Kalandos tél hóval, lóval, hullával – regényrészlet – Centauri

Ez a fotó idén készült az Akasztottasszony-völgy közelében. Ez az erdő is szerepel az alábbi részletben 🙂 (Fotó: Centauri)

2018.12.29. 14:36 Ahogy tegnap ígértem, íme egy eddig nem közölt, “titkos” regényrészlet az “asztalfiókból”. Jó volt tegnap, hogy beszélgethettünk, hogy a Norma Lea zónatitka című írást sem “kerültétek el”, amint az is megtisztelő, hogy volt, aki karácsonyra még Kék angyalt kapott 🙂

Mindez erősen bíztat és inspirál.

Azt is elárultam, hogy a Norma Lea zónatitka – bár novellaként szerepel a Kék angyalban – valójában egy regény (Kalandos tél) egy fejezete. Most olvashatjátok a folytatást, a “Norma Lea zónatitkát” követő fejezetet. Fogadjátok szeretettel, jó olvasást – és kalandos telet. 🙂

Este pedig egy még hosszabb írással érkezem 🙂


Fotó: Centauri

Centauri író könyv Jégvágó kék angyal magvető irodalom regény novella pátosz a káoszban ice pick jákob botja fotók jack london melville moby dickVégre elszántam magam, irány Great Green Woods! De már három is elmúlt, s míg Leával egymást kényeztettük, majd aludtunk, azután ettünk és megint hemperegtünk, a hó továbbra is szakadt: sűrű, fullasztó fellegekben; a hókotrók valamilyen oknál fogva sem hajnalban, sem a délelőtt folyamán nem vették fel a munkát, így már a városi utakon is negyven-ötven centi állt. Mire kiverekedtük magunkat a kilátó alá elmúlt négy, nem sokkal később pedig szürkülni kezdett.
Ahogy Brindessen és Evertson érezhette, vagy akár Erison Bird kiérve a Beaufort-tengerhez. „Hát ezt elkúrtuk. De nagyon. Itt vagyunk valahol, nem tudni azt sem, pontosan hol, nyakunkon a tél, alapvető dolgok hiányoznak, mint a füstölt hús, fedezék, egy viskó, lőszer csak mutatóba, s lám nyakunkon a tél. Túlbecsültük kutyáink teherbírását, sajátunkat nem külön-ben, most mi lesz? Ha tudnánk!”
Ahogy egy nappal korábban, amikor visszanézve még láttuk Great Green Woods lucfenyőit, de már a Szeni el-elmaradozott, ezúttal még láttuk az ágak között meg-megvillanni a város fé-nyeit, szinte ki sem értünk a narancsszínű fénykupola alól, amit Nulfok vetített a hófelhők aljára, máris töksötét volt. Épp csak elindultunk. A hátizsák szinte lehúzott a nyeregből, cseppet sem tudtam felvenni Gerbeaud ritmusát, épp úgy voltam a hátában, mint a többi motyó, akár egy nagydarab, súlyos üllő, mely minden lépésre tehetetlenül zötykölődik érzékeny gerince fölött, mi több csúszkál is, előre és hátra a csigolyáin. Itt vagyunk a határban, de már vagy tucatszor álltam meg, hogy igazítsak a nyergen, s rajta függő zsákokon, nyeregtáskákon. Szeni nem maradozik le, sőt, időről-időre be kell várnia, mert ugyan a hó lényegesen magasabb, mint amikor jöttünk, Gerbeaud-val viszont csak araszolgatunk. A lónak elege van, ez világos: rázza a zablát, megmakacsolja magát, akár egy öszvér, megtorpan, s ha ösztökélem, billegteti a hátát, le akarja vetni a temérdek súlyt, amivel túlterheltem: jogos, de már most mit tehetnék? Előre, mindig csak előre! Apránként, szépen, nyugodtan, nem kell beszarni, ez nem Alaszka, mindössze hét mérföld, és míg havazik, nem száll a hőmérséklet mínusz tíz alá. Átvillan az agyamon, hogy épp itt az ideje szusszanót tartani, idefelé jövet teher nélkül is sűrűbben álltunk meg. Megállítom a lovat, Szeni hozzánk szalad, lekászálódom, belecsúszom a hóba, és neki támaszkodom egy út menti fának. Cigarettát gyújtok és pihegek, miután ledobtam magamról a zsákot; Gerbeaud méltatlankodva horkant néhányat, gőzt fúj, fehéren világít a sötétben, és akkor világosság gyúl a fejemben. Nem biztos, hogy ezek a pihenők egyenértékűek azokkal, melyeket idefelé jövet tartot¬tunk, hisz még ha állunk is, Gerbeaud végig tartja a málhát. Le kellene pakolni, de hát alig bírtam valahogy elrendezni rajta a dolgokat, lámpafényben, Lea esetlen, de mégis hasznos együttműködése ellenére is. Ha most bármit leveszek róla, meglehet, hogy képtelen leszek visszarakni. Ráadásul Gerbeaud nem marad nyugton pillanatra sem, most is billegteti magát, csak azért nem ágaskodik, mert ahhoz is fáradt. Félve nézem, ahogy fészkelődik, prüszköl: vajon mikor jut eszébe lehemperedni, összetörni mindent, összekuszálni a málhát? Gyerünk tovább! Visszamászni kínszenvedés, ahogy nyeregbe érek, Gerbeaud tolat. Gyötrődünk még vagy egy órát, a hó egyre magasabb, úgy billegek előre-hátra, mintha teveháton ülnék, Gerbeaud percekig áll mozdulatlanul, bárhogy sarkantyúzom is, sóhajtozik, amikor nekiindul, minden lépésénél attól félek elborul; botladozik is, csúszkál, kétségbeesetten kapaszkodom a kápába, másik kezemmel a szárba; így nyilván rángatom is az istrángot, a ló száját, jobbra-balra, ki tudja, érezni nem érzem, a szorítástól, görcsöléstől elfagynak az ujjaim, mi több, az egész karom, a hátizsák pántjai nem engedik a vért a karjaimba, amikor aztán nagy keservesen elérjük az Akasztottasszony-völgy bejáratát, Gerbeaud megbokrosodik. Nem csoda, nincs sötéthez szokva, és itt kezdődik az erdő, jobbról is balról is fenyves, váratlanul sötét; odabenn ágak reccsennek, vadak járnak a fák között, az én hátamon is végigszalad a hideg, Szeni mit sem törődve a hóval és velünk beront a baloldali fenyvesbe, Gerbeaud megrémül, maradék erejével felágaskodik, a zsák abban a pillanatban hátrahúz, mint egy durva, nagy marok, s már repülök is a mély hóba, mint egy súlyos mérőón az éji tenger hullámai közé. Hanyatt fekszem, pofámba zúdul a hó, s félek, hogy Gerbeaud elvágtat az éjszakába, de nem mozdul, csakúgy, mint én sem, valószínűtlenül sokáig. Óvatosan feltápászkodom, odaaraszolok a ló fejéhez, megnyugodva látom: hagyja, hogy megragadjam a kötőféket, bár látom, ahogy kivillan a szeme, feltűzött farokkal ugrásra készen áll; megpaskolom, és amikor kicsit nyugodtabbnak látszik, hamar odakötöm egy fához. Cigarettaszünet. Alig gyújtok rá, jobb kéz felől, vagyis épp ellenkező irányból, mint amerre elfutott, váratlanul előszalad a Szeni, pontosabban egy ránk rontó, hatalmas fekete árny! Gerbeaud tépi az istrángot, a fara is megül egy pillanatra a rémülettől, én majd lenyelem a cigit, s csak amikor a lábunkhoz ér lihegve, akkor látjuk: semmi baj, csak a Szeni. Nincs mese. Meg kell állni, ki kell húzni az éjszakát, de valami védettebb helyen. Úgy emlékszem, hogy a kilátó és a völgy között félúton van egy beálló meg egy kulcsos ház, talán fél óra vagy annyi se; annyi csak belefér! – gondolom, és sietősen eloldom a lovat, vissza a nyeregbe és hátraarc, vissza, újra Nulfok felé, kisvártatva egy keskeny nyiladékon neki a hegyoldalnak; Gerbeaud most engedelmesebb, összeszedte magát; nyilván megkönnyebbült, hogy nem trappoltunk be a sötét és vadaktól hangos fenyvesbe, viszont a kutya nyugtalan, lemaradozva beül a hóba, és nyüszköl utánunk; nyugtalanítja, miért nem úgy megyünk, ahogy jöttünk, vagyis miért nem megyünk tovább, haza? Amikor látja, hogy nem állunk meg, utánunk ered, és – nem hiszek a szememnek! – piszkálja a lovat hátul. Ugrabugrál a lábai körül, mi több ugat rá. A nyiladék már oly meredeken visz fölfelé, hogy egészen hátracsúszom a nyeregben; igyekszem nem húzni Gerbeaud fejét, de alig bírom magam tartani, ez az idióta meg vadítja lovat. „Szeni!” – üvöltök hátra, de semmi, nem tágít. „Szeni, a kurva anyád!” – üvöltök újra, s dühömben egy pillanatra elengedem a kápát, hogy hátrasuhintsak, fenyegessem, mintha látná, s abban a pillanatban megcsúszok a nyergen, egészen hátra, a ló farára, a másik kézzel nyilván megrántottam a szárat, felszegve a ló fejét, mire Gerbeaud felemelkedik, azután megcsúszik, és velem együtt, zsákostul, málhával együtt hanyatt vágódik. Nem látok semmit, Szeni vakkant egy éleset; csak azt érzem, hogy a bal lábamra iszonyú teher nehezedik, és csúszunk visszafelé a lejtőn, pörgünk mind a hárman, a ló, én, és valahol ott van a Szeni is, egy pillanatra érzem a hatalmas bundát, egy pillanatra az orromban még a szaga is, pedig az arcom a hó alatt van, az istenit! Amint megállunk, a ló rögvest felugrik, s azzal a mozdulattal mindjárt bele is tapos a bal bokámba, én ösztönösen hasra fordulok, karjaim közé és a hóba temetem a fejem, nehogy még szétrúgja a pofám a sötétben. Azután hallom, ahogy csetlik-botlik, a málha nyilván húzza jobbra-balra, csúszik alatta a hegyoldal, beront a fák közé, csörög-zörög egy darabig az ágak között, azután csend. Kibújok a zsák pántja közül, lassan feltápászkodom, reszketek, mint a kocsonya; cimbalmozó kézzel matatok a kabátzsebben a fejlámpa után, végre megtalálom, a homlokomra illesztem és bekapcsolom. Gerbeaud a fák közt áll remegve, a félrebillent málhánál fogva fennakadva egy ágon; szaporán ve¬szi a levegőt, gőzöl az egész teste, míg szakad rá a hó. Lejjebb világítok; úgy három méternyire tőlem félig a hóba süppedve – mint később kiderül: a hóba taposva – Szeni furcsa, kibicsaklott pózban, az oldalán; amikor közelebbről is megnézem, látom hogy a két mellső lába biztosan eltörött, de az egész testtartása furcsa, vér csordogál nedves orrából. Amikor felé nyúlok fenyegetően morog, s rám vicsorít. Tanácstalanul világítok az ágra akadt lóra, a hóban vérző kutyára – csak szaros ötven méter kellett volna a kulcsos házig! Csak hétmérföld hazáig. Kemény Tél. Kalandos Tél. Mint a Yukon vidékén, ahogy Brindessen és Evertson, akár Erison Bird, mintha McBurneyt látnám. S ahogy Brindessen éppoly pontosan tudta, mint Evertson, amikor utolérte őket a hóvihar, hogy azzal még nincs vége, én is, ó igen, én is tudtam, hogy ennek nem lesz vége; ez nem csupán egy esés, balszerencsés bukás lóval a hóban – ez Lavina! Csak egy érzés, semmi több; bár most nyugodt az erdő, csönd van, nem vonyítanak kutyák, de mégis: ez is egy olyan nap – de már nem elég az ajtóba lőni.

És akkor uzsgyí, neki a hegynek lóval, méteres hóban, fagyban, sötétben, akkora málhával, mindennek tetejébe a nyergen lógva, mint egy harang? Istenbarma! Csak a lóért kár, mert ilyen kutya se kell! Ő akarja eldönteni, merre visz az út? Ilyen kutya előbb-utóbb bajt csinál, ha nem most, hát később; ahogy a gazdája – mondta volna Masson a megvetés szigorával. Nem mondom, nagy marhaság volt, meg kellett volna állnom a szélvédett fenyvesben, nem erőltetni a kulcsos házat. „Egy fenét!” – kontrázna Masson. – „Elindulni se kellett volna, de ha már így esett, kérdezem én, minek egy zsák abrak? Talán nincs odahaza széna? Mennyi van, húsz, negyven vagy hetven mázsa? Meddig tart ki? Áprilisig, májusig, vagy őszig, netán ki lehetne húzni vele akár a jövő telet is? Akkor minek egy zsák abrak? Minek öt font cukor? Cukor nélkül nem lehet meginni a kávét? Minek egy font kávé? Egyáltalán minek kávé, tea, leveskocka, hat üveg búnogritum, öt liter olaj? Csak olajban lehet sütni, nyárson nem? És az a kibaszott klotyópapír!”
A kutyát odahaza kellett volna hagyni valóban, sosem lovagoltam ki úgy, hogy a Szeni is jött volna. Nem tudhatta, mit szabad és mit nem. Ott kellett volna hagyni, tökös, kemény gyereknek kellett volna lenni, nem megenyhülni a kutya nyüszögésétől, nem parolázni a városban, se a kutyával, se anélkül, és Leával sem kellett volna hemperegni, mintha ugyan minden rendben volna, nem baszd meg, reggel kellett volna elindulni, de már mindegy. A kutya itt van a havon, vérzik és vicsorog, hozzá nyúlni nem merek, csakúgy meg nem hagyhatom itt. Ráterítek valamit, aztán kiszabadítom a lovat; minden ízében remeg. Leveszem róla a málhát, de még a nyerget is, ettől megkönnyebbül, nyugtatgatom, s amikor némiképp már nyugodtabban veszi a levegőt, kivezetem a fák közül, s felvánszorgunk a hegyoldalban; most már csak elérjük azt a rohadt házat. Igaz most én csetlek-botlok, derékig ér a hó, alig látok valamit, ám egyszer csak ott a ház. Végre egy biztos hely, nem lejt semerre, kis tisztás; az esőbeálló alá kikötöm a lovat; nagyokat sóhajt, megnyugszik, megérti, hogy nem megyünk már tovább, fedél van a feje fölött. Aztán leszánkázom a többi cuccért, három-négy forduló, majd megszakadok; a hátizsák – amikor egy pillanatra elengedem – vagy tíz métert gurul vissza a magas hó ellenére is. A Szenit lent hagyom betakarva, a zsákot és málhát bepakolom a házba, ahol se kályha, se fa, csak egy üres szoba. Sebaj. A málhából előkeresem a gyertyákat, mert azt is vettem vagy negyven darabot, szép vastag, hosszú, templomi gyertyák, bár nagyrészük ripityára tört. Gyújtok belőlük vagy tucatot, hogy jól lássak és talán egy kicsit melegebb is lesz. Még egyszer kimegyek a lóhoz, kicsit vizes, de már nyugodt, egyenletesen veszi a levegőt. Odabenn kipakolok, lerendezem a dolgokat, megnézem, nem törtek-e össze a búnogritumos üvegek. Egyet megbontok, és egy konzervet is, kenyér, kolbász, szétlapult paradicsomok – ó, azt a megvetést, ha ezt az alaszkai Masson látná! – vacsorázom, cigizek, újra összecsomagolok, a málhából és hátizsákból kialakítok egy sarkot, ahová bevackolhatom magam, álomba zuhanok – és nem álmodok semmit.
Hajnalban már nagyon fázom, de nem sokkal jobban, mint otthon az emeleten, ha mégis ott szundítok el. A nyomainkból már semmi sem látszik. Változatlanul szakad, de már szél is fúj! Első utam Szenihez vezet. Leseggelve szánkázom lefelé, sietve, mintha bármi múlna ezen. Rossz előjel, hogy nem látom a kutyát, csak a kabáthegye lóg ki; megemelem, lerázom róla a havat, alatta ott a kutya, pontosan úgy, ahogy az éjjel hagytam; az orra csupa jég. Hát erről ennyit. Viszlát Seneca! Visszatornászom magam a házhoz, megnézem a lovat is; a jobb elülső lábát a levegőben tartja, a csánknál duzzanat, és bokában is, de nincs eltörve. Ez lett volna a jó hír. Erős szél fúj itt is, pedig még csak hajnal van, mi lesz itt dél körül? Merre menjek? Innen már közelebb van a gerinc, mint a völgy, lefelé amúgyis könnyebben csúszunk meg, odafönn viszont erősebb a szél, ám hátha lesepri a havat a gerincről, tehát tovább, föl a gerincre, majd onnan ereszkedünk le a Blue Stream völgyébe. Hosszabb bár, de sokkal kíméletesebb onnan leereszkedni. Nyergelek, óvatosan, simogatva, vigasztalva, bíztatva a lovat, akit szemmel láthatóan élete legnagyobb traumája ért tegnap éjjel. Az abrakot otthagyom, meg az élelem nagyrészét is; a habókos szomszédnak vett férgeket elrakom, azon mi múlhat?, s fenemód lovagiasnak érzem magam. Meggyújtok egy cigit, eloldozom a lovat, s anélkül hogy nyeregbe szállnék, elindulunk felfelé. Gerbeaud kicsit biceg, de engedelmesen jön mellettem, lehorgasztott fejjel, mélyen bólogatva. Időnként megállunk, szusszanunk, így bő egy óra, míg a gerinc alá érünk. Már halljuk, ahogy süvít odafönn a szél; látjuk ahogy a hó úgy zúdul át a tetőn, mintha a Mount Logan hatezres csúcsa volna, nem pedig csak egy ötszáz méter magas dombhát. Gerbeaud-t kikötöm, én pedig a csúcstámadás előtt leülök a hóba cigarettázni – odafönn lehet, hogy meggyújtani se tudom majd; s míg ott ülök, lassan fehér lesz a ló háta, én pedig rájövök, hogy félek. Mi lesz odafönn? Látunk-e valamit? Mekkora lesz a hó, kisebb vagy nagyobb? Megriad-e a ló, ha ránk nehezedik az őrült szélnyomás, ha orrunk, szánk, szemünk hóval telik meg egy pillanat alatt? Egyszer oda is felérünk. Ameddig lehet, igyekszünk az erdőfoltok takarásában maradni, ám végül elfogynak az utolsó fák is, és kénytelenek vagyunk kilépni a tetőre. Tomboló orkán fogad, levegőt is alig kapni; Gerbeaud sörénye lobog, csapkod a farka, a hó szabdalja az arcom; mit hópehely! – millió, szélben száguldó borotvapenge, de a ló rezignáltan fogadja a szélvihart. A hó jóval kisebb odafönn, még én is könnyedén járok, leszámítva, hogy szinte verekszem a széllel, még a ló is nekifeszül kissé. Legalább három órán át megyünk odafönn, megállás nélkül, mire ereszkedni kezdünk. Ha kitisztulna, már látnánk az udvar fenyőfáit, de nem tisztul ki, ráadásul már megint sötétedik.


Fotó: Centauri

Norma Lea zónatitka – A nő gyönyöre, boldogsága és boldogtalansága

Kalandos Tél (hóval, lóval, hullával)

Jack London után szabadon – Úszó sziget

Kalandos tél – késői hóviharok

Kemény élet rideg tél – Ritka szép emlék

 

 

15 Comments:

  1. Szabó Edit

    Szinte fáztam, amíg olvastam, és megint hamarabb lett vége, mint ahogy én szerettem volna. 🙁

    Feszített tempóban, fagyoskodva írtad ezt a regényt, “mint egy emlékiratait író eszkimó és egy Bibliát másoló középkori szerzetes hibridje”, az első nyomtatásban megjelenő regénynek tervezted, aztán mégsem úgy lett. Sőt, nem lett a második sem, és úgy sejtem, hogy a harmadik sem ez lesz. Meg szabad tudnunk, hogy miért? Vajon mi dönti el, mitől függ, hogy melyik lesz a következő? 😮

    • Azzal én tökéletesen elégedett vagyok, ha még olvastad volna 🙂 🙂 És persze, látom, megint összekötöttél minden szálat, amit csak lehetett. Hogy miért nem a Kalandos tél? – jó kérdés. Ahogy szerkesztettem ezt a részletet, át is futott rajtam: talán nem is kellene ezzel sokat várni. Hát még ha tudnád, hogy a madáretetés is jelentős szerepet kap ebben a regényben 🙂 Soktényezős játék ez. Most például azért nem lett volna jó, mert azt a benyomást keltette volna, hogy a szerző végleg rácuppant Jack Londonra, örökre eljacklondonosodott 🙂 Másrészt pedig – bár jóval korábban írtam, mint a Jákobot – abban is lett volna logika, hogy rögtön a Jákob után adjam ki, hisz annak voltaképp folytatása is. Ha csak e két szempontot tartom szem előtt, akkor sem könnyű a döntés, de hadd hozzak be egy harmadikat, amit te nagyon is érteni fogsz. Pár hete valahol – szintén egy írással kapcsolatosan – olyasmit jegyeztél meg, hogy ma már másként olvasod ezeket az írásokat, lehet, rosszul értettelek vagy esetlenül fogalmazok, de mintha arra is utaltál volna ezzel, hogy másként s talán jobban érted őket. (Ha nem erről volt szó, bocs) A Kalandos tél több szempontból is rendhagyó regény, és ma már nem bánom, hogy nem ő jelent meg elsőnek. Akkor még élt bennem egyfajta naivitás, de ma már látom, hogy bár elvileg mindenki az újdonságot keresi, az olyan könyveket, melyek valami újat hoznak (vagy újat is), valójában azonban, ha valami csak felerészben is új, általában nem értik még az avatottak és hivatásból olvasók sem. Ezt hamar felfogtam a Kék angyal után, tehát a Kalandos telet elraktam. Végül, majd ha előveszem, amikor beviszem a kiadóba, egyszer, akkor is leginkább az érzéseimre hagyatkozom majd – akkor úgy érzem majd, hogy már megágyaztam neki, van otthona.

      • Szabó Edit

        Köszi a részletes választ, így már értem. Tényleg sok szempont játszik itt. 🙂
        Jól emlékeztél, pontosan azt írtam. Ma már egészen biztosan máshogy olvaslak. Ugyanez a tapasztalatom a Jákobnál is, amit most olvasok másodszor. Nagyon érdekes, engem is meglepett ez. Majd beszámolok róla! 🙂

  2. Ez azért nagyon fájt! Imádom a lovakat, a kutyákról nem beszélve. Én teljesen komolyan vettem minden sorodat, mint általában. Amikor olvasom, meg sem fordul a fejemben, hogy ez “csak” egy regény részlet. Bízom benne, hogy nem marad örökre a fiókban! Vigyázz, valamelyik múzeumbogár faj be ne fészkeljen magát mellé! 😀 😀

  3. Az új elbeszélésből két bekezdést már olvashattok a nyitóoldalon – a többire kicsit még várni kell, mert régen írt szöveg, így egy kicsit több szerkesztést igényel a megszokottnál, mielőtt idehoznám 🙂

  4. Ibolya Nagy

    Briliáns darab, mire a végére értem, már borzongtam (pedig közben főtt a kocsonya😊). Természetesen, nem bírtam ki, hogy ne olvassam el, amikor délután láttam, hogy feltetted, Cen’. Hálás köszönet érte, hogy velünk most megosztottad, de tudod, Cen’, a hiányérzet megmaradt bennem, mert az egészet szeretném olvasni én is.
    A Great Green Woods-ról rögtön tudtam, hogy régebben írtad. Vajon azóta mennyit változtál, másképp írnád-e meg, változtattál rajta?
    A fenti felsorolásból, ajánlásból hiányolom a Gerbaud a golgotán-t, biztosan van olyan olvasód, aki még nem találkozott vele (szegény kis Seneca😓).

  5. Egészen magával ragadó, megrázó írás: arra kell gondoljak, micsoda kincs várja sokunkkal együtt, hogy eljöjjön a nyilvános ideje 🙂 Addig jól eső a kiadagolva történő megismerés is…Gerbeaud korábban olvasott története is idetartozik? Lehet, hogy említetted, csak nem figyeltem rendesen 🙂

  6. Ez nem igazság- most aztán lóghatok a gépen, hogy megtudjam az a szegény ló túlélte-e élvhajhász gazdáját:-)

  7. Nagyné Ica

    Great Green Woods! Gerbeaud! Ismerősök. Edit hozzászólásàhoz az észrevételem, persze csak magamra nézve: valóban nem könnyű téged olvasni, néha velem is előfordul, hogy “visszaolvasok”…ilyenkor úgy érzem magam, mint akikről így írsz:… “általában nem értik még az avatottak és hivatásból olvasók sem.”… Egyébirànt szeretem olvasni az írásaidat. Van benne kihívás.
    Elárulod hàny regény lapul fiókban, és elektronikusan elmentve? Ezzel együtt a gróf is ” mellékvágányon” van. 😉
    Rosszul emlékszem, hogy kiadandó regényed a kiadónál?

  8. Marsovszki Viktória

    Én már nem is akarom tudni, milyen regényed jelenik meg, Cen legközelebb, és mikor. 🙂 Oly gazdagon ellátsz itt minket olvasni-, töprengeni-valókkal, “titkos” írásaid is megosztva velünk, hogy jó, ha győzöm olvasni az oldaladon megosztott kiadott és kiadatlan írásokat. 🙂 Már szédülök az iramtól, jó ha tudlak követni, érteni, élvezni elsőre, és másodjára, haramdjára is elolvasott novelláid és regényrészleteid. Egyelőre tökmindegy, hogy készülő vagy kész regényednek a részlete, elbűvöl, és megigéz ez a gazdagság és szépség, amiből most pl. két napja egyfolytában nagykanállal meregetek. 🙂 És még hány tál lencse vár rám, amit ti együtt kóstolgattatok itt nálad. 🙂 Közben pedig kötelező “léböjtöket” kell taranom, hogy elmélkedni is tudjak az eddigieken. 🙂 Plusz a zenéidet is meghallgatom, mert nagyon jó levezetésnek, és az írásod hangulatának tovább dajkálásához. Dógozok veled piszkosul, persze ez a munka szórakozás is a javából. Kérlek, hagyj egy kis szünetet, hogy utolérjelek! 🙂 🙂

Hozzászólás a(z) Szabó Edit bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.