú lenni, elfogadta a benne lévő bajt, és már csak arra vágyott, hogy tudja végre, mi a cél.

Másképp hallotta már azt a bőgést, az első bika hangját. Hogy megtöri a csöndet? Na és! Nem tűnt a rend megszegésének, épp ellenkezőleg: úgy tűnt már, hogy épp ez a rend. Nem tűnt már engedetlenségnek, épp ellenkezőleg: úgy tűnt, hogy a bőgő bika épp úgy törvénynek enged, amint korábban az anyja a csönd törvényének.

Egy este inni akart, s belehajolt a mély patakpartba, és akkor a mederben, közvetlenül a vízfelszín felett egy illatpászmába is beleért az orra. Egy csorda illata folydogált a víz fölött, a völgyből fel a hegytetőre, lassan, egyenletesen, ahogy a mederbe rekedt meleg felfelé araszolva keresett utat. Pár nappal korábban Bú még azt gondolta volna:
„Csorda. Más anyák, más borjak”.
Most azonban az ivás befejeztével is a mederben tartotta a fejét, érintésnyire a víz felett, épp ott, ahol az illat a legerősebb, legédesebb, és legizgatóbb volt, és míg életében először ez az illat nem a múltba vitte, nem vissza az elvesztett anyához, mint inkább egy titokzatos jövő felé, Bú annyit gondolt csak:

„Tehenek”.

És amint ezt gondolta, végleg elburjánzott a baj, a tűz és a vágy és a láz, méghozzá oly hirtelen, hogy ijedtében felkapta a fejét. Megrázta magát, mint aki az új érzést rázza le magáról, de rögtön tudta, hogy már a mozdulat sem a régi. Nincs már benne játék. Semmi, ami kicsit is könnyed volna. Immár csupa tekintély és súly. Immár minden mozdulaton óriási a tét. Már nem egy borjú rázza magát. Ez valamiként nyugalommal töltötte el, de csak egy percre, mert amint bikalétének első percében ismét a vízhez hajolt és két korty között ismét elborította orrát a közeli csorda gazdag illata, ismét azt gondolta: „Tehenek!”
S miután minden korábbinál mohóbban újra szippantott az illatból – mohóbban, mint ahogy annak idején az anyja tejét itta –, hozzátette még magában:
„Micsoda tehenek!”
Aztán önkéntelenül, hirtelen felszegte a fejét, fel a még mindig sűrű erdő fölött vonuló csillagrajra, és életében először megszólalt. Felbőgött alantas-magasztos mélyből, mint akiből őstörténet tör föl, mint akiben a szándékok szándéka születik épp; mennydörej és szélvihar, száz menny, s legalább ugyanannyi tisztitótűz.
Ő döbbent meg a leginkább. Nem értette, miért tett most így, ám ez édes-nagy érzés volt; hatalmas, akár a viharban felzúgó vadon, de mielőtt elönthette volna utolsó csepp vérét is a büszke hév, hogy így döndült bele az égbe és a földbe is, mielőtt e feletti érzésében kihúzta volna magát, a hegyre boruló erdő kulisszája dupla hangerővel dobta vissza ezt az első feldöndülést. Vissza oda, ahol Bú állt. Oda, ahonnan Bú az imént eleresztette. És még ha csak egyszer tette volna! De nem, átdobta a szemközti erdőnek is, hogy az is visszhangozza, sőt felpattintotta az égbe, rá a kerek Holdra, hogy az meg föntről ejtse Bú fejére.

Legalább háromszor jött vissza az a hang, mely belül oly mély döndülés volt, mint a legnagyobb vihar legnagyobb villámjának döndülése, mely hegyek százain túl is megrázza a patakmeder köveit.

Ám ez hang, háromszorosára erősítve is, az egyik erdőből és a másik erdőből is, a Holdról visszapattanva is csak annyi volt: „Búúúúú!”
Hangos ugyan, de vékony. Semmi rekedtség, semmi tekintély, semmi erő. Csak egy szimpla „Búúúú”. Mintha valaki véletlenül bökte volna ki. Se vágy, se akarat, se erő – inkább csak, mint amikor valaki szánalmasan panaszkodik.


Fotó: Centauri

KÖVETKEZŐ FEJEZETHEZ LAPOZZ EGYET!

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


http://https://centauriweb.hu/archiv/termeszet/vadfigyelo-vadkamera/2019-09-14-koborlo-bikak-szarvasboges-idejen/

 

34 Comments:

  1. Ahogy olvasom a sorokat, Fedor Ica meséi jutnak az eszembe. 🙂 🙂 Nem haragszol meg érte, ugye?,
    Érdekes, ha az állatok (is) megrettenhetnek a saját hormonjaiktól. Már megvan, de még nem olvastam el, Peter Wohlleben ” Az állatok érzelmi élete” c. könyvét. De hamarosan sorra kerül. Örömmel olvasnék tőled is többet, többet, többet!! 🙂

  2. Ibolya Nagy

    Az író, aki maga is szarvassá vált ebben a káprázatos novellában, szimbiózisban a környezetével, aki együtt lélegzik az erdővel, a szarvasokkal, vele éljük meg ezt a csodát, ebben a finoman árnyalt lírával megkomponált leírásban.
    Jó lenne, ha sokakhoz elérne, jó lenne, ha megjelenne a Szitakötőben. 🙂

    • ez most megint és még mindig amolyan “csak itt, csak most” – nem tudom megállni, hogy ne írjak a honlapra. Van abban valami tök jó, hogy frissen, aktuálisan rögtön idekerülhet egy írás, egy fotó, és persze megtisztelő figyelmetek arra sarkall, hogy adjak olvasnivalót. A Szitakötőnek meg írok majd valami mást, mihelyst időm engedi 🙂

  3. Marsovszki Viktória

    Várom a folytatást! 🙂

  4. Marsovszki Viktória

    Ma éjjel kipróbálom, milyen az erdó hangjára térni nyugovóra. Lehet, hogy ez itt az első emeleten idegen lesz? 🙂 Sebaj! Most zúg a szél . Elképzelem miyen lehet. Te is így hallod az erdő hangját? Szoktál-e félni otthon, az erdődben, Cen’? A hangszórókat a nyitott erkélyajtóba teszem, mintha kintről szólna…. Jó éjszakát! 🙂

  5. Marsovszki Viktória

    Béna Béla kérdez: Hogy kell lapozni? 😀

  6. Marsovszki Viktória

    Miután mrgtudtam, hogy kell kapozni,:) találtam egy gyönyörú írást,, Cen! ♥
    Osztom mindkét részt.

  7. Nagyon várom a következőt ☺️

  8. Végre! Itt a Bú, amitől már is eloszlik minden bú. Bocs a szóviccért 🙂 de igaz, bármit is olvassak Tőled, mindig minden bajomra gyógyír.

    • Ennél többet nem is remélhetek 🙂 annak ellenére sem, hogy az irodalmat nem pusztán valamiféle gyönyörködtető trükknek gondolom, hanem eszköznek; olyan eszköznek, valóban, ami jó esetben segíthet is akár 🙂

  9. Marsovszki Viktória

    Ebben a dermesztő észjakai hidegben már látszik a szarvasok lehelete. 🙂

  10. Ibolya Nagy

    Most láttam a beharangozót, örülünk, Vincent! 🙂 🙂 🙂

  11. Ibolya Nagy

    Drága Bú és Nyurga, most már minden szarvasrol ti fogtok eszembe jutni!🦒🦒🌳🌿🌿

  12. Marsovszki Viktória

    Olvasóként nem lehet kívülállónak maradni, bele kell bújnom Bú bőrébe. 🙂
    Nagyon jó hely! De milyem jó, az emberbőr helyett. 🙂
    Ballagunk tovább… tán beállunk a csordába, vonzó és félős feladat előtt állunk, döntés előtt…

  13. Szabó Edit

    Már a 2. rész olvasásakor eszembe jutott.
    Több írásod is van – regény, novella -, ahol egyes szám első személyben meséled el a történetet. Vajon itt miért nem? (Szerintem Bú történetéhez is passzolt volna ez a forma, izgalmasabbá tette volna.) Nem gondoltál rá? Vagy eszedbe jutott, de nem tetszett az ötlet és elvetetted?

  14. “Nyurga ….rálépett az ösvényre ő is”- de szép:-) Bú még nem állt készen.
    Kedves Cen , Bú nekem olyan mint a fészekből kirepült gyermek, akinek teljesen idegen lesz az addig biztonságos világ. Milyen szép Nyurga csendes szótlan terelgetése:-)

  15. Várom a folytatást 🙂

  16. Marsovszki Viktória

    Ma úgy látszik esős, mégis madárcsicsrgéstől hangos, harkálykopogásra…. alszom el.
    De jó! Kösssz, Cen’! ♥ Isteni hangok! 🙂
    Te persze minden madár beszédét felismered benne. 🙂 Én még csak tanulgatom.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük