• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Mi az irodalom? – Amin az életed múlhat

 

Fotó: Centauri


Esetek ezreit nézhetjük végig anélkül, hogy bármit kockáztatnánk. Életutak százait futhatjuk be, még mielőtt a sajátunkba komolyan belevágnánk.

 

Miért megkerülhetetlen a történet?


 
Mindannyian elgondoljuk az életünket. Nem muszáj, ám akkor előfordulhat, hogy egyszer csak arra eszmélünk: nem jutottunk sehova. Persze elgondolás nélkül is kilyukadhatunk valahol. Mindkét esetre könnyű ráhúzni azt a „filozófiát”, hogy „az történik meg, aminek meg kell történnie”:
 
1. Megtörtént, hogy nem jutottunk sehova.
2. Megtörtént, hogy véletlenszerűen kötöttünk ki valahol.

Ez azonban homályos. Miért kellene bárminek csakúgy önmagáért megtörténni? Ha pedig a történésekről valamiféle felsőbb hatalom dönt, ki az? A válaszok egyrészt sokfélék, másrészt bizonytalanok lesznek. Bizonytalanok lesznek abból a szempontból, hogy nehezen találunk majd konkrét, kézzel fogható érveket vagy bizonyítékokat e titokzatos működésmód mikéntjét vagy puszta létét illetően. Magabiztosak lesznek abból a szempontból, hogy „a megtörténik, aminek meg kell történnie” filozófia elkötelezettjei feltűnően magabiztosak lesznek, és szinte már az első körben elhangzik majd: „Aki küzd, feleslegesen tölti az idejét harcokban, s ne csodálkozzon, ha végül csalódás éri.”

Tény: ha nem képzelem el az életemet sehogy, akkor csalódni se csalódhatok. Más kérdés, hogy nem elképzelni az életünket (nem tervezni) amolyan megelőző csapásnak tűnik (mégiscsak harcnak), amivel megpróbáljuk elkerülni a csalódásokat. Igyekszünk elkerülni, hogy kiderüljön:
 
1. Arra sem vagyunk képesek, hogy tisztességesen elképzeljük.
2. Bár elképzelni tudjuk, de megvalósítani már nem (talán ez a legfájóbb).
 
Tegyünk egy apró kitérőt! Ne feledjük: mindig voltak, s mindig lesznek, akik elképzelik az életüket. Ezek között olyan is akad újra és újra, akinél az életút elképzelésének lényege, hogy mindenki más legyen alárendelve az ő akaratának. E nagyon is határozott elképzelés kivitelezése kétféleképp lehetséges.
 
1. Ráerőltetem az akaratom mindenki másra (furfanggal vagy erőszakkal), ám ez a módszer annak ellenére is komoly kockázatokat hordoz magában, hogy a leggyakrabban használt stratégia a történelem során, úgy a politikában amint a családban is. Az erőszak bármely formája előbb-utóbb lázadást szül, megbukik a császár, megbukik a családfő a családban. Ráadásul roppant energia- és időigényes. Pontról pontra, minden kérdésben egyenként kell elkövetni a furfangot vagy a nyílt erőszakot.

2. Jóval kisebb, szinte nulla a lázadás esélye, és ráadásul energiatakarékosabb mód a második stratégia: hitesd el a többiekkel, hogy nekik nem kell elképzelniük az életüket, hisz „aminek meg kell történnie, az megtörténik”. Maradjon mindenki más kitöltetlen űrlap, rajtad kívül legyen mindenki más biankócsekk, akit akkor és úgy váltasz be, amikor és ahogyan csak akarod. Vagyis: az élet elképzelésének lehetőségéről lemondók képezik a tökéletes humuszt az életüket önkényként elképzelők számára.
 
Két dolog miatt kell tehát elképzelni az életünket.

1. Hogy esélyünk legyen a boldogságra (vállalva a csalódás kockázatát is – azt is mondhatnám, hogy esélyünk legyen a csalódásra.)
2. Hogy létezésünk ne merüljön ki abban, hogy öntudatlan, kiszolgáltatott alanyai legyünk egy önmagának korlátlan önkényt megálmodó anyának, apának vagy politikának.
 
Egy elképzelt élet végén megbukó ember tragikus. Nála csak az tragikusabb, aki egész életével egy önkényt elképzelőt szolgált önkéntelenül; őt szolgálta a felemelkedésétől a tündöklésén át egészen a bukásáig.
    
Tehát mindenképp jobb elképzelni az életünket, ám tény, hogy ez is kockázatos, többek között azért, mert nincs mód tesztre.
 
CENTAURI Észtország Prima Vista irodalom

Fotó: Centauri

Amit 20 évesen rosszul csináltunk, nem csinálhatjuk már jól 20 évesen. Javíthatunk rajta talán 20 és 80 között, de újra nem élhetjük. Minden egyes nap egy dobás, és sosem újrázhatunk. Csakis egy irányban haladhatunk az időben.

 
Ez annyira pocsék, hogy kellett valami, ami mégis segíthet.
 
Sok szépségtapasz, esélyjavító és trükk áll a rendelkezésünkre, de a legnagyobb dobás a történet. Ez ma a film és az irodalom. Főként az utóbbi. Esetek ezreit nézhetjük végig anélkül, hogy bármit kockáztatnánk. Életutak százait futhatjuk be, még mielőtt a sajátunkba komolyan belevágnánk. Úgy tanulhatunk életet tervezni-élni, hogy a kísérletezés nem a mi bőrünkre megy. A film azonban – még a legjobb is – túl könnyű út még a kísérletezéshez is. Ami könnyen jön, könnyen megy. A film és a könyv között épp annyi a különbség, mint amikor pár percig téglát hordunk vagy pár percig nézünk valakit, aki téglát hord. Amennyiben az élet házát tervezzük, nem mindegy, miből indulunk ki: láttunk már valakit téglát hordani, vagy hordtunk már téglát mi is (még ha csak rövid ideig is). Minden egyes könyvvel belekóstolunk egy-egy élet felépítésébe. Az életünket pedig – ha sosem voltunk a „minden mindegy” vagy a „megtörténik, aminek meg kell történnie” hívei – történetként képzeljük el. Vágyak élednek bennünk, s a beteljesüléshez vezető útról pedig szüzséket, rövid összefoglalókat, történeteket alkotunk, melyeket sokszor barokkos aprólékosággal kidolgozunk. De csak akkor, ha ismerünk más történeteket, s főként csak akkor tudunk reálisan számolni a kockázatokkal, ha korábban sokféle kockázatot rejtő történettel találkoztunk.
 
Ezek után nem túlzás azt állítani: hogy a történet életbevágóan fontos. Azoknak, akik valóban igényt tartanak arra az egyszeri és megismételhetetlen, gyakran szánalmasan rövidnek tűnő időszakra, amit majd az életüknek mondhatnak.
 
Életbevágó, akár az, hogy együnk. Az irodalom számára tehát a történet a kenyér. Az irodalom lehet szendvics, lehet benne vaj, kolbász, uborka, sonka, tojás. Az irodalom lehet lekváros vagy mézes kenyér. Lehet friss vagy kétszersült vagy fokhagymás pirítós. Voltaképp mindegyik rendben van, akár az édes is, szükség esetén elmegy egy szelet kenyér önmagában is. De ha az irodalomból kivesszük a történetet, akkor kenyér nélkül készül a szendvics, uborkás kolbászt eszünk, sajtos tojást, rosszabb esetben lekvárt magában. Ideig-óráig még így is megteszi, de lekvárevőktől, uborkás kolbászt evőktől aligha elvárható, hogy annyi téglát hordjanak, amennyi szükséges egy egész élet házához. Ez a vázához sem lesz elég.
         
Ki az író ebben a képletben?
 
Az író olyan ember, akinek a saját életén túl el kell képzelnie mások életét is. Az író olyan ember, aki a haláláig nem egy, hanem számos életet él végig, és ezekről – tehetségéhez és teherbírásához mérten – igyekszik ától cettig hűen beszámolni.
 
Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!
 
 
 
Egy gyors regisztrálás után értesülhetsz a legfrissebb, legfontosabb írásokról 🙂
 
 

    Név*

    Email cím*

    http://https://centauriweb.hu/archiv/szinnel-lelekkel/rosszra-tor-es-jot-cselekszi/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/esszek/emocio-racio-ihlet-es-ket-agyfelteke/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/esszek/emocio-racio-ihlet-egyensuly-es-ket-agyfelteke-2/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/interjuk/irodalmi-jelen/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/fotok-centaurirol/ars-poetica-vilag-legszebb-arvahaza/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/kotetek/


     

    12 Comments:

    1. Szabó Edit

      Ez a levezetés nagyon érdekes és jellemző rád. 🙂
      Az irodalom tényleg csodálatos dolog. A segítségével nemcsak olyan életutakat járhatunk be, életeket élhetünk végig, amilyen nekünk sosem lesz, hanem olyan helyekre is eljuthatunk, ahová egyébként sosem fogunk. Csak a képzeletünk szükséges hozzá.

      Az író pedig nagyon fontos tényező ebben a képletben.
      Az írás elolvasása után eszembe jutott, hogy mit is mondott Szabó Magda, kit nevezhetünk írónak:

      “Akivel nem született együtt az a képesség, hogy magára vállalja egy vagy több idegen élet kínját, örömét, terhét, az írhat korrekt magyar dolgozatokat, de valamit nem tud, amit csak a Jóisten tud: teremteni.”

      Ez egybecseng azzal, amit te is írtál, Cen’. 🙂

    2. Marsovszki Viktória

      És számomra milyen csodálatra méltó az írónak ez a képzelőereje, ezt hívják, azt hiszem,
      istenáldotta tehetségnek, aki ezt le is tudja írni szavakkal, hangjegyekkel, képekkel… 🙂 át tudja hagyományozni képességének “gyümölcsét” kortársaira és az utókorra is. 🙂

    3. Éppen ezért nem mindegy, hogy az ember kit olvas, olyan szerzőt akinek smafu a történet és a szép szavakkal igazából nem mond semmit vagy olyan szerzőt, aki egy igazi történetmondó és még tehetsége is van az íráshoz (s nem mellesleg, gyönyörűen ír).

      Nem tudom, én azzal, hogy végig pörgetem magamban, hogy milyen esetek eshetnek meg inkább csak őrületbe kergetem magam meg talán a környezetem, mert ugyan ők nem érzékelik az egész folyamatot, de ami a végére kisül belőle az inkább csak a túl parázs és aggódás. 🙂 … dolgoznom kell rajta.

      • Eldiskurálhatnánk erről egy darabig, mert nemcsak arról van szó, hogy van ilyen és van olyan irodalom, és nyilván jelentősen más és más minőséget képviselhetnek regények és szerzők, hanem egy ponton az a kérdés is joggal merül fel, hogy mettől meddig beszélhetünk irodalomról. Ha például elfogadom, hogy az irodalom nemcsak egy műfaj, nemcsak egy művészeit ág, hanem funkcionalitás is, valami, aminek célja van, valami, amit az ember valamire használ, akkor jó pár irodalmi műnek tartott regény kieshet a definíciónkból, például azok kérdőjeleződhetnek meg, melyek szemlátomást öncélúak. Persze rögtön hozzátehetjük, hogy egy találkozás az öncélúsággal, szembesülés vele, szintén lehet funkcionális. És így tovább. Nagy útvesztő ez.

        Az “őrületbe kergető pörgetéshez”. 🙂 Talán nem jól értelmezem, amit írsz, talán csak a magam tapasztalatai szerint reagálok, de mintha az is gond lehetne, amikor az ember a lehetőségek olyan bőségével szembesül, mely inkább nyomasztó, semmint felszabadító; s könnyen veszhetünk el közöttük. Talán a képzelőerő önmagában – mely ezer és egy lehetőséget vetít elénk – inkább őrjítő, ha nem társul hozzá rendszerező erő. Utóbbi nélkül olyan lehet az elme, mint egy polcok nélküli lakás 🙂 Megvan benne minden, gazdag a ház, csak épp bajos benne rendet rakni, mert nincs hová pakolni, nincs hol rendszerezni a tárgyakat.

        Az meg alighanem mindannyiunk számára örök feladat, hogy míg legbelül, csöndben vagy viharosan, mindenesetre folyamatosan reflektálunk tényleges eseményekre épp úgy, mint lehetőségekre, addig ebből a környezetünk csak esetlegesen és időlegesen érzékel ezt-azt. Jéghegyek vagyunk, épp csak a csúcsunkkal pipálunk ki a többiek közé a lét vizéből, holott szeretnénk, ha egy az egyben látnának, legalább azok, akik fontosak a számunkra, amint azt is szeretnénk, hogy mi is annak láthassuk a másikat, aki ő valójában – jéghegy-mivoltában. 🙂

    4. Ibolya Nagy

      Azért az mekkora ajándék, hogy egy hús -vér íróval beszélhetünk erről. Sose gondoltam volna, hogy ez velem megtörténhet, valaki, akinek rajongunk az írásaiert, a gondolataiert, az definiálja az író fogalmát.
      Író (költő) nélkül nincs irodalom, ez tiszta sor. Egy jó könyvben benne van az író személyisége, addig megélt életútja, gyötrelmei, boldogsága, szereplői érzelmeit, viselkedését empátiával, képzelőerővel, saját érzelmei, vágyai kivetitesevel formálja meg.
      A művészet a ” hogyan”-ban van, az a plusz, amitől Shakespeare Shakespeare, Centauri Centauri, senki mással össze nem téveszthető művészei az írásnak.
      Én így látom, köszönöm, ha elolvastad.

      • Kedves, Ibolya, talán meglepő, de számomra is ajándék, hogy beszélhetek veletek. Nem újdonság, de megint elmondom: 25 év írás után kezdtem publikálni. Így az irodalmi élethez (az írói szerepekhez) már nemigen idomultam. 25 év alatt hozzá nő az ember az íróasztalához, hozzá nő egyfajta létmódhoz, amiből még ha akarna se tudna könnyedén kilépni. Nem alakult ki bennem az író “kontra” olvasó kép teljesen, és már nem is fog. Emberekkel beszélgetek, ahogy most veled, nem olvasókkal – ha érthető ez. Újra és újra látom, hogy sokak számára, főként az irodalmi élet résztvevői számára kevéssé érthető ez. Nemrégiben is beszélgettem olyanokkal, akik az irodalmi élet közegébe nőttek bele, s láttam, hogy nehezen tudom elmagyarázni, miért működöm így. Ugyanakkor 25 év írás után már elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyszer olvasóim lesznek. Az első publikáció óta elmorzsolódott már több mint egy évtized, de nem szűnik abbéli örömöm és permanens csodálkozásom, hogy vannak olvasóim. Hogy képes új értelmet nyerni az első 25 év. Ez megszokhatatlan – és megtisztelő. Ez a bizonyos első negyedszázad mást is determinál. Míg csak írtam, maradtam civil. Sokféle közegben mozogtam, tudósok és munkások között egyaránt, én magam is voltam kutató és alkalmazott, láttam-éltem sok létmódot, ezért már sosem múlik belőlem a tudat, hogy zavarba ejtően sokfélék a sorsok, a létmódok, s eligazodni, hellyel közzel helyesen és humánusan viselkedni csak úgy lehet, ha minden egyes alkalommal az alapokhoz megyek vissza, és létmódtól, státusztól, világszemlélettől, erényektől és hibáktól is eltekintve, minden egyes esetben abból indulok ki első körben, hogy aki velem “szembe” áll, az ember. Ezért kezdődik a Jégvágó azzal az egyszerű mondattal: “Ember.” Bárki legyen is, akivel a sors összehoz, bárki legyen is, akivel beszélek, első körben ezt kell megadni mindenkinek: emberként tekinteni rá – hiszen még egy író is az. 🙂

        • Ibolya Nagy

          Köszönöm, Cen’, ez nagyon szép volt!☀️☺️

          • Ibolya Nagy

            Még annyit: mióta Franzentől megtudtam (Ő a szerkesztőjétől a New Yorkernél), hogy az esszé is színtiszta történetmesélés, azóta még természetesebb számomra, hogy a könyv, amit olvasni szeretnék az történetet meséljen el.
            (mondjuk ez eddig sem volt kérdés számomra 🙂 🙂 🙂 )

    5. Lívia dr. Zilahi

      “Vagyis: az élet elképzelésének lehetőségéről lemondók képezik a tökéletes humuszt az életüket önkényként elképzelőknek”- Úristen de betalált ez a gondolat itt.
      Az is eszembe jutott a cél nélküliség(tervek az élet elképzeléséről) lehet, hogy nem más mint szabad áramlás a jelenben, s azok akik nem így élnek azt gondolják rossz annak aki meg felül erre a frekvenciára és hagyja, történjen ami történik. Azt hiszem az ilyen lét választás is lehet- no persze csak annak akiben ez tudatos és nem azért él így mert mondjuk a szürkeállományában túl kevés a sejt, meg a szinapszis:-)))).
      “Legyetek el” mondta egyszer valaki. Néha ez is kell.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük