Művészhelyzet (Az alkotói válságról)

Bár a helyzet súlyos, az állami szektor semmit sem tesz. A műítészeket a forma fennmaradása megtéveszti, s nem vesznek tudomást a mű valódi helyzetéről. Nem részletezve, hogy a több-lobbi hogyan aknázza ki továbbra is a tudatformákat. Maradnak hát a civilek: műértők és műkedvelők. Őket szólítom most.

Centauri: Művészhelyzet (Műút, 2008.05.)
művészhelyzet centauri jégvágó magvető kiadó kék angyal regény könyv novella esszéA művel kapcsolatos, elemi tudnivalókról szólnék most, ugyanis azzal szembesültem nemrégiben, hogy az ifjabb generáció ijesztő tájékozatlanságot mutat e tárgyban. Egy fiatal lány(1) dicsekedett azzal, hogy ő – természetvédőként – nem használ kozmetikumot (mert az illatipari cégek állatkísérleteznek), nem állít karácsonyfát (nehogy miatta vágjanak ki egy fenyőt), mire megkérdeztem: akkor miért hord combig érő bőrcsizmát? A lány gyanútlanul és őszintén azt válaszolta: az csak műbőr. Kérdésemre, hogy látott-e már valaha kis művet, úgy nézett rám, mintha azt tudakolnám, látott-e délelőtt egy spenótzöld mannaemberkét villámló csészealjon Aquincum fölött. Hamarosan kiderült: fogalma nincs róla, hogy a műbőr-tárgyak készítéséhez műkölykök ezreit ássák ki, akiket egy speciális, tömeges és gyors nyúzásra kifejlesztett, az inkvizíció ötletességét is megszégyenítő alkalmatosságra, az úgynevezett műsorra tűznek, és mivel a mütyürök bőre szakadás nélkül csak testhőmérsékleten válik el a kötőszövetektől(2) , életükben nyúzzák le róluk a csizmához valót.
Nem vitás: efféle tudatlanság vezetett oda, hogy sok műfaj mára kiveszett, s velük kapcsolatosan már csak a műemlékvédőknek maradt dolguk, akik összegyűjtik és rendszerezik a kiirtott műfajok után fennmaradt relikviákat.
Már a századelőn kiirtottuk az apró és fürge futóműt (Opusculum profogum); legalább húsz éve nem észlelték az egykor tömeges s egyben legnagyobb termetű műfajt sem, a hengerműt (Oposculum phalange). Sosem volt akkora a műgond, mint manapság. Leginkább még az urbanizált közmű (Opusculum commune) és jármű (Opusculum itineris) megmentésére maradt esély, de a vadonélő műfajok eltűnésével párhuzamosan, e két fajjal kapcsolatos műbalhék száma is megszaporodott. Ugyanis a műhöz köthető, régi szokások, amelyek elsősorban a már kihalt műfajokat sújtották – a műpártolók igyekezete ellenére – egyre erőteljesebben érintik az elvárosiasodott műfajokat is.
A műbőr- és műszál-előállítás napjainkban is felelős a mű fogyatkozásáért, csakúgy, mint a lelkiismeretlen műkereskedők. Sokat vitatott kérdés, hogy a bennszülött népek mennyiben felelősek a műgondért. Szögezzük le: a jelentős populációkat(3) eltartó műhelyek népei – elég megvizsgálnunk hagyományos étkezési szokásaikat – kivételes műérzékkel rendelkeznek, s így műfogyasztásuk nem olyan szintű, amely a pusztulást okozhatná. A műfajok megritkulása természetszerűen hozta magával – csakúgy, mint más veszélyeztetett, fokozottan védett fajok(4) esetében – a műgyűjtők megjelenését, akik nem a műbőr, a műszál (s egyéb műanyagok) eladásától várnak extraprofitot, hanem ritka műfajok hobbiállatként való értékesítésétől. Így például a dekoratív és mára mindössze néhányszáz példányt számláló díszmű (Opusculum decoris) ára a feketepiacon 2003 óta a húszszorosára emelkedett. Ennél is rosszabb a helyzet a kihalás szélén álló remekmű (Opusculum primum) és életmű (Opus opus) esetében. A vadászati tilalom miatt a mű fogsorának, koponyájának zsűrizése, a műbírálat már ritkaságszámba megy. Ám olyan anakronisztikus jelenségek sajnos felerősödtek, mint amilyen a műhöz kapcsolódó csodatévő hatásokba vetett hit: mágikus, potencianövelőnek tartják a műfogat, a mű emésztőkészülékében néha felbukkanó (az emberi vesekőnek megfelelő) műkövet, de még bizonyos műcsontokat is! Az arrogancia netovábbja, hogy ma is vannak műélvezők, akik ínyencségként tekintenek a műre; a cápauszony és a menyhalmáj-ragu mellé előszeretettel rendelnek (illegálisan) kórusművet (Opusculum cantus).
