Az írás és a dicsvágy – Hiúság kontra munka és alázat

Centauri Észtország Prima Vista irodalom könyvfesztivál

Fotó: Centauri

Ha valami jó, lehet és szabad örülni, de ne arra gondoljunk, hogy mekkorát alkottunk, inkább annak örüljünk, hogy ez megtörtént velünk.


2019.12.08. Időnként érkezik egy-egy privát mail, nemritkán olyan emberektől is, akikkel sosem találkoztam, akik sosem bukkantak fel se a honlapon, s amíg volt, a Facebookon sem. Sokfélék ezek a mailek, de az a leggyakoribb, hogy kérdéseket kapok. Az utóbbi hetekben elfogyott a tárhelyem, ezrével – sőt, ha az értesítéseket is hozzáveszem: tízezrével – kellett törölnöm leveleket. Mivel sok kérdés és sok válasz fog így eltűnni, kimentem azokat, melyek esetleg mások számára is érdekesek lehetnek.

Nagyon régen, 2008 szeptemberében kérdezte valaki (aki maga is írással próbálkozott), hogy

nem akadályoz-e engem az írásban a dicsvágy és a megfelelései kényszer?


VÁLASZ: Azt írtad , hogy mindig akadt valaki, aki megdicsérte, amit csinálsz, és dicséretfüggő lettél, és attól kezdve mindig nagyon jót akartál írni. Először is: ezt a vágyat viszonylag könnyű lerázni. Bennem is megvan (akiben nincs, az nem komplett), de ez kezelhető. És itt van pl. két egymásnak ellentmondó dolog: az írás ereje a dicséretfüggőséget – erősebben: dicsvágyat – úgy elmossa, hogy nyoma sem marad. Hidd el, én tudom: sokakkal ellentétben én megtettem (mintha bűntényt vallanék be), hogy két évig üljek egy szobában és írjak. Csak írjak. Volt, hogy csak olajom volt, és két zsák krumplim; sültkrumplit ettem, főtt krumplit, ha már nagyon untam, héjában sült krumplit, aztán újra sültkrumplit, heteken át, fogytam is rendesen a végén, és csak írtam, este tíztől, amíg bírtam, általában reggel nyolcig-kilencig, este megint… Azokban az években a metódus, a szituáció sem tette lehetővé, hogy a dicsvágy teret kapjon. Ugyan, ki dicsért volna?

De nem kell végletesen elszigetelődni, remeteként élni, vagy eltitkolni mások előtt minden írásunkat ahhoz, hogy a dicsvágy ne kísértsen. Ne szennyezze be a tudatunkat és a munkánkat sem. Az írás maga irtja ki belőlünk, jóval komfortosabb körülmények között is.

Az írás magasabb rendű működése a kissé alantas dicsvágy alól a talajt kihúzza. Ehhez viszont tudni kell írni, ahhoz pedig, hogy az írás legalább egy kicsit működhessen, legalább részben dicsvágy nélkül kell az asztalhoz ülni. Paradoxon ez, de működhet. Első körben azt kell tudomásul venni, hogy az írás nem az ego hízlalását szolgálja, hanem egy részben tőlünk is független folyamat, és nekünk kötelességünk magunkat e folyamat törvényeinek, ha tetszik etikájának alávetni.

A publikálás első évében sokkal inkább az okozott gondot, amikor jöttek az első elvárások: ez meg az igazán „centauris”, ez meg az a mérce, ez meg az eléri ennek meg annak az írásnak a szintjét; amikor elkezdtek önmagamhoz mérni – ami persze állati jó, valószínűleg erre vágyik minden szerző (nem pedig arra, hogy úton-útfélen másokhoz hasonlítgassák, ahogy azért a kritikák persze ezt megteszik újra meg újra, bár egyre kevesebb lelkesedéssel), de azért nem egyszerű úgy ülni az asztalhoz, hogy tudom: most azt várják, übereljem egy saját korábbi írásomat. 

Ilyenkor talán azt várják páran, irodalmárok is, hogy a következő novellában is az történjen, mint korábban. De az írás estéről estére más folyamat. Legalábbis annak kell lennie, s épp az lenne a lényeg, hogy ez a másság újra és újra megtörténhessem, mindig másként és másként.

Minden novella, minden regényfejezet, minden írással töltött éj (vagy nappal) egy kis forradalom. Ideális esetben.

Persze nem mindig az, de különösen rossz, ha az elvárás is az, hogy ne legyenek újabb „forradalmak”, inkább ismétlődjön meg ugyanaz ma este és holnap éjjel is. Ez rossz.

Meg az is, amikor azt a pressziót érzem, hogy a könnyebb érthetőség-értelmezhetőség végett szeretnék, hogy legyek homogénebb, számoljam fel a tarkaságom, írjak – ezt persze senki sem deklarálja így – voltaképp kaptafára. Alkossak meg egyfajta „Centauriságot”, ami ettől-addig tart, körvonalazható, és egyértelmű ismérvekkel, fajtajegyekkel rendelkezik.

Ez jóval nagyobb, és nehezebben kezelhető gond, mint a dicsvágy. Ha valami jó, lehet és szabad örülni, de ne arra gondoljunk, hogy mekkorát alkottunk, inkább annak örüljünk, hogy ez megtörtént velünk. Két különböző örömről van szó. Az egyik az afelett érzett öröm, hogy például fele annyi idő alatt raktunk rendet a lakásban, mint szoktunk. Ez a mi érdemünk.

Egy jó írás fölötti öröm viszont inkább olyan, mintha kitekintenénk az ablakon, és váratlanul lélegzetelállító eget látnánk: pompás felhőket vagy vérvörös alkonyt. Mi látjuk, mi örülünk, de se a felhőket, se az alkonyt nem mi alkottuk.

Az írás olyan folyamat, amiben annyi – az egyébként nem elhanyagolható – a szerepünk, hogy hagyjuk megszületni a felhőket, hagyjuk, hogy alkonyatkor vörösbe boruljon a látóhatár. Nagy öröm, nagy tisztesség ez is, de ahhoz édeskevés, hogy egyfajta dicsben landolhassunk. Részesei vagyunk-voltunk, de ez inkább olyan érzés, amitől az ember meghajol egy nagy köszönettel, semmint kihúzná magát vagy szobortalapzatra állna. Ha valamitől mégis többnek érezheti magát az ember novelláról novellára, akkor nem attól, hogy ő végzett el valamit az íráson, mint inkább attól, hogy az írás aznap is elvégzett rajta valamit.


Megtisztelsz, ha megosztod másokkal is.


Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 🙂

Név*

Email cím*


Fotó: Centauri

Mi az irodalom? – Amin az életed múlhat

2015 A kritikáról – Könyvesmagazin (2015/3)

2016 – Engem az íróasztal szocializált – Helikon

2016 – Így készült (Könyvesmagazin) (Jákob botja, 2013)

Kék angyal – címadó novella

Tintavér – Hogyan lettem író?

KÖNYV

17 Comments:

  1. Nem tudom, de úgy gondolom, tudatos, vagy csak én látom így?? Pengeélen egyensúlyozol ezen az oldalon, hogy ne “sértődjön” meg, se az irodalom, se az íróiság, sem a vadon, sem pedig a madárvilág. Tudom írtad egyszer, hogy mi mennyire fontos, de ezt így sorbarakni, hihetetlen alázat is kell hozzá. Köszönjük!

    https://24.hu/tudomany/2019/12/08/madar-vonat-uj-faj-vereb/?fbclid=IwAR3Txy570sbc075ho3kD3cnqCe8HrziywzwXqwBR38VNZT-NMJ55rOhFh0A

    Nem rég találtam egy kis cikket a berki verébről, bár lehet ez neked semmi újat nem mond. 🙂

    • Nem vagyok biztos abban, mit értesz pengeél alatt, de talán jól értem, és akkor igen: tudatos. És igen, pengeél is. – más szempontból is. Viszont örömmel 🙂 🙂 🙂

      Köszi a berki verebes linket – elolvastam. Eldőlt írok róla is. Én speciel évtizedekig kerestem, de nem találtam. Vannak kétségeim a vonatos teóriát illetően, a berki veréb ugyanis lassan, de terjeszkedik. A hazai előfordulásai nem esnek messze olyan területektől, ahol már kis számú bár, de rendszeres. Meg a cikkben a vörhenyes fecske előfordulásával vetik össze, de volna jobb összevetést kínáló faj is, pl. a kucsmás sármány. És a többi. Erre visszatérek még 🙂 Még egyszer köszönöm!

  2. Szabó Edit

    Nagyon érdekes, amit írsz. Ebbe így még sosem gondoltam bele.

    Amíg húsz évig írtál publikálás nélkül – a magad örömére – csak a saját elvárásaidnak kellett megfelelned. Tisztában voltál vele már akkor, hogy ha publikálni kezdesz, hány elvárásnak kell majd megfelelned? Kiadók, kritikusok, olvasók, stb.
    Talán – többek között – pont emiatt nem akartál publikálni?

    Én nem szeretném, ha homogénebb lennél, ha egy kaptafára írnál. Pont azért szeretem az írásaidat, mert nem ilyenek. (Ez nem elvárás, csak úgy megjegyeztem. 🙂 )

    • Ugye, milyen nehéz nem támasztani elvárásokat? 🙂 🙂 🙂 🙂 Persze, tudtam, voltaképp természetes is, és tegyük hozzá: mennyivel jobb annál, mintha nem várnának az embertől semmit!

  3. Ibolya Nagy

    Kedves Cen’, irhatnek annyi mindent, eddig publikált műveid nagy részét van szerencsém ismerni, bár nem vagyok vájt fülű irodalmár, annyit mondanék: kérlek, légy hű magadhoz és próbálj megfelelni saját magadnak (ahogy eddig ☺️)!

  4. Szabó Edit

    Kb. egy napig olvashattuk a főoldal címében egy majdani poszt beharangozóját (“hamarosan”). Az a pár sor olyan volt – sajnos, nem tudom idézni -, hogy akár egy versből is származhatott volna. 🙂 Felkeltette az érdeklődésemet, kíváncsi lettem volna rá. Arról a posztról lemondhatunk? Meggondoltad magad, mégsem rakod ki ide?

    • Marsovszki Viktória

      🙂 🙂 🙂

      • Szabó Edit

        Nem tudom, lehet. 🤔
        Nem jegyeztem meg a címet, mert abban bíztam, hogy “hamarosan” olvashatom majd a posztot. Aztán nem az volt a következő, hanem a Feltámadó rigók. Mi maradt ki?

      • Marsovszki Viktória

        Nem, az utazás a jövőbe? múltba?… találtál egy (fény)képet, Cen’,
        Talán ott van a térképek, grafikonok alatt. 🙂
        Én is nagyon várom! Azt gondoltam majd karácsonyra adod. De azért, jó, hogy Edit megkérdezte, mert most ment volna a süllyesztőbe. 🙂
        Légy résen, Edit!
        Te is, Cen’! 🙂

  5. Marsovszki Viktória

    Én úgy tapasztalom Cen’, hogy minderre, az elhivatottság, alázat, szorgalom mellett, rá kell születni. Hoznia kell az írónak születésével, vagy már születése előttről valami olyan adottságott (áldást-átkot), ami leülteti, és két évig csak ír és ír, Ki szavakat, ki hangjegyeket, van aki képet, és minden mást. Amit úgy is nevezhetünk: “istenáldotta tehetség” Másként fogalmazva, már a Kék angyal pottyantja le ide a Földre, az is lehet! Hét évesen jegyzetfüzetet nyom a hóna alá, ceruzát ad a kezébe, és ad neki olyan sorsot, hogy kénytelen leülni az íróasztalhoz, zongorához,…
    Komponálnia, alkotnia kell, nincs mese! Ezek a külső kényszerek, amik sok munkával belsővé válnak. Nagyon sokat gondolkodtam ezen, mikor “Anyádról” beszélgettünk, és mindig volt egy olyan érzésem, hogy ez nem véletlen alakult így. Lehet, hogy ebben benne van az is, hogy mint Anya, kerestem a magyarázatot, és a felmentést számára. Sok kusza gondolat között egyre jobban az kristályososdik ki bennem: meglehet, hogy így van.
    És hiába ül le valaki az íróasztalhoz, hogy én író leszek, és ír, csak ír évekig, ha ezt nem kapta meg, soha nem lesz író, Ha nem kapott tintavért az ereibe, semmiyen infúzió nem tudja ezt pótolni. Az meg, hogy elbizakodik- e valaki, vagy sem, már emberi tényező, nem tartozik szorosan írói mivoltához. Azt egyszerűen kikerülik az emberek, de ettől még ugyanolyan nagy író marad. Markó Iván kapcsán is jutott eszembe számtalan…
    Persze azt nem tudom elfogadni, hogy egy nagy író emberellenes nézetekkel etessen, lehet akár Nobel-díjas író is, az iyen témájú könyveit nem fogom elolvasni. Ezért vagyok nagyon kíváncsi Handke írásaira, de egyelőre még Olgán Tokarczuknál tartok.
    És itt meg is állok, nem rabolom a drága időd tovább! 🙂
    Ja, még egy mondat! 🙂 A madarak szépsége, lényük költészete is adomány neked írói munkádhoz. nem kevésbé jellemed alakulásához, hogy nem lettél elbizakodott, hiú (fiú). Tőlük tanultad az életed, nem “A” -tól.

    • Marsovszki Viktória

      No, jó, fölmentést kapsz a gondolattöredékeim elolvasása alól. 🙂
      Kusza töredékek, amiket egy hosszú töprengés alatt írtam, egy egy-gondolatnál megálltam, leírtam. Nem érdemes vesződni vele, komoíyan! 🙂 Magam is látom, hogy ez
      nem sikerült, Ugrabugra bajnok lettem! 🙂 Most megint néhány napra próbálom gyógyítani a hozzászólás-kényszerem. 🙂
      Csöndben maradok. Bár, ez nem lesz könnyű muttavány! 😀
      Jó munkát és kitartást a kérdőívek feldolgozásához!

      • KÖszi! Nem azért nem válaszoltam, mert ne gondolnék száz dologra a hozzászólásod kapcsán, tényleg az a helyzet, hogy a kutatóhálózat miatt a levelek megválaszolását sem győzöm, illetve alig győzöm. Ezért is volt egy kicsit kevesebb poszt, de tegnap éjjel-hajnalban megesett, ami hetek-hónapok óta nem: megválaszoltam minden levelet, a “végére” értem. Persze, ettől a munka ne lett kevesebb – szerencsére. Aludtam kicsit, felkeltem, kávét főztem, megnyitottam az oldalakat, és most kezdhetem az egészet elölről 🙂 🙂

        • Marsovszki Viktória

          Tudom, persze, hogy tudom!
          Láttam a gyönyörű bőrkötéses Faus-ot a címalpon!
          Drukkolok, hogy ez is meglegyen.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.