Protonauták – Messiás a diliházban

Krisztus 2 CENTAURI EUCHARISTIA LOBOGÓ Jégvágó Magvető Kiadó regény interjú Centaurival

Fotó: Centauri

„Látod, Bruce! Most már te is látod. Csak te hiszed magad Krisztusnak. Nem nagy ügy, másokkal is megesik ez, de most már itt az ideje ezt abbahagynod.”


2019.10.23. Tegnap újabb részt hoztam egy regényből, egyikőtök pedig – jelesül Holsky Péter – újabb részt kért, s némi dicsérettel kiénekelte a számból a sajtot, vagyis könnyelműen ígéretet tettem rá, hogy ma újabb részt hozok. Íme, én most, mint újdonsült holló, újabb szeletet, újabb Protonauta-jelenetet ejtek el. Ez “kereken” az 1111-ik írás ezen az oldalon 🙂  Fogadjátok szeretettel!


Centauri protonauták

John azonban tudta, hogy nem őrült. Olyannyira nem volt az, hogy azt is tudta: minden őrült normálisnak hiszi magát. Voltak tapasztalatai, hisz százával találkozott protonautákkal. Felfedezésének lényege is az volt, hogy az utasok nem őrültek. De korábban, az utazások előtti időkben, az őrültek valóban színtiszta őrültek voltak, és lehetetlen volt őket meggyőzni erről.

– Sosem felejtem el azt a Messiást – mondta később nekünk John, amikor végül mégis megtaláltuk, és ráállt egy interjúra. – Tudják, töviskoszúrút hordott a fején, és időről időre belepréselte a fejébe, annyira erősen, hogy a hajából vérpatakok szaladjanak ki. Folyt a vér az arcán, belecsorgott a szemébe. A többi dilis többnyire üres tekintettel bámulta őt, mások néha viszolyogtak, de ha például ezt ebéd közben művelte, a legtöbb pácienst nem zavarta, zabáltak tovább, törték a kenyeret, kanalazták a híg levest, és rá se bagóztak. Amúgy a pali rendes neve Bruce volt, de mindenki Messiásnak hívta. Még az ápolók is, hiába kértem őket, ne tegyék, ezzel is csak erősítik Bruce tévképzeteit, de azt hiszem, későn érkeztem. Bruce ott volt már tizenkét éve, mindenki megszokta. Azt is, hogy ő a Messiás, nem lehetett már változtatni a dolgokon. Később rájöttem, hogy akkor sem, ha Bruce-nak nevezik. Bruce – mint minden őrült – csak félig-meddig volt tökkelütött. Kőkemény logikája volt. Sokat győzködtem arról, hogy nem ő a Messiás, végül elkövettem a legsúlyosabb hibát. Kétszeresen is. Egyrészt elvesztettem a türelmem. Másrészt szakmailag a legszánalmasabb érveléssel rukkoltam elő. Odahívtam Bruce-hoz pár ápolót és néhány dilist, akik ugyan Messiásnak nevezték őt, ugyanakkor kinevették, és természetesen nem hittek benne. Mondtam Bruce-nak, gondolkodjon el azon, hogy senki sem hiszi őt a Megváltónak. Megkérdeztem az egyiket: „Szerinted Bruce a Megváltó Krisztus?” „Dehogy”, válaszolták. Megkérdeztem a másikat. „Szerinted Bruce a Megváltó?” „Méghogy Megváltó? A cipőfűzőjét sem képes megkötni ez a szerencsétlen!” Megkérdeztem másokat is: „Szerintetek lehetséges, hogy Bruce az Isten fia?” „Isten fia? Ne má’! Ennek anyja sem volt, nemhogy istene!” És így tovább. Láttam, hogy Bruce először reménykedik, hogy majd valaki hitet tesz mellette. Széttárta a karját, a térdén kicsit feljebb húzta a lepedőt, előre tolta a bokáját, hogy majd talán valaki a lába elé borul, tudjátok, „Ó Megváltóm, édes Istenem, bocsásd meg a vétkeimet, nem vagyok hozzád méltó”, vagy valami hasonló szöveggel, és a végén még a lábát is megcsókolja. Azt hiszem erre várt Bruce. Talán azt kellet volna tenni, mondjuk, nekem. Hogy összezavarjam. Szóval, némi reményt és várakozást láttam a szemében, de ahogy egyre nagyobb lett a derültség, egyre keményebben ócsárolták, lassan elbizonytalanodott. Eltűnt a szeméből a fanatikus hit, megtört a tekintete, lesütötte a szemét, visszaeresztette a bokájára a lepedőt, visszahúzta, maga alá a lábát, a karját is az ölébe ejtette, és szép lassan a felére zsugorodott. Ilyen esetekben szokta végső megoldásként a töviskoszorút a fejébe nyomni, vagy ha azt már elvették tőle, akkor a fejbőrébe mélyeszteni a körmeit, hogy újra vér patakozzon az arcán, s olyan arccal meredhessen a mennyezetre, mintha ott kerubokat látna. Mint aki épp a keresztfáról néz fel a mennyei atya magasságába. Ezúttal viszont nem tett semmit, ezért azt hittem, végre sikerült őt elbizonytalanítani. Amikor Bruce már úgy összetört, hogy könnyek futottak le az arcán, elküldtem mindenkit, és azt mondtam: „Látod, Bruce! Most már te is látod. Csak te hiszed magad Krisztusnak. Nem nagy ügy, másokkal is megesik ez, de most már itt az ideje ezt abbahagynod.” Bruce nem mozdult, ezért kisvártatva még hozzátettem: „Mindenki tagadja, hogy te volnál a Messiás.” Így, ezekkel a szavakkal, és mint utóbb beláttam, ennél szerencsétlenebbül nem is fogalmazhattam volna. Tagadásról beszélni? Micsoda hülyeség. Talán azért mondtam ezt, mert néha elbizonytalanodtam, legalábbis megfordult a fejemben már, mi lenne, ha a Messiás valóban egy diliházban jelenne meg? Mit tennénk? Hogyan különböztetnék meg őt egy őrülttől? Fogas kérdés, nem igaz? Talán azért, mert ez korábban eszembe jutott, azért fogalmaztam így. Szóval azt mondtam Bruce-nak: „Látod, testvér, itt mindenki tagadja, hogy te volnál az Isten fia.” Mire Bruce lassan felemelte a fejét, de legnagyobb megdöbbenésemre nem a leigázottak szomorúságával nézett rám, hanem valami földöntúli ragyogással, könnyesen és szeretetteljesen, megbocsátással, mint egy igazi Krisztus, amilyennek Krisztust képzeli az ember, talán még az is, aki soha egy pillanatra sem hitt benne, és akkor Bruce azt mondta: „De hisz Krisztust is tagadták!”


Értesülj az új írásokról, iratkozz fel hírlevélre!

Név*

Email cím*

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


Protonauták – Első prológus / pszicho thriller x sci-fi krimi

 

Két próféta New Yorkban – Centauri: Protonauták

Centauri – Készülő kötetek (részletek)

KÖNYV

Szerelemkengyel – Egy különös nő Montanából

Ophir – Egy fiú vallomása

8 Comments:

  1. Holsky Péter

    Kedves Cen, nagyon szépen köszönöm az újabb részletet!
    Nagyon izgalmas – és egyben súlyos is ez. Nem is merném most találgatni, hogy hogyan, miként fognak összeállni az eddigiek: nem is jéghegynek, szinte már jégmezőnek látszik, melynek csak egy-egy csúcsa tűnik elénk.

  2. Holsky Péter

    Ui.: Kicsit továbbgondolva a képet: olyan jégmezőnek érzem, amin mintha az egész emberiség szenvedne hajótörést… Vagy talán éppen az ember maga volna ez a jégmező? Néhány Centauri-írás ismeretében ezt sem zárnám ki teljesen!

    • Köszönöm, Péter, mindkettő verzió megállja a helyét – s nem állítom, hogy nem pattogzik még ide jégszilánk; nagy a csábítás 🙂 valljuk be, a szerző most inspirálva vagyon… 🙂

  3. Szabó Edit

    Én meg azt mondtam, hogy Cen’ most egy puzzle darabkáit rakja elénk, amelyekből, ha akarjuk, megpróbálhatjuk kitalálni, miről szól az egész, mit ábrázol a puzzle. Nem tudjuk róla, hogy mekkora, és azt sem, hogy mekkorák a darabkák az egészhez képest (bár ez talán az adott esetben nem is fontos).

    Valószínűnek tartom, hogy Cen’ direkt olyan részeket választ, amik között mi nem tudunk összefüggéseket felfedezni, és így még izgalmasabb ez a játék – én annak tekintem -, és még jobban várjuk, hogy majd láthassuk a puzzle-t kirakva, vagyis hogy lehulljon a lepel a teljes műről. 🙂

    • Kedves, Edit, azt hiszem döntöttem: hozok még egy-egy részt – míg “le nem hull a lepel”; bár a lepel lehullása is szokatlan lesz kicsit, nem olyan, mint klasszikus esetben egy regénynél; azt mondanám: nem lehull, mint inkább lassan lecsúszik majd; finoman és kíméletesen, lágy és barátságos selyem módjára, mondhatni kegyesen; kegyesen abban az értelemben, hogy a fokozatosság lesz a kulcs egyrészt a megértéshez, másrészt a feltáruló – mondjuk így – “lényeg” elviseléséhez. 🙂 Remélem, elég homályos voltam. 🙂

  4. Szabó Edit

    Nagyon jól döntöttél, Cen’, hogy hozol még részeket! Örülök és köszönöm. 🙂

    Elég homályos voltál ahhoz, hogy még feljebb srófold a kíváncsiságomat – de tudjuk hogy te ehhez nagyon értesz. 🙂

    • megérkezett már az újabb részlet! (Interjú Isaac Newton úrhölggyel”) a nyitólapon megtalálod, és holnap is hozok egy groteszk jelenetet! Továbbá hírlevélben írok majd róla egykét “belső infót”. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.