A ritka műfajokat és a jelentősebb műhelyeket jogszabályok védik, de a műkereskedők, műgyűjtők és műélvezők megfékezése – a jogszabályok tág értelmezési lehetősége miatt – még várat magára. Bár a műkedvelők fellépése egyre erőteljesebb, de az ún. műhibaperek ítészei bagatell büntetési tételeket szabnak ki – ha kiszabnak valamit egyáltalán. Mert a műhiba bizonyítása igen nehéz. Másfelől a műítészek sokszor inkább hipokriták (nem pedig műértők), akik a műben nem annyira élőlényt látnak, sokkal inkább műtárgyat. A jogi hókuszpókuszok között elsikkad az a tény is, hogy a műítészek többsége műveletlen.
A mű a szűktűrésű fajokhoz(5) tartozik, így rosszul viseli a hirtelen változásokat. E tekintetben az egyes műfajok között különbségeket is észlelhetünk. A közmű például igénytelenebb a remekműnél. De mivel az egyes műfajok alkalmazkodóképességét és tűréshatárait nem ismerjük pontosan, fontos, hogy az élőhelyek bármilyen mérvű megváltoztatását körültekintően végezzük. A fajok java képes alkalmazkodni, de a mű formálódása időigényes folyamat, épp ezért nem kedveznek neki a hektikus változások és az intenzív tájátalakítások sem. A legtöbb – s rendszerint legértékesebb – műfaj számára a tájművelés (szakterminussal: gondolkodás) hagyományosabb, extenzív formái kedveznek. Így például a három- vagy kétnyomásos írás, esetleg a betűvetésforgó. Nem kedvez az intenzív idézés vagy a régiókat uraló monokultúra(6). Ez utóbbi gondolkodási formák megszüntetik a műre oly jellemző élőhelyeket. Amint a fülemüle (Luscinia megarhynchos) élőhelye a pagony, a berki poszátáé (Cettia cetti) pedig a csalit, úgy a műre legjellemzőbb biotóp(7), vagy niche(8) (avarul: ihlet) a csönd és a magány. A mű – bizonyítottan – érintetlen élőhelyén, hegyvidéki csöndekben vagy a nagyobb folyókat kísérő magányokban fejlődik a leggyorsabban.
Ezek az ihletek nem csupán ideális mikro-klimatikus viszonyokat kínálnak, hanem táplálékbázist is. A mű legfőbb tápnövénye a téma (Thema sp.) – az eredeti élőhelyek zsugorodásával, bolygatottságuk növekedésével – egyre kisebb állományokat alkot. A mű fogyása egyenesen arányos a témák ritkulásával. A témaféléknél is megfigyelhető a hajdani denzitás (egyedsűrűség) és diverzitás (fajgazdagság) csökkenése. Miután a főtéma (Thema primum) Vörös Listára(9) került, ma már a melléktéma (Thema marginale) is ritkának számít. A műállományok bázisát csak részint ismerjük, viszont biztosan tudjuk, hogy a mű táplálékspecialista(10) . A témán kívül mást alig fogyaszt. Ez igaz az urbanizálódott fajokra is. A műfajok rokonságot mutatnak a lepkékkel, amennyiben egy faj képes egyetlen tápnövényre „szakosodni”(11). Ez nemcsak a műfajoknál, hanem minden más táplálékspecialistánál potenciális veszélyforrás. Ezt mutatja az Alko-tó környékének esete is, ahol a múlt század végén a világ legnagyobb műállománya élt.
A tó fölötti hegyvidék gondolkodásának megváltozásával – elsősorban a tarvágások(12) nyomán – nemcsak a tó feltöltődése és az eutrofizálódás(13) indult meg, hanem a tó körüli csöndek és magányok PH- és talajviszonyai is megváltoztak. Ez maga után vonta a tó körüli témaállomány drasztikus fenyéresedését. A Föld legjelentősebb műpopulációjának összeomlását, a tó körüli, kiterjedt ősihlet megsemmisülését minden erőfeszítés ellenére se lehetett megakadályozni. Mára nem csak az Alko-tónál, hanem a Látha-tónál is kevesebb a mű.
Az Alko-tói válság után sokan vérmes reményeket fűztek a témagyártáshoz. Ám gyorsan beigazolódott, hogy az erőltetett témagyártás sosem léphet a csöndek és magányok témái helyére, s nem lehet a mű bázisa – ihleteket ugyanis lehetetlen generálni.
Ha a mű nem-témát fogyaszt, nehezen és hiányosan emészti, mivel szervezete a „gazdanövényhez” alkalmazkodott. Így például a remekműnél kimutatták, hogy újabban a normálisnál jóval nagyobb a salakanyag-képzés. A nemritkán abnormis mennyiségben felvett, de alkalmatlan téma szinte maradék nélkül alakul fekáliává. A műben és a mű körül minden eddiginél nagyobb mennyiségben akkumulálódó guanó okozhatja egyre több mű koprofággá (ürülékevővé) válását is. Ahol a főtéma teljesen eltűnt, ott – kényszerből – az éhező mű emészthetetlen témát is fogyaszt, ami hátráltatja fejlődését. Bizonyos témák enyhe mérgezéses tüneteket okoznak, súlyosabb esetben halált idéznek elő. A témagyártás kudarca részint ezzel magyarázható. Lehetetlen vállalkozás olyan szintetikus téma előállítása, amely a mű hosszú idő alatt kialakult és végletekig specializálódott emésztőrendszerének megfelel. Olyan ez, mintha a koalát akarnánk ránevelni, hogy a jövőben génmanipulált szóján éljen.
A mű viselkedésének tanulmányozása is a téma jelentőségére világított rá. Tudjuk, hogy a műkölyköt a téma felismerésében nem zárt genetikai program(14) irányítja. A tápnövény kiválasztása egyrészt tanult magatartásforma, másrészt a pavlovi feltételes reflexen alapul (ezt segíti egyes témák rikító színe vagy bódító illata). Témaszegény területek juvenilis egyedeinél megfigyelték, hogy mivel a populáció megritkult (így a fiatal műnek nincs módja tanulásra) és mivel témára is csak hébe-hóba bukkan (tehát tapasztalatgyűjtésre sincs alkalma), ezért némi idő után a témát már nem ismeri fel. Így akár olyat is fogyaszthat, ami a témával rokoni viszonyban sincs. Ez körülményessé teszi a törpepopulációk repatriálását(15) témagazdag területekre. Ugyanis az összezsugorodott állományok fiatalabb generációiban már hibásan rögzültek a táplálkozási szokások. Ezeket hiába rakják át témás ihletbe, aberráltságuk függvényében ott is csak nekrofágok (dögevők), detritivorok (törmelékevők) vagy koprofágok (ürülékevők) maradnak.
A rossz tápanyagfelvétel nemcsak a fentiek miatt gyöngíti a műt. A századvégi mű erőteljessége, szépsége, harmóniája már csak emlék. Laikusként is látható, hogy napjaink művei elkorcsosultak. Biometriai paramétereik(16) lényegesen gyengébbek, és általánossá váltak a különböző defektusok. Ennek okát sokáig nem találták. Tanult kollégám, a Stockholmi Műintézet kutatóprofesszora, Jan Munhaussen bizonyította elsőként, hogy a világszerte észlelhető sorvadásért a mű sztenofágiához(17) idomult emésztőrendszerének szerve, a MÉLY felelős, amely egyedülálló érzékenységű kiválasztó-szerv. A mű környezetében pedig az elmúlt másfél évszázadban mélyre ható változások történtek. A szokatlan mérvű szennyezés hatására nemcsak a mű szervezete telítődik toxinokkal, de a mélyszerkezet is megváltozik. A mű nemritkán mélyfoltos lesz. Gyakoriak a mélyfunkciós-zavarok, a mélydaganat, a mélycirózis, s egyéb mélykárosodások. A mély legnagyobb kompakt, funkcionális struktúrája, amely a voltaképpeni méregtelenítésért felelős, a BÖLCS. A szintetikus anyagok elsősorban épp a mély bölcsességét csökkentik.
A műfajokat veszélyeztető újabb tényező a TÖBB kitermelése. A Művédelmi Egylet szerint 2006-ban a műhelyek 89%-a helyezkedett el több-lelőhelyeken. A több egyre rafináltabb felhasználása (a ratifikált egyezmények ellenében) egyébként is beláthatatlan következményekkel jár. Ráadásul a több hajhászása nem egyszerűen módosítja a gondolkodást, hanem megszünteti; sőt, voltaképp a tudatot, így a mű élőhelyét is. Ezen a ponton látványosan kapcsolódik össze a mű sorsa, a gondolkodás és a tudat – összefoglalva: a kultúrszféra – jövőjével. A több-bázisú, többcélú és többsíkú lét fenntartóinak, vagyis a többségnek is be kell látnia: mint gazdasági célt nem a legnagyobb, hanem a legkisebb közös többszöröst kell megtalálni. Akkor nemcsak a többletfelhasználásból eredő gondok enyhülnek, de lassul a műfajok pusztulása is.
A mű veszélyeztetettsége a genetikai vonalra is érvényes. A leginkább sújtott területeken szignifikáns eltolódások mérhetők a műnemek tekintetében; felborulnak az ivararányok, és gyakori a műfajok kereszteződése. Kritikus populációméret alá kerülő, egymás közelében élő állományoknál viharosan gyöngülnek a műfaji kötöttségek. A Műcsarnok műgyűjteményében 27 műfaj 13 basztardja(18) látható (köztük többszörös hibridizációk – finoman szólva is meghökkentő – szaporulata). Egyes kutatók szerint a keleti partvidéken még viszonylag gyakori óramű nem is faj, hanem fajkomplex (mint a kecskebéka/19/): az orgonamű és a színmű állandósult hibridizációja – mely végül nyilván a két alapmű eltűnéséhez és az óramű kizárólagosságához vezet.
Úgy tűnik, hogy az evolúciós folyamat, a valamilyenedés visszafordul. A valamilyenedés során az egyes – törzsalakokról leváló – alfajok, az egymással ellentétes ilyenedés és olyanodás folyamán önálló fajokká alakultak. Ez biztosította a kultúrszféra diverzitását. Ám félő, hogy a műfajhatárok átlépésének általánossá válásával, a műfajkeveredés hatására, a valamilyenedéssel ellentétes semmilyenedés térhódításával végül egyetlen műfajötvözet jön létre.
Láthatjuk tehát, hogy a mű fogyatkozása mögött sokrétű, önmagát többszörös feedback(20) mechanizmusokon keresztül gerjesztő folyamat húzódik meg. Amit az emberi gondolkodás megváltozása indított el, de ami már belső, genetikai, populációdinamikai(21), szaporodásbiológiai folyamatok által öngerjesztő lett. A műnek továbbra sem kedvező gondolkodásunk mindezt hatványra emeli.
Számos tényező hozta szinte kilátástalan helyzetbe a művédelmet, de nem beszéltünk még a műre nézve legújabb és kétségkívül legnagyobb veszedelemről: a művészről!
Az újonnan kialakult faj-komplexek fogékonyabbak a betegségekre, gyakoribbak bennük a letális gének(22). A mű – napjainkban – a legtöbb helyen tartós dekonjunktúrában él. Reprodukciója erőtlen. A témahiány miatt egyre agresszívabb. S amint azt etológusok kimutatták, az agresszivitás fokozódása is hozzájárul a hajdanán ellenálló mű sebezhetőségéhez: hogy a műfajok pusztulásáért a főbűnös a művész legyen.
A művész kezdetén (amely bizonyíthatóan az Alko-tói válságból indult) még a kórokozó terjesztőjét (a köztes gazdát – 23) is rosszul határoztuk meg. Tudományos körökben is évekig tartotta magát a tévhit, miszerint a ragályért a mű bundájában élősködő bolhafaj, a műugró (Artifex saltus) felelős. Az újabb kutatások fényében kijelenthetjük: a kór vírusát a műkotorékban (szakszóval: a formában) élő műlégy (Musca opusculi) terjeszti: levegőbe kerülő ürülékével jut a vírus a mű tracheáiba (légútjaiba). Épp ezért a művész a folyóparti műfajokat veszélyezteti a legkevésbé, mert ott a magasabb relatív páratartalom, a gyakori esőzések és páralecsapódás hatására a légyürülék nehezebben porlik s jut a levegőbe. A művész nemcsak azért lehet végzetes a műre, mert – valószínűtlenül hosszú, pontosan nem ismert lappangási idő után – a mű tünetmentes megbetegedéséhez, majd váratlan, szinte érthetetlen halálához vezet, hanem azért is, mert a túlélők javarészt sterilekké válnak. Ennek okát jelenleg is jó pár team vizsgálja. A műlégy irtása (kiirtása?) sem alternatíva. Helyére valószínűleg másik köztesgazda kerülne. Másrészt a műlégy együtt él a művel (a formában), s nehéz olyan anyagot kifejleszteni, ami a műlegyet megöli, ugyanakkor a műre ártalmatlan. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a két faj nemrég szimbiózisban élt, s ez a kapcsolat csak az utóbbi évtizedekben alakult gazda-köztesgazda viszonnyá. Voltaképp nem tudjuk, hogy a műlégynek van-e komoly szerepe a mű életében; néhány kutató szerint, egyes műfajoknál a hímek spermáját a formában repkedő műlégy viszi akaratlanul a nőstény nemi-szervére; kiirtása tehát éppoly végzetessé válhat, mint a művész maga.
Fontos tudni, hogy a mű kotorékainak (formáinak) számából, nem következtethetünk a műállomány nagyságára. A századelőn talán még igaz volt, hogy ahol forma van, ott mű is, ám manapság a formák java már lakatlan. Ezért a számosságukra vagy változatosságukra való hivatkozás – a művédelem ellenében – aligha jogos.
Bár a helyzet súlyos, az állami szektor semmit se tesz. A műítészeket a forma fennmaradása megtéveszti, s nem vesznek tudomást a mű valódi helyzetéről. Nem részletezve, hogy a több-lobbi hogyan aknázza ki továbbra is a tudatformákat. Maradnak hát a civilek: műértők és műkedvelők. Őket szólítom most.
Adakozzanak és olvassanak! Hogy unokáink is láthassák a művelt területek formáihoz vezető műutakat; a vízmű násztáncát, amikor a hím a nőstény körül nyolcasokat ír le a vadvíz fodrain – az ún. műúszást! Tiltsuk be a műfogást! A mű védelmébe vonjuk be végre a működő tőkét! Szigorítsunk a szabályokon: kutatók se léphessenek be a műhelyekre működési engedély nélkül! Alkossunk újra témaköröket, ne számoljuk fel a magányokat és csöndeket, ne idézzünk elő újabb Alko-tói válságot, állítsuk meg a semmilyenedést, ne tévesszen meg minket a forma!
Fékezzük meg a művészt!
Működjünk együtt – és ne akarjunk mindig többet!

 

[1] Homo sapiens, juvenilis
[2] Kötőszövet: a szervek belső vázát a külső burkoló réteggel és a szerveket egymással összekötő szövet.
[3] Populáció: népesség, az egyedi szint feletti (szupraindividuális) elemi szerveződési egység; azonos fajhoz tartozó szervezetek olyan csoportja, amelyet az egyedek közös minősége határoz meg, illetve amelyet adott kérdés vizsgálata érdekében kijelölünk. A ~t rendszerint olyan azonos fajú egyedek alkotják, amelyek adott térben, azonos időben, együtt élnek. (Környezetvédelmi Lexikon, Akadémiai Kiadó, 1993., p. 180)
[4] Fokozottan védett fajok esetében a védelem kiterjed az ország egészére, a faj minden egyedére és bármely fejlődési stádiumára, sőt a már preparált példányokra is.
[5] Szűktűrésű (sztenöcikus): az optimális feltételektől csak kis mértékű eltérést tűrő, specialista fajok.
[6] Monokultúra: olyan növénytermesztési rendszer, amelyben egy adott területen, több éven át vagy állandóan ugyanazt a növényt termesztik. Hátránya, hogy a talaj tápanyagtartalmát egyoldalúan veszi igénybe, utat nyit az eróziónak, elősegíti egyes kártevők elterjedését; jelentkezik a talaj kimerülése, fokozódik a gyomfertőzés, csökken a regeneráló-képesség. Mindezek együttes hatásaként ún. talajúntság lép fel.
[7] Biotóp, élőhely, élettér, habitat: a környező területektől elhatárolható földrajzi hely, táj, termőhely, amely meglehetősen egységes életfeltételekkel és jellegzetes domináns és karakterfajokkal (növényekkel és állatokkal) rendelkezik.
[8] Niche: az ökológia egyik legfontosabb analitikus fogalma; durván valamely populáció ökológiai állapotát (ökostátusát) adott vizsgálati szituációban kielégítően jellemző állapottér (az ún. miliőtér) részhalmaza.
[9] Vörös Lista (Könyv): egy-egy ország vagy nagyobb terület kipusztult vagy veszélyeztetett növény- és állatfajait ismertető könyv.
[10] Táplálékspecialista: olyan állat, amely egyetlen táplálékra annyira specializálódott, hogy annak hiányában éhen hal. Ilyen például az ausztráliai koala, amely egy bizonyos eukaliptusz faj levelén kívül mást nem eszik meg.
[11] Táplálékspecialista lepkefajok: a bagolylepkék hernyói például fajonként más-más növényen növekednek; a fenyőbagolyé (Panolis flammea) az erdei fenyőn (Pinus sylvestris), a salátabagolyé (Mamestra oleracea) a káposztaféléken, a vadgesztenyebagolyé (Apatele aceris) a vadgesztenye (Aesculus hippocastanum) lombján.
[12] Tarvágás: a fák egyszerre történő letermelése, amit a környezeti viszonyok hirtelen változása követ.
[13] Eutrofizálódás: természetes vizek tápanyag-feldúsulása, pl. bemosódás, a közeli területek eróziója által, minek következtében a víz minősége romolhat, anaerob körülmények alakulhatnak ki, rothadás indulhat el.
[14] Zárt genetikai program: olyan genetikai adottság, ahol az öröklött viselkedés alapja a törzsfejlődés során megszerzett és az örökítőanyagban tárolt információ. Ilyen például, hogy egyedül nevelt madár se vesz fel darazsat, se más, fekete-sárga tárgyat; genetikai adottság, hogy tudja: fekete-sárga rovar veszélyforrás lehet.
[15] Repatriálás: visszahonosítás.
[16] Biometriai paraméterek: egy faj külső, mérhető adatai; pl. madaraknál tömeg, karom-, csőr- és farkhossz.
[17] Sztenofág fajok: táplálékspecialista fajok.
[18] Basztard: két eltérő fajú egyed kereszteződéséből származó egyed.
[19] Kecskebéka – fajkomplex: A korábban önálló fajnak tartott kecskebékáról (Rana esculenta), amely a rokonfajoktól markánsan különbözött, a legújabb genetikai vizsgálatok kimutatták, hogy tömegessége, látványos faji jellegzetességei ellenére sem önálló faj, hanem a kacagó béka (Rana ridibunda) és a kis tavi béka (Rana lessonae) állandósult hibridizációja!
[20] Feedback-mechanizmus: minél erősebb egy inger, annál erősebb a visszaható gátlás.
[21] Populációdinamika: biológiai diszciplína, amely a populációk tér- és időbeli változásaival foglalkozik.
[22] Letális gén: olyan genetikusan hordozott információ, amely determinálja az egyed „időelőtti” halálát.
[23] Köztesgazda: olyan állat, amely károsodás, betegség nélkül visz át kórokozót, élősködőt egyik fajról a másikra. Legismertebb köztesgazda egy csigafaj, amelyben a májmétely (Fasciola hepatica) lárvái inaktívan várnak arra, hogy a legelő marhák a fűvel, akaratlanul néhány csigát is megegyenek, s így bekerülhessenek a célállat szervezetébe, ahol aztán, belső parazitaként súlyos májkárosodást okoznak.

Megjelent a Műútban

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.