• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Galambok – Damien és Elise / Centauri – regényrészlet

Centauri Észtország Prima Vista irodalom könyvfesztivál

Fotó: Centauri

2019.01.01. Kedves Mindenki! Legyen ez az év első bejegyzése, ha már lúd, legyen kövér, ha már újév, akkor legyen az első mindenben zsírúj 🙂 Tavaly párszor céloztam már egy készülő regényre, de még a legutóbbi napokban is szóba került, melyik lesz a következő, és milyen alapon döntök erről. Azt is írtam, hogy az új regényből hamarosan megjelenik nyomtatásban az első részlet, de mivel erre nem került sor 2018-ban, úgy döntöttem – többek között azért is, mert látom, milyen szívesen vesztek írásokat az “asztalfiókból” 🙂 – legyen itt a “bemutató” is. Az első nyilvános részlet.

Azért is illő ez az év első napján, mert 2019 egyik legnagyobb és legfontosabb feladata az lesz számomra, hogy ezt a regényt befejezzem, és eljuttassam a boltok kirakatáig.

Ha minden jól megy – s valamivel jobban, mint 2018-ban. Nehezen választottam részletet, mert Damien története – igaz történet alapján! – javarészt viszonylag sötét sztori, és nem akartam az év első napját nagy durvasággal kezdeni, ezért egy “világosabb” részlettel nyitom az évet – s aztán jövök a többivel is, videóval, bloggal, miegymással. Jó olvasást! És a legjobbakat 2019-re írónak és olvasónak egyaránt. Üdv: Cen’

P.S.: Majd elfelejtettem, pedig fontos. Segítséget kérek tőletek a “Galambok” megírásához. Holland és belga kapcsolatokra volna szükségem, olyan emberekre, akik ott élnek. Ha ismertek ilyen embereket, kérlek titetek, ajánljátok a figyelmükbe ezt a könyvet. Egyébként is örülnék, ha megosztanátok másokkal – hadd induljon egy kicsit erősebben ez az év 🙂 🙂 


Fotó: Centauri

GALAMBOK ELSŐ RÉSZLET

Damiennek pokoli szerencséje volt.
Ha az a galamb el nem téved, minden másként alakul. (Damien későbbi barátja, Dean)

1./ Elise Vandenberg egy álomvilágban élt a harmincas évek elején. Hollandia partvidékén, Amszterdamtól ötven kilométerre, egy Camperduin nevű, kis tengerparti településen, melyet délen hatalmas, kettős dűnerendszer választ el az Északi-tengertől, északról pedig egy gigászi, mindig zöld, mindig szélfútta gát. Camperduin ma is csöndes, álmos, kellemes hely, ahol minden második udvarban lovakat treníroznak, és a nap minden percében sirályok, hattyúk, vadludak tarkállják a levegőt. A legelők harsány zöldek az év minden napján, akárcsak Skóciában, s alig akad pár óra, hogy ne fújna viharos szél. Épp ez a szűnni nem akaró északnyugati szél épített valóságos erődöket a holland mélyföld és a tenger közé. Ahol ez az erődrendszer mégis megszakad – mint Camperduin északi határban –, ott az ember maga emelt gátakat a betörő víz elé. Camperduin gátjának zöldellő oldalát birkanyájak járják, s remek a kilátás az istenként dühöngő vízre. Tizenhat éves kora óta ezeken a gátakon sétált Elise Vandenberg is.
Camperduint a harmincas évek pezsgése sem érte el. Tipikusan az a hely volt akkortájt is, ahová az élete javát megélt ember vágyhat, hogy ott hosszú séták során rendet rakjon az emlékei között. A kettős dűnesor közepén, a szélárnyékos helyeken piknikelve élvezze a nap és az élet utolsó sugarát. Ugyanakkor Camperduin volt az a hely is, ahonnan az ott született fiatal egy idő után biztosan elvágyott. Így aztán Camperduin tengerpartján vagy visszavonult idősek sétáltak, vagy apró gyerekek és családok eregettek sárkányt, de kamaszok, és olyan fiatal fiúk és lányok, akik épp most kezdenék önálló, felnőtt életüket, csak egészen kivételes esetben. Az olyan pedig, mint Elise Vandenberg, aki a kínzóvá fokozódó elvágyódást gazdag fantáziavilággal szüntette meg, anélkül, hogy a többieket követve Amszterdamba menne, olyan ritka volt, akár a fehér holló.
Elise Vandenberg tehát úgy érezte: mindenkinél magányosabb. Elképzelhetett bármiféle csodás és meghökkentő találkozást, álmodozhatott szerelemről a napsütötte dűnék puha oldalában, ahogy telt-múlt az idő, egyre kevésbé hihetett abban, hogy egy napon valóban találkozik ott valakivel. Megszólítja valaki a dűnék között, lent a parton vagy a kőszórások végében, ott, ahol alvilági dörejjel magasra csapnak fel a hullámok. Gyakran érezte úgy magát, mint az a hajóroncs, amely a gát déli végénél kandikál ki a dühödt hullámok közül. Ennek ellenére szorgosan járta azokat a helyeket, ahol egy mesébe illő találkozás lehetőségét sejtette. Rossz idő esetén, és amikor ezt a szülei is engedték, rendszeresen ült be a gát és a dűnék találkozásánál álló apró kávézóba, ahol azonban újra és újra ugyanazokat az arcokat látta, és egyre csak késett és késett az olyannyira, egyre jobban és jobban vágyott „titokzatos idegen”. Ilyenkor elővette kis naplóját, és bejegyzett valamit, általában az időjárásról, aztán pedig pár sort „Anonymusszal” kapcsolatban. Így nevezte azt, akit évek óta keresett, és akivel rendszeresen sétált, utazott, beszélgetett. És szeretkezett is. Azt a férfit, akit sosem látott valójában. Ám Elise – talán olvasmányai hatására – hitt a csodában, és hosszú évek után is úgy érezte: Anonymus is olyan, akinek jönnie kell. Ha esetleg ő indulna el megkeresni a világban, biztos elkerülnék egymást. „Micsoda tragédia volna az!” – gondolta édes-keserű érzéssel Elise. Így aztán inkább tovább színezte azt a még meg sem kezdett életet, amit egyszer majd valóban élni fog Anonymus meg nem szűnő, minden addigi szerelemnél szebb és erősebb kötelékében. Addig is mitikus lények sokaságával népesítette be a környék viharverte szikláit, a dűnék labirintusát, az oda vezető ösvény sötéten suhogó fenyőerdőit, a part madarait, a gát mindkét oldalát, s végül odáig jutott, hogy egy nagy vihar után azt írta a naplójába:
„Visszavonhatatlanul megkívánta a tenger az eget. Azért van ez.”
Elise tehát, bár ő nem tudta ezt, visszavonhatatlanul haladt abba a hibás, rém romantikus irányba, melynek végén majd egy hajszál választja el attól, hogy egy közönséges férfi, ott helyben, Camperduin egy jelentéktelen faházában vagy egy közeli tanyán, egy életre tönkre tegye, Anonymus alakja elvesszen örökre, és Elise zokogva, hisztérikus dühvel tépje majd össze a naplót, mielőtt egy viharos napon a tengernek menne.
De Elise hitt a csodában. Hitt abban, hogy neki nem kell, nem szabad elmozdulnia onnan, nem kell Amszterdamba menni, még városnézőbe sem. Különösen erős lett ez a meggyőződése, miután legjobb barátnője, Lynn egyszer elcsábította. Elise fantáziavilága addigra már oly kérlelhetetlenül megerősödött, hogy Amszterdam, a nagyváros minden porcikájában idegesítette. Nem érdekelte semmi, és az első gondolata az volt: „Hogyan is lehetne megtalálni bárkit ebben a tömegben? Egészen biztos, hogy a nagy szerelmek, nem egy nagyvárosban köttetnek.”
Lynn jóval világiasabb, reálisabb, s egyszersmind felületesebb is volt, mégis, Elise és Lynn alapvetően jól kijöttek. Lynn számára Elise csak akkor volt igazán fontos, amikor nem mozdulhatott ki Camperduinból, de ahogy kitette a lábát onnan, rögtön elfelejtette.
Elise csöndesen, szinte lopva vált nővé. A kamaszkor zavarodottsága is igen rövid ideig tartott nála, amint fölfedezte önmagában a nőt, szinte ugyanakkor rátalált a partra, a dűnékre, a tengerre, a szélre és a titokzatos és vonzó Anonymusra is, és mire a környezete is ráébredt, hogy a kislányból kamaszlány, sőt nő lett, lemaradtak mindenről, ami abban a rövid időszakban Elise-zel történt. Nem volt mit tenni vele: nyugodt, ragyogó szépségű lánnyá, kisasszonnyá cseperedett. Egyik napról a másikra elbűvölő lett. Bárki tudhatta volna, hogy a rendes, szorgalmas, és titokzatos Elise-ben ezer és ezer megfejtésre váró titok lakik, de Camperduinban senki sem akadt, akiben felmerült volna, hogy e titkok egyikét-másikát megfejtse; elég volt az a ragyogás, az a szépség, s mindenek felett az a tény, hogy végre ott volt valaki, akivel nem volt semmi gond. Aki úgy van jelen, mint egy csodás park, mint egy pompás alkony, vagy váratlan szélcsend lent a parton.
Elise egy rövid, pár hónapos zavarodottág után, lassan, de biztosan egyfajta menetrendet alakított ki. Ha másban nem is, ebben tetten érhető volt, hogy romantikus énje mögött él egy praktikus Elise is. Ennek az öntudatlanul, automatikusan kialakult menetrendnek az volt a célja, hogy kerülje a káoszt, s ne keltse fel senki érdeklődését, ne kelljen számot adnia változásairól se az iskolában, se a családban. Fantáziavilágát is úgy tudhatta a leginkább biztonságban, ha a külvilág dolgaiban nincs változás, nem válik szertelenné, s a vágy, és Anonymus felfedezése nem megy semmi rovására. Elise tehát egy átlagos napon, épp úgy kelt fel, mint bármelyik diák, reggelizett, megfésülködött, fogat mosott, elment iskolába, ahol mindig példásan figyelt, kifogástalanul teljesített, legyen szó bármiről, iskola után szánt még némi időt a barátnőkre is, de épp csak annyit, ami kötelezőnek mondható, hogy ne tartsák őt rátartinak. A nap első felét tehát szokványos protokoll szerint, és voltaképp derűvel teljesítette, bár ez a derű abból fakadt, hogy tudta: jönni fog a délután is, amikor hazamegy, ebédel egyedül, ruhát cserél, felöltözik – és ebben az öltözködésben az adott időjáráson túl ott volt mindig Anonymus is – s vette a naplót és egy könyvet, majd sétálni ment. Át az erdőn, be a dűnék közé, ott rendszerint megállt, száraz időben lefeküdt egy szélárnyékos helyre, írt vagy olvasott, majd folytatta útját tovább, le a partra, mindezt minden lépésnél úgy, mintha volna vele valaki, mintha vele volna minden fa és a homokon minden redő, minden parton futkosó tengeri madár, minden feje fölé kanyarodó sirály – s így bandukolt észak és a nagy gát felé. A gátnál betért a kávézóba, ugyanazok az arcok mindig, rendszerint idős emberek vagy középkorú kirándulók, akik Elise számára egytől egyig egyformák voltak, hisz az ő szemében már csak egy fiatal, Anonymus-arcú férfi lehetett volna „más”. Mivel ilyen arc sosem került az útjába, némi jegyzetelgetés és teázás, esetleg egy sütemény után, felment a gátra, és elsétált a hajóroncsig. Álldogált egy darabig, fél szemmel folyton figyelve a környéken minden mozgást, a partvonalát követő ludakat, majd visszasétált a teázóig, s onnan már műúton vissza a házig. Az út végén mindig gyorsabban. Mert Elise Camperdiunban sem hitt – kizárólag a tengerparti találkozásokban.
Ezután nekilátott a leckéknek, nem mintha különösebben érdekelte volna a tanulnivaló, de nem is idegesítette. Nekilátott, hogy az este, amikor a szülei hazaérnek, már szabad legyen. Velük aztán – ahogy iskola után a barátnőivel – eltöltött bő egy órát, vacsorázott velük, végül visszavonult a szobájába, és gyakran zenét hallgatva, csukott szemmel ábrándozott, elképzelte a holnapi dűnéket, a holnapi szelet, és a holnapi tengert. Anonymust holnap. Anonymust és önmagát. Máskor csöndben olvasgatott két gyertya fényénél, s néha egy-egy fejezetnél akár egy órára is megállt. Látszólag monoton, fiatal lányhoz mérten ijesztően szabályozott életet élt. 

1936 októberében, az őszi szünet előtt – mely Elise számára maga volt a megváltás, az év legszebb szakasza – alig egy héttel, október 18-án, Elise ismét a dűnék között sétált. Az évszakhoz képest szokatlanul fagyos volt a levegő, a szél pedig viharos. Camperduintól két kilométerre azonban, a két dűnelánc közötti sávban, szinte mindig akadt egy szélcsendes rész. Elise úgy döntött, hogy odáig megy csak, ebben a szélcsendes övezetben táborozik le valahol és naplót ír. Kiérve a kisebb dűnék, zömmel fenyőerdővel borított régiójából, azt látta, hogy ezúttal a tomboló szél még a szélcsendes zónába is befúj, ezért észak-déli irányba keresgélni kezdett olyan zugot, ahová nem ér el mégsem. Amint így keresgélt, az erdő szélén, egy félig már lekopaszodott bokor tövében mozdulatlan madarat pillantott meg. Nem először talált ősszel legyengült madarat, hisz a Dániában, Norvégiában és Svédországban költő madarak milliószám vonultak Camperduin partjainál dél felé. Elise gyakran ült a gát tetején, s valahányszor madárcsapat húzott el a tenger fölött, azt mondta:
– Jó utat!
Camperduintól északkeletre, a nagy legelők túloldalán, a Hams- és az Amstel-csatorna találkozásánál élt is egy Sven nevű vén svéd, s tudta az egész környék, hogy nagy gyógyító. Bárki talált beteg hattyút, szárnyaszegett sirályt, elhagyott fiókát, verebet, rigót, ludat, bármit, rögtön a csatornákhoz, a szélmalomhoz vitte, Sven pedig minden jószágot befogadott.
A madár eleinte alig látszott, a szél berontott a védett zónába is, homok örvénylett a levegőben, az ágak csapkodtak, a madár hol kevésbé, hol jobban látszott. Elise közelebb ment, s mikor látta, hogy egy galamb van ott, félig-meddig fennakadva egy ágon, levette kis oldaltáskáját és bemászott érte. A galamb megadóan tűrte, hogy az ágak sűrűjéből kihalássza. „Akkor mégiscsak lesz ma egy utam, az öreg Svenhez” – gondolta, Elise, ám mikor alaposabban szemügyre vette a galambot, elbizonytalanodott. A madár csinos, aranyként villogó rézgyűrűt viselt a lábán.


Fotó: Centauri

2. / Damien – bár erről a harmincas években szinte még senki sem tudott – Európa legtitokzatosabb fiatalembere volt, s olyan első ránézésre jelentéktelennek tűnő foglalatosságnak élt, mint amilyen a postagalambtenyésztés.
Damien pályája során az első galamb, akitől sokat remélhetett, a K122 gyűrűszámú, deres kék hím volt. Az edzéseken remek időket repült, és már az első röptetések után minden más galambot maga mögé utasított. Damien fantáziája – mint minden, az első sikereket elérő amatőrnél lenni szokott – azonnal meglódult, és olyan sikereket vizionált a K122-es galambbal kapcsolatosan, amihez fogható sikereket a lóversenyzés terén, annak idején, St. Simon ért el az epsomi Derbyn, így aztán ez a galamb a St. Simon nevet kapta. Az első hivatalos versenyen azonban kellemetlen meglepetés érte Damient. A rajtnál – ahol Koppenhága mellől mintegy tizenötezer galambot indítottak útnak –, amikor a galambfelhő dübörögve útnak indult, amikor egymást érve a galambok ezrei kicsődültek a levegőbe, St. Simon meghúzódott a rajtkalitka hátsó traktusában. Csak órákkal később vették észre, hogy a magasan álló fakkban akad még egy galamb, s hiába zörgették mögötte a rácsot, egyre csak meglapult, végül kézzel halászták ki. Amikor feldobták a levegőbe, szinte visszaesett, és pár méterrel arrébb, a mezőn megült. Hiába kergették, csak annyit repült mindig, hogy el ne érhessék. Végül, újabb órák múlva, amikor már esélye sem volt semmire, végre útnak indult, délután két óra körül. Ha a felrepüléstől számítjuk az idejét, remek időt hozott, ám a rajt idejétől számítva utolsó lett. Épen és egészségesen szállt be Damien galambházába.
A dologra nem született magyarázat. Damien első elkeseredésében majdnem szélnek eresztette St. Simont, ám pár nap múlva a remek időt látva úgy döntött, ad még számára egy esélyt. Ismét egy koppenhágai futamra nevezte, arra gondolva, hogy amennyiben ezúttal elrajtol annak rendje módja szerint, előnyére válik majd, hogy ismeri már az útvonalat.
Október 2-án, reggel kilenckor indítottak közel nyolcezer galambot az ötvenezer frank összdíjazású versenyen, egy lőtér mellől. St. Simon ezúttal is megvárta, míg a galambok ezrei, a nagy tömeg kicsődül, és csak pár perc késéssel, az utolsók között repült ki. Ahogy azt később Damien látta, sokszor az ilyen galambok egyszerűen okosabbak a többieknél. Jól tudják, hogy a rajt körüli tülekedés, a többiek percekig tartó kerülgetése a levegőben, indokolatlanul sok erőt vesz el, mindjárt a legelején, gyorsulni és lassulni kell sokat, erre-arra kanyarogni, jóval célravezetőbb üres légtérbe kirepülni, rögtön magasra emelkedni, és amikor már megvan a repülési magasság, egyszerűen áthúzni a többiek feje felett. Damien gyakran nemcsak a szokványos jelölőgyűrűvel látta el galambjait, hanem megfestette a begyüket vagy a szárnybélést, hogy jól kivehesse a saját versenyzőit a rajtnál is, így kifigyelhesse, hogy melyik galamb milyen stratégiát választ. St. Simon az okos és taktikus, mérlegelő galambok sorába tartozott. Ennek ellenére erről a versenyről már haza sem tért. Se aznap, se másnap. Aznap zavartalan napsütés volt Európa nyugati felén, keleten az első felhőket csak az Alpok lábánál láthatott volna galamb, szél sem volt, a futam galambjai szinte hiánytalanul érkeztek haza, érthetetlen volt tehát St. Simon késedelme. Egy lehetőség maradt hátra, amely – legyen bármilyen az időjárás – mindig fenyegeti a versenyző galambot. Damien sem gondolhatott mást: talán sólyom vagy héja áldozata lett. Ha esetleg mégis visszatérne – gondolta Damien –, többet nem kísérletezik vele.
S valóban: St. Simon két hét elteltével sem került elő. Előfordul, hogy egy-egy galamb akár egy évet is késhet vagy akár többet is. Egyes galambászok kerengő galambokat tartanak, melyek nem távot repülnek, viszont hosszas keringés során olyan magasságokig jutnak, hogy szabad szemmel már nem is látni őket. A kerengő-tenyésztők gyakran tartanak postagalambokat is, és az elemi etikát nem ismerők kihasználják azt a jelenséget, hogy magasra keringő galambcsapat befoghatja, elcsábíthatja egy időre a versenyben szálló kiváló postagalambokat. Az ilyen tenyésztők pontosan ismerik a futamok idejét, azt is kiszámolják, hogy körülbelül mikor repülhetnek át fölöttük a verseny leggyorsabb galambjai, abban az időintervallumban felküldik a kerengőket, akik némi szerencsével lehoznak pár postát a dúcba. Ha ez megtörténik, a tenyésztő bezárja a házat, és elzárja az így megfogott madarat. Van, akik csak egy évre vonja tenyésztésbe, s aztán tovább engedi. Ezek a befogott majd ismét útnak engedett madarak néha egy év után is hazatérnek. Mégis, összességében, azok a galambok, akik egy hónappal a futam után sem érnek haza, általában eltűnnek örökre. Indokolt volt tehát, hogy Damien egy héttel később már levette St. Simon kérdését a napirendről. Már a nevét is kihúzta akkurátusan vezetett listájáról, amikor váratlanul levelet kapott a Holland Postgalambtenyésztők Szövetségétől, miszerint K122-es gyűrűszámú galambja megkerült a holland tengerparton, Camperduinnál, és egy bizonyos Elise Vandenberg viseli gondját.

FOLYT. KÖV. az egyik napilapban 🙂


http://https://centauriweb.hu/archiv/kotetek/jakob-botja-2015/

http://https://centauriweb.hu/archiv/kotetek/jegvago-ujra-magveto-kiado-2018/

http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/regenyreszletek/kalandos-tel-hoval-loval-hullaval-reszlet/

http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/elbeszelesek/antimon-nyomor-es-verromantika/

http://https://centauriweb.hu/archiv/dan-coolbirth-velemenye-jegvago/szilveszter-flathead-tonal-jegvago-2013/

http://https://centauriweb.hu/archiv/szinnel-lelekkel/galamb-akrobatak/

32 Comments:

  1. Szabó Edit

    Jól indítod az évet! Köszi! 🙂 🙂

    Ez a “világosabb” részlet nagyon ígéretes, megint van mire várni. Jó lenne, ha minél előbb be tudnád fejezni, és még az idén könyv formát öltene. Már nagyon kellene egy új Centauri regény a polcra!

    Azt az egyik napilapot pedig erősen figyelni fogom! 🙂

  2. Te egy igazi kaméleon író vagy! Annyira más ennek a regénynek a stílusa, mint az eddigi könyveid, de mégis, minden sorából felismerhető vagy. Nincs még egy ilyen író, mint Te.

    Nem csodálom, hogy a kritika nem tud veled igazán mit kezdeni. A legjobbal nehéz is. Aki nem ugyanazokat írja unos untalan, azt nem tudja megfogni.

    Remélem, idén a kezemben tarthatom ezt az új regényedet is!

    Sok erőt, kitartást és egy nagy adag szerencsét kívánok hozzá!

    Rajtunk szerintem nem fog múlni, mi biztosan elolvassuk majd! 🙂

  3. Ibolya Nagy

    Ígéretes, nagyon ígéretes, sokat sejtető évszámmal, postagalambbal…
    Előttem szólók sok minden mást elmondtak. Megtisztelő, hogy megismerhetjük új regényed egyes fejezeteit. Hála érte!
    (erősen foglalkoztat a kérdés, hogy a szombati újságot is megvegyem-e a Szép Szó mellékletért, ti. a múlt szombatit megvettem és nem volt benne, amit kerestem😞🤔😊)

  4. Ha visszagondolok, az elmúlt két évre, talán három készülő regényből is osztottál meg részletet, de lehet volt az több is. Nem tudom melyik éned választja ki azt, amit szeretnél befejezni. Emlékeim szerint ahány regény, annyi kor, annyi világ, annyi stílus. Biztos nem csak rajtad múlik, hogy a gróf története, talán egy sci-fi lesz a következő, vagy útjukra engeded-e a “Galambok”-at . Én az utóbbinak örülnék jobban, de biztos a többi is itt lesz majd a polcon.
    Hollandia és a szelek? Unokabátyám 20 évet élt ott. A mikor hazatelepült, és sok év után először találkoztunk, nagyra nyílt szemekkel néztem, hogy mi lett a nagy bozontos hajából. Erre ő csak annyit mondott, ” Tudod hugi, Hollandiában mindig fúj a szél” 🙂

    • ez nagyon szép! 🙂 – Ami a köteteket illeti: elsősorban én döntök. A napokban írtam arról – azt hiszem Szabó Editnek válaszolva – hogy pl. a Kalados tél még egy ideig nem lesz. A gróf sztorija ott akadt el – ha emlékszel esetleg még – amikor a kézirat eléggé el nem ítélhető módon egy döglött wincsin rekedt (s ott dekkol azóta is). A Jákobot az követte volna, de nincs erőm ugyanannak a regénynek újra nekiállni, és még bízom a csodában, hogy egyszer visszakapok mindent, ami azon a wincsin pihen 🙁 🙂 A Galambok épp úgy, épp olyan kitartóan és nagy erővel dolgozik bennem, és íratja magát, ahogy korábban a Jégvágó vagy a Jákob – azt is mondhatnám: ebből a szempontból a regény dönt. Szóval, jó eséllyel a Galambok jön, már csak az kell hozzá, hogy lehetőségem legyen befejezni még az idén (2019-ben). Egy regény brutálisan nagy meló, ennek megfelelően rengeteg idő, és voltaképp teljes, még inkább dupla vagy tripla embert kíván. 🙂

  5. Majd elfelejtettem, pedig fontos. Segítséget kérek tőletek a “Galambok” megírásához. Holland és belga kapcsolatokra volna szükségem, olyan emberekre, akik ott élnek. Ha ismertek ilyen embereket, kérlek titetek, ajánljátok a figyelmükbe ezt a könyvet. Egyébként is örülnék, ha megosztanátok másokkal – hadd induljon egy kicsit erősebben ez az év 🙂 🙂

    • Nagyné Ica

      Természetesen megy a megosztás! 😉 …ezen felül, hogyan tudnánk segítséget nyújtani a regény megíràsàhoz? Nekem “közvetett ismerősöm”, kolléganőm családja él Belgiumban.

    • Ibolya Nagy

      Sajnos holland és belga kapcsolataim nincsenek, de természetesen megosztom.

    • Sajnos, illetve családi szempontból nem sajnos, de már nem él senkim ott, még ismerősöm sem. Utrechtben élt anno az unokatesóm, de már rég itthon, nem is olyan messze tőled. 🙂

  6. Nagyné Ica

    Ha emlékezetem nem csal, erről a galambról már írtál korábban, még a FB-os időkben és akkor jelezted, hogy egyik regényed főhőse lesz. És íme itt a válasz. 😊 Nagy titkok és rejtélyek kibontakozására van kilátás. Izgulhatunk jó sokáig.
    Viszont választ kaptam a minap a gróffal kapcsolatban feltett kérdésemre… Sajnos nem fiókban van “mellékvágányon”, hanem egy rejtélyes elektronikus cella mélyén lapul, remélhetőleg nem örökre, halálra ítélve.

  7. Micsoda évkezdés, máris imádom Eliset és Damient-a gerlepárt:-)))Osztva.

  8. Benéné Lakatos Enikő

    Tisztelt Centauri!
    Itt ennél a regényrészletnél kívánok a 2019-es évre is eredményes írói munkálatokat, hozzá pedig jó egészséget! Várom az újabb regényt 🙂

  9. Szabó Edit

    Bóklászok az fb oldaladon: keresek valamit. Tudtam előre, hogy nagyon lassan fogok haladni, mert meg-megállok olvasni. 🙂
    Találtam valamit, aminek – szerintem – muszáj idekerülnie, hogy meglegyen itt is:

    “Most ez a történet húz magához a legjobban. Termonukleáris erővel. Ez a legkülönösebb barátság, amiről valaha hallottam, s egyúttal egy olyan szerelem története is, amibe kívülről lehetetlen belátni, amely a megszokottnál is erősebben kizárólag két ember bizalmas, örökérvényű viszonya. Hogy mégis utat lehessen vágni e szerelem sűrűjébe és egy szinte már ijesztően erős barátság kulisszái mögé is beláthassunk, szükség van egy médiumra. Ez esetben nem is annyira én leszek a médium, hanem az egyik kulcsszereplő. Ő az, akivel együtt élek.
    Van egy kisház a kertemben, amelyre tegnap kitüntető figyelemmel tekintett le a nap, s amely fölé pár perccel később kettős szivárvány borult. A médium, a kulcsszereplő ennek a kisháznak a padlásán él. Tegnap délután, látva, hogyan izzik a kisház, hogyan feszül fölé két szivárvány is, úgy gondoltam: jó idő ez regényírásra. A médium még sosem repült. Olyan helyről hoztam, ahol erre nem volt módja. Pár hete van itt. Tegnap nyitottam ablakot neki először. Félve tekintgetett kifelé. Nem tudom, mikor szánja el magát. Nem tudom, visszatér-e, ha végre kirepül. Bárhogy lesz is, ha elszáll és nem látom többé, így lesz a regényben is. Ha marad, és nap mint nap látom a tetőgerincen és az égen, akkor a regényben is így lesz.”

    /Centauri/

  10. Marsovszki Viktória

    2017. július 9.
    A téma már megtaláltatott, sőt a történet is nagyvonalakban megtalált, Cen’.
    Vajon hol tartasz most? 2019. július 15-én?
    Remélem már a szerkesztésnél. Végzed ezt a három egész embert kívánó “kegyetlen” munkát. Azt is remélem, a Kék Angyal kegyes hozzád, etet, itat, füstöt is csókol beléd eleget. szeretkezik veled, olyan erővel, hogy kiheverd a szörnyű verést, amit kaptál tőle a fölösleges oldalakért. amelyeket most ki kell ir(ta)nod a regényedből.
    GALAMBOK. Ó, de várom. ♥♥ Damien és Elise regényét. És még sokan mások is! Hogy együtt örüljünk, Cen’. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük