Kegyetlen Werner (Werner Herzog filmjéről)

Leszögezem: szíve joga mindenkinek túlélni a voltaképpeni saját halálát, és befejezetlen sorssal is kivetheti magát az ablakból bárki; mindenesetre Werner Herzog Kegyetlen hegycsúcs című filmjében (1991) mégiscsak meghal az, akinek meg kell halnia.

Litera Hegymozi

A szerző fotóival

Centauri Kegyetlen Werner Herzog hegycsúcs hegymászás

Fotó: Centauri

Le fogom lőni a poént. Hátulról, százötven lábról, távcsöves puskával, két sajtos szendvics elmajszolása között. És erre nincs mentségem. Igaz, a poénnak sincs. Ez is csak egy olyan film, mint a többi: meghal a végén, akinek meg kell halnia. De én szeretem, ha meghal, akinek meg kell, és életben marad, akinek még dolga van. Tudom, kockázatos vallomás ez, nem trendi, és számos kérdést vet fel. Például honnan tudható, hogy kinek mennyi az elég? Nem is bonyolódom bele, inkább meglágyulok, és leszögezem: szíve joga mindenkinek túlélni a voltaképpeni saját halálát, és befejezetlen sorssal is kivetheti magát az ablakból bárki; mindenesetre Werner Herzog Kegyetlen hegycsúcs című filmjében (1991) mégiscsak meghal az, akinek meg kell halnia.
Talán épp ez teszi kicsit lapossá, mondhatnám kritikusként. De sosem néztem úgy. Voltaképp nem is lehet. Problémás az is, egyáltalán honnan nézzük, mivel a műfaj sem egészen tiszta. Látszólag játékfilm. Csakhogy Herzognál sokszor a dokumentumfilm is csak látszólag dokumentumfilm, mivel sok ponton és erősen „manipulált”. A Kegyetlen hegycsúcsnál fordított a helyzet. Játékfilm, de dokumentumjegyeket hord magán. Ezek a furcsa átjárások és érdekes gellerek izgalommal töltenek el, főként, ha arra gondolok, hogy sok jelenet és kép, némi utánaolvasás nélkül pusztán grandiózus díszlet marad. 
Filmekhez, mozihoz kapcsolódó személyes emlékeim alig akadnak. Csak kivételes esetben mentem moziba. A Herzog-filmet is videón néztem meg, újra és újra. Egy hajdani barátomtól kaptam. „Hó és jég van benne, neked biztosan tetszeni fog.” Igaza volt, egyébként pedig hamarosan kiderült, legalább akkora szakadék választ el minket, mint a film szereplőit. Ha mi is egy hegyet akartunk volna megmászni, egyikünk valószínűleg szintén halott lenne már. Mindez nem is élmény, inkább mellékkörülmény. Fontosabb a film mögött álló történeti szövevény, amelyből e helyen csak momentumok villanthatók fel.
Centauri Kegyetlen Werner Herzog hegycsúcs hegymászás

Fotó: Centauri

Meg kell említeni például Reinhold Meißner tényleges jelenlétét a háttérben. Gyerekkorom kedvenc olvasmánya volt a Mount Everest megmászásról írt könyve. Nem hinném, hogy meghatározható, ki a világ legnépszerűbb színésze vagy legjobb szakácsa, de ha Meißnert a legismertebb hegymászóként aposztrofálom, aligha tévedek. A film alapjául szolgáló könyvet is ő írta, a forgatásban pedig tanácsadóként is részt vett, aminek nemcsak szakmai, hanem egzisztenciális jelentősége is van. Meißnert ugyanis még fiatalkorában megvádolták azzal, hogy egy mászás során az ő hibájából halt meg az öccse. Máig sem tudta tisztázni magát. Nemrégiben előkerült a testvér lábfeje, legalábbis egy lábfej a hegyen, melytől Meißner azt remélte (talán reméli most is), hogy végre bizonyíthatja az igazát. Ez az eset igen furfangosan jelenik meg a filmben. Ha valaki megnézi, feltétlenül érdemes figyelni erre is.
A hegy, amely akár a film főszereplőjének is tekinthető, a patagóniai Cerro Torre, hasonló kalamajkáktól hangos. Például ma sem világos, ki mászta meg elsőként. E sárdobálás története szintén finoman és agyafúrtan húzódik végig a filmen, s megérne hét misét. De inkább a hegyről, amelyet a helyiek „kővé vált sikolynak” neveznek. Elfogult vagyok minden filmmel szemben, amelyben havazik és fúj a szél. Ahol két szín van csak. Fehér és kék. Hó és ég. Ahol végletesen egyszerűek a dimenziók. A Cerro Torre hósapkáját szívesen bámulnám egész nap, snittek nélkül is. Akkor is, ha nem tudnám, hogy a világ legádázabb hegye (holott csak harmadakkora, mint a Mount Everest). Ám itt a hegy jóval több, mint a jég, és a hó, meg a gránit összege, tulajdonképp amolyan Solaris. Tarkovszkijnál a kozmoszban forgó-fénylő köd nagyon is aktívan teremt lényeket és képeket. Világos, hogy akik az erő-terébe kerülnek, azok számára a Solaris meghatározó és mozgató erővé válik. Efféle kisebb-nagyobb Solarisok ott örvénylenek csaknem minden drámában, hol erősebben, hol gyöngébben. A Kegyetlen hegycsúcsban brutálisan. Látszat csak, hogy a hősök kicsinyes torzsalkodása, a dicsvágy, a gőg, a féltékenység, s ki tudja, mi minden irányít. Nem. Ha jól meggondolom: a Cerro Torre. Tarkovszkijnál a Solaris, Herzognál a Szikla.
Centauri Kegyetlen Werner Herzog hegycsúcs hegymászás

Fotó: Centauri

Az eredeti cím sokkal ütősebb. Schrei aus Stein. Ez valóban kemény. Súrol, mint a kő, és sziszeg, akár a szél. Jogos, hisz széllel bélelt történet ez, és nemcsak a természeti, hanem az emberi viszonyok is fagyosak. A Cerro Torre lábánál felvert táborban ellentétes típusok kerülnek össze. Elsősorban két férfi, akik már első találkozásuk alkalmával vitába keverednek. Martin (Stefan Glowacz) fiatal, és valóságos Adonisz. Göndör hajfürtök, inas, görögös-atletikus alkat, a jelleme viszont világias. Legalábbis a másik, s idősebb férfinál, Rocciánál (Vittorio Mezzogiorno) világiasabb. Roccia egyrészt Meißner alakmása, ám ennél jóval lényegesebb, hogy a „magányos farkas” archetípusa, valódi Jack London-i figura. E két alkat egymáshoz (hegyekhez és nőkhöz) mért viszonya a valódi és halálos konstelláció.
A magányos farkas alakjával operáló történetek fikcionális terében mindig is úgy hírlett, hogy bizonyos asszonyok számára épp ezek a férfiak jelenthetik a beteljesülést, már ha képesek kicsalni őket az erdőből vagy velük élni a vadonban, és képesek elviselni az öntörvényűségüket is. A „farkasember” minden látszat ellenére az asszonyt keresi – és találja meg a vadonban, a hegyen, akár önmaga elveszejtése árán is. Nagy és érinthetetlen, féktelen szépségű asszony ez, a farkasemberek közös Nagyasszonya. Amikor pedig farkasemberek együtt menetelnek a jégmezőn, az olyan, mintha férfiak egy csoportja felismerné, hogy akit kezdettől kezdve keresnek és szeretnek, az a női személy (lélek)(anima?), közös. Közösként, istennőként kétségtelenül van. S ez talán azt is jelenti, hogy húsvér nőként viszont már nincs jelen a világban. Ő maga nincs itt, csak a jelenései. A hegyek. A szelek. A vizek. Ezért az e világból való nőnek, amikor rátalál az emberére, aranyásóra vagy hegymászóra, nincsen könnyű dolga. Katharina (Mathilda May) a farkasember, Roccia jobbján lép be a képbe, és az atletikus Adonisz, Martin balján végzi. Martinnal pedig a hegy, a Cerro Torre végez. Ez lenne a lelőtt poén, de gyorsan hozzáteszem, hogy a két férfi viadala során, a film mértani középpontjában, meghal még valaki. Olyasvalaki, akinek nem kellett volna. Így aztán talán mégsem áll az, hogy ez a film is olyan, mint a többi. Arról nem beszélve, hogy Herzog nemcsak bálványt állít az überférfiasságnak, hanem kritizálja is. Ráadásul a férfitípusok ellentétje mellett azért ott van az apa és fiú, mester és tanítvány, profi és dilettáns ellentéte is.  
Nő és férfi, hegy és nő, férfi és hegy legegyértelműbben egy epizódszereplőben találkozik. Roccia a mászásra készülődve a Cerro Torre lábánál bolyong (gyönyörű a két név összhangzata, s a Roccia jelentése olaszul nem mellesleg ’szikla’), amikor belebotlik egy habókosba. Herzog krónikusan vonzódik a perifériák kódorgóihoz, tudja ezt jól minden rajongója, s amúgy is, sokak szerint egész művészete későromantikus jegyeket mutat. De talán pusztán azért, mondom én, mert a világ telis-tele van kódorgókkal, és a világ lépten-nyomon későromantikus jegyeket visel magán. Tehát ott ül egy sziklapárkány alatt egy lökött hegymászó, aki azt állítja, ő már feljutott a Cerro Torre tetejére. Azt is állítja, hogy diadalát egy dívának, Mae Westnek (egy nőnek!) ajánlotta, aki egyszer válaszolt is neki, és azt írta levélben: Hé, hegymászó, gyere le a hegyedről! Roccia persze faggatja, de voltaképp csak annyit tud meg, hogy a mászás során a félnótás otthagyta néhány ujját a hegyen. Ebben a párbeszédben hangzik el a film legszebb mondata.
Roccia megkérdezi:
– És mi a neved?
A toprongyos alpinista vizenyős szemekkel Rocciára mered, és pillanatnyi szünet után ugyan, de egyfajta büszkeséggel azt válaszolja:
– Azt is fennhagytam.

 

2 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    Borzongató!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.