• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Greta Thunberg és Centauri szindróma

 

Önarckép (Fotó: Centauri)

KLÍMABETEGSÉGEM RÖVID TÖRTÉNETE ÉS DIAGNÓZISA

Ez gyógyulásom egyetlen esélye. De attól tartok, hogy végső soron gyógyíthatatlan maradok. Nekem ezzel a szindrómával kell együtt élnem.

 


2019.10.04. Talán feltűnt, hogy klímaügyben hallgatok. Legalábbis ahhoz képest, hogy korábban – mikor még nem volt ez divatos és kötelező téma – rendszeresen írtam róla. Ennek legfőbb vagy talán egyetlen oka, hogy beteg vagyok. Klímabeteg én is. Csak másként, mint a klímabetegek általában.

Egyre szaporodnak azok a cikkek, melyek a klímaváltozás okozta szorongásról írnak. Állítólag ez egy új pszichés, mentális baj, s oly gyorsan terjed, mint a vérzéses lázak. Most egy hasonló, de merőben új mentális betegséget szeretnék elsőként, önmagamon diagnosztizálni. Igyekszem higgadtan, racionálisan megtenni ezt, mint jó diagnoszta, de a feladat nem könnyű, mivel betegségem legmarkánsabb és legnehezebben kezelhető tünete a düh. Legalábbis azt hiszem. Ezzel küzdök napi szinten legalább fél éve. És ez nem a Greta Thunberg-szindróma, vagyis nem azokra irányul, akik „tönkre teszik a Földet és kiirtanak bennünket”. Azon én már rég átestem.

Ha volna a szakterületnek neves orvosa, bekopogtathatnék azzal nyugodtan: „Doktor úr, én egy igazán érdekes eset vagyok. Én nem a jelen, hanem a jövő betegségét hordozom. Én már nem az eredeti kór, hanem a szövődmény vagyok, a poszt-Greta-szindrómás állapot.”

Legfeljebb ennyi volna a vigaszom: kivételes a bajom.


Amikor még senki sem tüntetett, amikor még nem alakult ki az új tömegbetegség, a klíma-szorongás sem, én már írtam arról, hogy mire kell számítani és mi lehet a „kiút” („Nagyon szeretjük majd egymást összehangolt félelmünkben”). Már 2018 nyarán írtam arról a korszakhatárról, amit akkor átléptünk (ITT). Aztán ugyanez a felismerés megszületett a tömegmédiában is, legalábbis annyiban, hogy felismerték – amit egyébként évtizedekkel ezelőtt is felismerhettek volna –, hogy ultranagy a gáz. Ezt követően látványosan csökkent a klímaszkeptikusok száma. Ekkor még egészséges, sőt, valamelyest elégedett voltam. Többé-kevésbé. Végtére is – még ha megkésve is – megértettünk valamit, legalábbis úgy tűnt pár hétig.

Azt mindig is tudtam, hogy képtelenek leszünk jól reagálni, hisz ez nem adekvát inger az ember számára. Mikor azzal szembesül, hogy egész történelme során porszem volt csak, mindvégig egy hatalmas rendszer része, egy olyan rendszeré, ami bármikor lecsaphat rá, és karrierjét bármikor derékba törheti. Számos forgatókönyvvel számoltam, de az közös vonás volt bennük, hogy lesz valamiféle kitörési kísérlet. Amit aztán elhibázunk. És miután ez megtörténik, köröttünk a rendszer látványosan összeomlik, és vele összeomlanak a mi rendszereink is, miután elbukjuk a globális kihívást, az egyes emberben, lokálisan születik meg a felismerés, hogy mivel a nagy krachhal nem tudtunk mit kezdeni, nem marad más, mint összekapaszkodni azokkal, akik a közelünkben élnek, akik fontosak nekünk, akiket szeretünk. Gondoltam, ez történik majd valamikor a nem is oly távoli jövőben.

Barátságok, szerelmek, családok, kicsi közösségek tartják fenn az embert a káosz kellős közepén majd. Egy darabig.

De nem ez történik. Naiv voltam. Pár hét volt csak a megvilágosodás. És teljesen elmaradt a kiugrási kísérlet. Ez az én betegségem gócpontja. Ettől vagyok kezelhetetlenül dühös legalább fél éve. Ez az én gyilkos kórom.

Mi is történt a megvilágosodás utáni pár hétben?

Pontosan ugyanaz, mint máskor.

A megvilágosodás „másnapján” többen is felismerték, hogy ez a helyzet valójában – számukra biztosan – politikai tőke. Ugródeszka. Az EU-s választások előtt ez már teljesen nyilvánvaló volt, cikkek sora született arról (főként a külföldi sajtóban), hogyan kell a klímaügyben megvilágosodott szavazótábort zsebre tenni. Például: kitört a versengés a szavazókért a német liberális és zöld pártok között, ennek eredményeként az egész diskurzus félelmetesen eltorzult, „elvesztette párbeszéd jellegét”, és semmi perc alatt kiherélte a megvilágosodást.

A klímakérdést játszi könnyedséggel küzdőtérré tette, amint korábban minden más kérdést is.

Ebből aztán az is következett, mintegy ellenreakcióként, hogy míg pár hétre egészen alacsonyra zuhant a klímaszkeptikusok száma, a negatív fordulat után (mely valójában nem is fordulat, mint inkább ugyanannak a gyalázatos működésimódnak a folytatása) a klímaszkeptikusok száma ismét növekedett. Ma már talán többen is lehetnek, mint a megvilágosodás előtt. Gyönge kezdés után erősen visszaestünk.


Erre nem számítottam. Ez akkora pofon volt nekem, hogy a fal adta a másikat. Ép ésszel felfoghatatlan – épp ezért el is vesztem a fejem naponta. Ezzel úszik el minden esély. Ezen a problémán dolgozok hónapok óta (részleteket hoztam már a készülő esszékből), de egyszerűen lehetetlen naprakészen nyomon követni ezt a mélyrepülést. Egyrészt túl sok, másrészt ebből egy kevés is megbetegítő. Én vagyok rá a még élő példa.

Komolyan gondoljuk, hogy az a megoldás, ha Greta gyilkos tekintettel néz Trumpra, Obamának meg ad egy pacsit? Ez lesz a jó megoldás ebben a helyzetben, hogy lesznek megint jók és rosszak (klímajók és klímarosszak – ha már egyszer ezerrel folyik a klíma-szómágia is)? Ó, ha az újzöldek látnák, hogy én ilyenkor hogyan nézek! Hamar rájönnének, hogy Greta nézése szívmelengető az én klímanézésemhez képest.

Az lesz a megoldás, hogy lesz valaki helyettünk – Greta –, aki majd jól beolvas? Értem én, hogy ez kényelmes. Ma hallom, hogy Kanadában több tízezer tinédzser írt alá petíciót, miszerint, ha nem lesz változás a klímapolitikában, akkor nem szülnek gyermeket. Meg se keresem a forrást. Nem engedi a betegségem. Veszélyes rám nézvést ez a hír is. Úgyis tudom, bárhol találnék rá, ugyanazt látnám, amit eddig:

mindez, a mozgalom vagy hír, mások kezében eszköz csupán, és semmi köze a józan megfontoláshoz.

Szinte látom, ahogy azok, akik a legtöbbet tehetnék klímaügyben, miként rezzennek össze a kanadai petíció hallatán. Látom, hogyan gyöngyözik a világpolitika legbefolyásosabb figuráinak gondterhelt homloka; látom, hogyan szarja össze magát a legnagyobb klímaszkeptikus is; látom magam előtt, egészen élesen, amint a legnagyobb vállalatok tulajdonosai értekezleteket hívnak össze az éjszaka közepén, és kigombolt inggel, megbicsakló hangon kérdezik a főrészvényeseket: „Úristen, mit tegyünk most?”

Látom, élesen, egészen közelről, amint nagyvállalatok vezetői a nyakkendőjükön ideges mozdulattal lazítanak, majd feltépik az ablakot, s levegő után kapkodnak.

Látom, hogy mától a világ valamennyi titkos tanácskozásán az lesz az első kérdés: „És szültek ma már a kanadaiak?” Látom, amint titkosszolgálatok napi jelentésének első oldalán a legfőbb kérdés mától: hajlandó-e szülni-konspirálni valamelyik kanadai tini.

Gyógyulni szeretnék. Szabadulni ezektől a képektől. Szabadulni ezektől a hírektől. Nem akarom ezt látni. Vagy látni akarok valakit, aki összeterel több tíz és száz millió csöndes embert, akik nem néznek csúnyán senkire, nem pacsiznak senkivel, urambocsá szülni, iskolába járni, dolgozni is hajlandók, de ami igazán fontos, hajlandók célzott, valódi ütéseket bevinni. Számolni. Elfogadni, hogy itt számokról van szó, de már nem a klímaváltozás látványos számairól. A profitról. Látni szeretném azt a tömeget, melyben tudatosul ez a rém egyszerű egyszeregy, és azt mondja: A fogyasztás bojkottálásával megkasztunk vállalatokat, megakasztjuk a gazdaságot, ha nem teljesítik a követelésünket. Szeretném azt a tömeget látni, amely kiszámolja, meddig kell mindenhová gyalog járnia, hogy ezzel megnyirbálja az olajvállalatok bevételeit.

Szeretném látni azt a tömeget, mely hajlandó csöndben leülni egy mező közepén, s addig ülni ott, míg akkora kárt nem okoz a saját kormányának, hogy az fásítási kommandókkal millió és millió fát ültet el napokon belül.

Ez gyógyulásom egyetlen esélye. De attól tartok, hogy végső soron gyógyíthatatlan maradok. Nekem ezzel a szindrómával kell együtt élnem. Igyekszem kihozni ebből a legjobbat, igyekszem elviselni méltósággal, ami ugye kurva nehéz, mivel épp a düh a tünet, az meg nem igazán kompatibilis a méltósággal, de mindegy is, próbálkozom. Nem panaszkodom. Együtt élek vele, és kész.

Végtére is a Föld is együtt él velünk. Jó ideje. S egy darabig még.


Légy oly kedves, oszd meg ezt másokkal is, hátha egyszer meggyógyulunk mégis 🙂

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/esszek/klimavaltozas-helyett-klima-krach/

http://https://centauriweb.hu/archiv/fb-rovat/jeles-napok/hiszek-egy-foldben-fold-napja/

http://https://centauriweb.hu/archiv/szinnel-lelekkel/mi-jon-klimavaltozas-nagy-osszeomlas-utan/

http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/esszek/europa-kiszarad-es-kihul/

http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/esszek/kulon-udvar-kozos-ring-klimapolitika/

http://https://centauriweb.hu/archiv/fb-rovat/fold-ahol-elek/

                 

23 Comments:

  1. Szegény mi. Már azt hittem ennél gyorsabban nem tudunk a vesztünkbe rohanni, de tévedtem. Bár tudnánk objektívek lenni, és világszinten véghez vinni azokat a lépéseket, amik ahhoz kellenének, hogy utána szubjektíven élhessünk tovább és mindenki hangoztathassa a saját igazát. Mert ha nem lépünk, nem nagyon lesz hol hallatni a hangunkat.

  2. Ibolya Nagy

    A bolygó túléli, de mi biztosan nem!
    Még azok sem, akik ma döntéshozók, de önző, financiális érdekek mentén tagadják a közelgő katasztrófát, akik azt hiszik, elbujhatnak szuper biztosnak hitt bunkereikben.😡😡😡

    • annyiban pontosítanék: a bolygó egy része éli túl – jó pár fajt magunkkal rántunk

      • Ibolya Nagy

        Annyit szerettem volna még, hogy az állatvilágban már eddig is módszeres pusztítást végzett az ember, de ami ezután várható az maga a pokol lesz számukra.
        Mi bűnösök vagyunk, de az ártatlanok szenvedik el először a bajt. Ez végképp megbocsáthatatlan!

  3. Valahogy benne volt a levegőben, ha még ez levegő, hogy jössz ma valamikor ebben a témában egy esszével, vagy talán ez olyan fricska, hogy már nem is esszé. Komolyan nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek, vagy mindkettő. Tényleg össze kell hozni egy randit Jonathan Franzennel, örök barátság lenne belőle.

  4. Hát igen. A helyzet elég elkeserítő :/. Én már inkább elfogadtam az emberek lassúságát és cselekvésképtelenségét. Sajnos ez már csak ilyen. ( Mondjuk a végére már én is dühös lettem)

  5. Marsovszki Viktória

    Most teszek egy kis próbát, egy mini közvéleménykutatás-félét. A fece-en megosztottam az ismerőseimnek , és számos más “természetismerő–szerető” csoportban, ahol mostanában igyekszem tájékozódni.
    Írom majd a visszajelzéseket. Irtó érdekesen alakulnak a dolgok…., kezdek dühös lenni én is… 🙁 Holnap küldöm a “szonda” eredményét.

  6. A helyzet annyira bonyolult és annyi szereplője van, ami eleve gátolja a jelenlegi rendszerek mozdulását. A gazdasági rendszert alapjában kellene átalakítani, de erre aligha leszünk képesek. Sokkal szervesebben kapcsolódik hozzá a mindennapi életünk, mint azt szeretnénk hinni – a növekedéshez. Illetve annak ígéretéhez. Ez nem is ennek az évszázadnak a terméke, hanem a nagy földrajzi felfedezéseké. Az egész modern civilizáció alapja, az ipari fejlődésé stb. Szóval ennyire mélyre kellene nyúlni, és ez egész biztos, hogy csak egy fájdalmas sokk után fog bekövetkezni.
    Ez nem fogyasztáscsökkentést fog eredményezni, hanem iszonyatos elszegényedést.
    És ez még csak egy dolog, amit majd tennünk (kinek? melyik generációnak?) kell.
    A döntéshozók tudják, hogy az emberek nagy része rövid távra gondolkodik és szereti a kényelmet. Én nem hiszem, hogy olyan nagy megmozdulások valaha is lesznek a klímaügy miatt. Mert ez valójában nem érdekli az emberek zömét, hümmög rajta egyet legfeljebb és csinál mindent ugyanúgy.
    Úgyhogy szerintem nem érdemes szorongani (mondom én, bár én is szorongok). Ha ez egy gyászfolyamat, akkor túl fogunk rajta jutni, és nem fogunk örökké szorongani.

  7. Szabó Edit

    Talán, ha a betegséged ragályos lenne, és elkapná sok ember. Ha kitörne egy világjárvány. Akkor, talán, történne végre valami. 🙁

    Elgondolkodom időnként: vajon a döntéshozóknak nincs gyerekük, unokájuk? Milyennek látják azok jövőjét? Tisztában vannak vele, hogy épp arról döntenek?

  8. Lehet, hogy L-nek van igaza; az emberek többsége-egy része egyszerűen ilyen, lassú és cselekvésképtelen

    • Ibolya Nagy

      Örülök, hogy te mondtad ki, Cen’, sok a kényelmes, komformista. Főleg akiknek nem kell megküzdenie
      a kényelmes életért.

  9. Holsky Péter

    Azt hiszem, hogy a problémára adott jelenlegi reakcióknak (mint általában az emberi viselkedésnek) nem egyetlen oka van, hanem több, melyek kombinációja az igazán halálos (fajhalálos). Csak pár elem:

    [1] az említett kényelemszeretet, amely szerintem nemcsak lustaság, gyávaság, stb., hanem vszl. evolúciós okai is vannak – miután több tízezer éven keresztül éheztek és fáztak gyűjtögető elődeink, nagyon nehéz lemondanunk az utóbbi kb. másfél évszázadban megtapasztalt kényelmesebb életmódról. Hasonló lehet ez az elhízás vagy a cukorbetegség feltételezett törzsfejlődési magyarázatához:
    http://www.matud.iif.hu/2010/11/05.htm
    és
    http://medicalonline.hu/tudomany/cikk/az_emberi_evolucio_ballepese_hozzajarul_a_cukorbetegsegre_valo_hajlamhoz

    [2] a fogyasztói társadalom hatalmas vonzereje, amely most kezdi pl. Kína és India tömegeit is befogni – kalkulálhatóan katasztrofális következményekkel. Mi lesz pl., ha minden ottani család személyautót akar használni?! A Nyugat azonban nem akadályozza ezt a folyamatot, egyfelől morális megfontolásból (ha nekünk jár, nekik miért ne?); másfelől (és főleg) érdekből: a nyugati autógyárak, stb.-k profitja így nő, ráadásul ezzel ezek az országok mentalitásukban is könnyebben >>újra-gyarmatosíthatóak<< lesznek: ez a "soft power" egyik fő eszköze

    [3] a szintén szóba került érdek: a nyugati politikusok alapvetően azt mondják, amit az emberek hallani akarnak tőlük – az emberek pedig azt akarják, hogy azt csinálhassanak, ami kellemes nekik.
    Az egy másik kérdés, hogy a nyugati politikusok alapvetően nem azt csinálják, amit mondanak – mert ebben nem az emberek (választók), hanem az érdekek (vállalatok, pl.) szerint cselekszenek. Nem azért, mert gonoszok (hagyjuk meg ezt a képregényfilmeknek!), hanem mert a jelenlegi, túl komplex társadalmi–gazdasági rendszert csak így tartják fenntarthatónak, működtethetőnek. És minthogy ezek a politikusok ennek a rendszernek a kellős közepén helyezkednek el, legtöbbjüknek nincs semmiféle perspektívája: képtelen elképzelni a szisztéma átalakítását.
    Távolinak tűnő párhuzam, de van 1 remek történészi munka az I. világháború kitöréséről, amely szisztematikusan végigköveti, hogy miközben tkp. egyetlen nagyhatalom sem akarta a háborút, a döntéshozók tévedései, előítéletei és egymástól való félelme lépésről lépésre összekapcsolódva, egymást mind mélyebbre taszítva hogyan vezetett el a kiküszöbölhetetlen tragédiához:
    https://moly.hu/konyvek/christopher-clark-alvajarok

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük