Gaia és Maya (a tudat evakuálása)

Mit tartsunk többre? Azt, ami ötezer éve is pontosan működött és a méhek rendelkezésére állt, vagy azt a harcot, aminek során az ember megalkotta a szögeltérés fogalmát, majd ormótlan és pontatlan kvadránsok összetákolásán át eljutott az ormótlan és pontatlan atombombáig.

A lap alján videót is találsz!

gaia és maya Centauri esszé a tudat evakuálása

Forrás: http://rawimage.deviantart.com

Tegyük fel: olyan világot akarunk teremteni, amiben virágok ékesítik a mezőt; olyat, ahol áprilisban a teljes színspektrum növényi alakot ölt, a kék látható és láthatatlan tartománya egyaránt, ahol a piros értelmezése a vérfeketétől a karmazsinig terjed. Tegyük fel: nem áll módunkban, hogy egy hosszú álommal hozzuk létre ezt a flórát, s ezért egyenként kell megterveznünk minden színt, vagyis összerakni az atomok Babilon-golyóiból a színanyagok millióit, és kialakítani a szirmok szerkezetét, amelyben különös interferenciajelenségeket generálhatunk. Mindehhez mérnöki pontossággal kell megformálni az edénynyalábok, bibék, porzók, párták, levélkék, erezetek és gyökérzetek ezeregy variánsát. Ha éteri tartományból ered az erőnk, akkor talán ahhoz is marad kedv, hogy a létrehívott fajok első egyedeit sokszorosítsuk és benépesítsük velük a tág értelemben vett mezőt. De nehezen képzelhető el olyan erőforrás, olyan nukleáris psziché vagy alkat, ami elég volna e sokszorosítás végtelenítéséhez; bajos feltételezni akkora akaratot, ami nem lanyhul egy pillanatra sem, és ami képes percről percre, szakadatlan önismétléssel fenntartani a korábban emberfölötti – istenfölötti – erővel megalkotott virágrendszert. Ekkor – tegyük fel – azon tépelődünk majd, mit alkothatnánk, ami végre helyettünk alkot! Ideális az lenne, ha minden virág minden virággal kapcsolatba kerülhetne, ez nem vitás. Ha egy tisztáson nincs több, csak száz, akkor is hosszadalmas mindenkit mindenkivel összehozni, beporozni. Számolunk: n faktoriálist osztjuk (nk faktoriális) x k faktoriálissal, vagyis a kis tisztás száz virágának ideális porzásához 4950 műveletre volna szükség. Ez sok. Virágzó mezőink mérete nem mérhető ehhez a tisztáshoz, így arra gondolunk, talán a szél végezhetné el a feladatot, ám akkor az egész világon állandó, erős és változó irányú szélnek kell fújnia – nem, nem akarunk ilyen széllel bélelt, nyugtalanító és viharos világot, jobb megoldás kell, ami hatékonyságában egyenértékű a széllel, ám annál idillibb. Esetleg megszűntethetnénk a virágok röghöz kötöttségét, netán gurulhatnának?, de a következő pillanatban érezzük: ijesztő volna, ha a virágok tumultusban keresnék egymást, iringók vágnának át a mályvákon, napraforgók taposnák le a nefelejcseket. Nem, a virágok nyíljanak csak helyben, inkább a pollen szakadatlan áramlását biztosító, véletlenszerűen repkedő apró robotok kellenek. A rendezetlen mozgás magában hordja az ismétlések lehetőségét is, vagyis csökkenti a hatékonyságot, ám zseniális ötletünk támad: kompenzáljuk ezt azzal, hogy a robot nem egyszerűen átviszi egyik virágról a másikra a pollent, hanem gyűjti azt, mondjuk egy táskában, és öt, tíz, száz vagy annál is több virág pollenjét hurcolja magával. Így elég egyszer leszállnia, s máris tucatnyi más virággal jön létre a termékeny kapcsolat. Tovább fokozhatjuk a hatékonyságot azzal, ha a robotok csoportosan mozognak, és ha e csoportok számát a végtelenségig duzzasztjuk.
A probléma megoldva. Elkészült a virágos rét és a méh.
A rendszer remek és működik; úgy működik, mintha nem is rendszer, hanem egy óda, az örökkévalóság illúziója volna. Kétszáz méter magasról, nagy felbontásban jól látszik: a kaptár népe bejárja az összes matematikailag lehetséges utat a hatósugáron belül; jól látszanak a koordinátapontok, a virágok, amelyek egyaránt világítanak az ultraviola és ultraibolya tartományban. És jól látszik, hogy az egyed alapvetően véletlenszerű ficergése betagozódik a csoport rendkívül tervszerű mozgásába. Elégedettek lehetünk azzal a szoftverrel, amit ezekbe a kicsi, ízeltlábú hardverekbe telepítettünk, amit a halandók méhtáncként ismernek.
De nincs mit csodálkozni, tisztában vagyunk isteni képességeinkkel, s távol álljon tőlünk az önimádat, bár ha erre volna valakinek oka, akkor egyedül nekünk, hisz megújuló, a teljes színskálát lefedő univerzális csokrot alkottunk, s megtaláltuk az önfenntartáshoz vezető egyetlen utat, de most, amikor a művünk készen áll, eljött az ideje, hogy megteremtsünk egy érzést is: az ignorátust. Olyan lényre van szükségünk tehát, aki számos adottságban marad el mindattól, amit eddig létrehoztunk, ám kíváncsisága a csodálat képességével párosul: legyen a neve ember.
Tegyük fel: ez a lény legalább olyan jól sikerül, mint a virágok és a méhek. Állítsuk egy kaptár mellé, és nyissuk fel a tetejét – mintha Liliput fölül emelnénk el az eget.
Te vagy ez az ember. Én vagyok a másik.
De legyen egy harmadik az, akiről beszélünk, és aki a kaptár mellett kíváncsian áll, aki kézi nagyítóval figyeli a robotállam nyüzsgését; aki az agytérfogat-növekedésének jelentőségében hisz (ó az agy, úgy dagad az australopitecus óta, mint a kalács), akit olyan erősen oltottak be a csodálat képességével, hogy önmagát is mértéktelenül csodálja, a saját – feltételezett – neurológiai-evolúcióját gondolja a Biosz Csimborasszójának. Adjunk ennek az embernek egy olyan pillanatot, ami egyaránt tartalmazza az eredeti, tiszta szándékot és az újonnan szerzett tudást; e kettő álljon rendelkezésére másfél perc erejéig, és e röpke idő neve legyen: megvilágosodás. Essen egybe azzal a perccel, amikor a kaptár zsibongása egyetlen robotra összpontosul, amikor egy méh, az a mechanikusan izgő-mozgó szösz – a felderítő – táncolni kezd; és emberünk ne csak tudja, hanem értse is abban a pillanatban, hogy a rovarnak mondott biorobot, amelynek normális agya sincs, csak idegdúcai, bonyolult táncot lejt. Nyolcasokat ír le, s ebből rögtön tudható, hogy száz méternél messzebb eső virágmezőről mesél, mert ha közelebbiről volna szó, szimpla kört táncolna; emberünk tudja: a körívek közötti egyenes szakasz hossza, a teljes nyolcas megtételének ideje és a felderítő potrohrázásának intenzitása a táplálék távolságát jelzi; minőségét – mielőtt a dolgozók a begyűjtésről döntenének – a hozott mintából ellenőrzik. S mivel ezt a táncot a kaptár falán járja, a nyolcas egyenes szakasza a függőlegestől akkora szögben tér el, amekkora a táplálék irányának szögeltérése a naphoz viszonyítva, de mivel égi útján a nap nem áll meg egy pillanatra sem, a felderítő a tánc irányát az eltelt idő függvényében korrigálja, vagyis mindig a nap aktuális helyzetéhez igazodik.
Minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt, amennyi a kiszorított víz súlya – mondta a Szirakuzából való szicíliai, bizonyos Arkhimédész, akkoriban, mikor az arab matematikusok és asztronómusok pontatlan, de kézben hordható kvadránsokkal tevegeltek. Ezek a kvadránsok a középkorra szobaméretű, helyhez rögzített és pontosan vízszintezett műszerekké – idézek egy forrást – „fejlődtek”. Vagyis míg az arabok pontatlan kézi kvadránsokkal, kései (középkori) utódaik pedig szobányi műszerkolosszusokkal bíbelődtek, mindez idő alatt, a méhekben halálpontos, hordozható, miniatűr kvadránsok működtek – abban a pillanatban is, amikor Arkhimédész felkiáltott: Heuréka, és a nagaszaki fölötti felhőgomba felvillanásának pillanatában is. Órával egybeépített kvadráns.
És itt elágazik a csodálat útja: az egyik az önimádat időlegességébe, a másik az eredendő tudás felismeréséhez vezet. A dilemma az: mit tartsunk többre? Azt, ami ötezer éve is pontosan működött és a méhek rendelkezésére állt, vagy azt a harcot, aminek során az ember megalkotta a szögeltérés fogalmát, majd ormótlan és pontatlan kvadránsok összetákolásán át eljutott az ormótlan és pontatlan atombombáig. Amint Galilei perében korábbi pártolója, Barberini bíboros, a későbbi VIII. Orbán pápa volt a főbíró, most a célszerűség, a helyes és egyenletes, megbízható működés elvárását hívhatjuk főbírónak, aki eleinte éppúgy minket támogatott, mint annakidején Galileit Barberini, és aki újabban éppúgy ellenünk fordul, mint Galilei ellen VIII. Orbán pápa. Nézzük a mező fölötti méheket – a raj kifogástalanul működik, és a tágabb értelemben vett raj története a mi történetünket, s főként azt, amit ebből történelemnek mondunk, jóval megelőzi. Fel sem fogható, hogy egy rovar miként válhat képessé ilyen bonyolult kommunikációra, hogyan működhet ennyire kicsi szervezetben órával kombinált kvadráns? Miért teszi a dolgát minden méh, feltehetően a Raj keletkezése óta, miért megy a megadott-eltáncolt irányba minden dolgozó, és miért tér vissza, ha tele a zsák. Bár az is igaz, hogy újabban már a méh se a régi.
Mert a régi-méh útja kiszámítható. Kirepül a megadott irányba, viszonylag egyenes vonalban halad a megadott távolság erejéig, és csak akkor kezd keresgélésbe, amikor a virágmezőt eléri. Ott megtömi a puttonyt, majd ugyanezzel a magabiztossággal elindul visszafelé, és a kaptárban lepakol. De nézzük egy új-méh útját.
Hajnalodik. A felkelő nap épp csak melengeti a kaptárt, de már tatarozzák a lépsejteket, néhányan a királynőt etetik, és megérkezik az első felderítő is. A függőleges falon táncba kezd, sokan figyelik a reggeli hírt, köztük egy új-méh is. A többieken lassan némi láz lesz úrrá, a minta kitűnő akácmézet ígér, a távolság elhanyagolható, az irány egyértelmű, így hát néhány perc múlva szedelőzködnek a dolgozók, a kaptárnyíláshoz másznak, s rövid susmutolás után kirepül az első kötelék. Az új-méh – akit az utókor Mayának hív majd – már a táncot is apatikusan szemléli, és a kaptárnyílásba is véletlenszerűen kerül, amikor a többiekkel kisodródik. Felrepülésében még ott van a Raj évezredes lelkesedése, a levegő és a fény. Rövid ideig a többiekkel repül, de amikor a dolgozók többsége a mézgyűjtésbe kezd, ő tovább halad. A következő egy órában a dolgozók legalább ötször fordulnak a kaptár és az akácerdő között, Maya egyszer sem tér vissza. Délre a legtöbben legalább hatvan alkalommal pakolnak le a lépben, Maya egyszer sem – viszont messze jár. Sok-sok kilométerre a kaptártól virágzó mezők fölött, folyók, tavak fölött repül, időnként leszáll egy-egy virágra, majd folytatja útját. Talán felderítő? Legalább hét olyan mezőn járt reggel óta, amiről hírt kellett volna vinnie, mégsem teszi. Szakadár? Forradalmár? Talán igen, mert szokatlanul hosszú röptében van valami revolúciós fíling, ahogy önmagát meghazudtolva, a méhek, a Raj törvényeit felülírva óriási utat tesz meg, mintha ő is vinne valamit, akár a többi dolgozó, de az nem virágpor, nem nektár, hanem valami más. De mi az, amit az új-méh, Maya cipel?
És mi az, amit a régi?
A régi-méh információt visz virágról virágra. Közvetít, kerít, szaporít. A régi-méh az önfenntartás fegyverhordozója, nemcsak a kaptár, hanem az egész rét dolgozója – génfutár. A mézbe zárt gén számára drog. Aligha hihető, hogy valaki – esetünkben Maya –, akit ilyen szinten specializáltak a hordárkodásra, váratlanul kitörne ebből a teljes alaki és mentális meghatározottságból, és a Raj történetében először, ne vinne semmit, vagy ne információt vinne. De aki az élet kódjait hordta eddig, ha már nem azt, akkor mi mást vihetne, ha nem a halál kódját?
Hol a halál az új-méh tarsolyában? És kinek a halála?
Hisz csak repül, egyedül, megállás nélkül, üresen és könnyedén; ha egy régi-méh emberszemmel nézné, csodálná: micsoda út, micsoda kaland! De vagány méh ez a Maya! Íme egy vakmerő kalandor, egy Odüsszeusz a rovarvilágban; végre valaki, aki egyszerű felderítőből Kolombusszá válik; ő lesz talán a Rajtörténet Neil Armstrongja – repülhet szédítő repcetenger aranysárgája fölött, keresztezheti útját izzó pipacsmező, jöhetnek vele szembe idegen kaptárok idegen dolgozói, megszólhatják poszméhek, támadhatják darazsak vagy fadonogók, semmi el nem téríti…
Igen, talán olyan forradalmárok és kalandorok hírét viszi, mint amilyen Odüsszeusz volt; repülésében ott van a szirakuzai matematikus, pontosabban annak a napnak az emléke, amikor – Krisztus előtt 212-ben – Arkhimédész elmélyülten a porban rajzolgatott és a rómaiak betörtek a városba. Noli turbare circulos meos*, mondta az integrálszámítás előfutára, mire egy feldühödött katona egyetlen mozdulattal ledöfte, bár az is igaz, hogy végül épp a katona főnöke, bizonyos Marcellus temettette el és végakaratának megfelelően a sírra egyenlő oldalú hengereket vésetett. Amint – idővel – Galilei is megkapta a végtisztességet (359 évvel később bocsánatot kértek tőle), az a Galileo, aki szintén Mayával szárnyal ezen a napon. Maya röptében bizony ott van az egész Galilei-pernek mondott hercehurca, ott van a Dialogo: sopra i due massimi sistemi del mondo tolemaico, e copernicano** minden szava, amiért Galileit életfogytiglani háziőrizetre ítéltek és betiltották minden művét, azokat is, amelyeket a jövőben ír!, annak ellenére, hogy a per során Galilei kénytelen volt visszavonni a Föld mozgásáról vallott nézeteit, bár azt mondják, mindvégig azt hajtogatta: Eppur si muove, eppur si muove!*** De még mindig jobban járt, mint Giordano Bruno, aki 1600-ban elevenen égett el a máglyán, Galileivel kesztyűs kézzel bántak, és egyébként is, már a napfoltok fölfedezésekor figyelmeztették. Ejnye Galileo fiam – mondta az inkvizíció egyik jóindulatú embere, Barberini bíboros kebelbarátja. – Néha megtörölhetnéd azt a távcsövet! Elgondolni is rossz, mi történt volna Alfred Wegenerrel, a lemeztektonika elméletének megalkotójával Galilei vagy Giordano Bruno korában – azt állítani, hogy a földrészek mozognak? Ő is ismételgethette volna: Eppur si muove, eppur si muove – a máglyán. Így is megintették: egy huszonéves meteorológus ne üsse bele az orrát a geológusok dolgába! – dogmájába? Néhány száz év múlva úgy mesélik majd, hogy a fiatal Alfred a reggeli tejeskávét egy földtérképen felejtette, és amikor a borotválkozásból visszatért a szobába, és látta a kihűlt kávé tetején úszó, darabokra töredező tejlemezeket, alattuk pedig a Földtérképet, és a kettő közötti hasonlatosságot, mivel még fel sem öltözött, meztelenül szaladt ki a lakásból és azt kiáltozta: Heuréka, heuréka! – épp, mint valamivel később, egy másik ember, bizonyos Lovelock, aki szintén meztelenül szaladt át a NASA központjába: Heuréka, heuréka, a Föld él, a Föld él – Mégis él, mégis él.
És ha forog, mozog és él, akkor kommunikál is.
Gaia az embernek sokáig emberrel üzen – hogy értse. De Arkhimédészt egyszerűen ledöfik, Giordano Brunót megégetik, Galilei távcsövét piszkosnak találják, és bár életben maradnak, alapvetően nem értik Wegenert és Lovelockot sem. És amint az inkvizíció, később az inkvizícióként működő akadémikusság sokszor veszti el türelmét, Gaia – mivel él – szintén elveszti. Üzente már: olyan játékot adhatok neked, ami a kezed között robban fel, srófolhatom és gátolhatom is a szaporodásodat, elvehetem az élelmet előled, elvehetem a vizedet, elfújhatlak, bármit megtehetek veled. De hasztalan.
És most, amikor Maya holtfáradtan még mindig repül, nem gyűjt be semmit, nem derít fel semmit, csak repül és repül, Gaia újabb üzenetét viszi. Pollen helyett egy vírust. Maya betegsége nem halálos. Nem tüsszög, nincsen láza, közérzete jó, nincs fájdalma – és nincs orvossága. Csak repül és repül. Szárnyal. Szabadon. Mint az ember. Nagy az ő szabadsága, mert Gaia kivette belőle az alapprogramot, nincs már órával kombinált kvadránsa, a méhtáncot nem érti, a nap állását nem figyeli, nem érti a szögeltérés fogalmát – ennyi csak az ő eltérése. A vírus benne semmit meg nem támad, csak ezt a programot iktatja ki – és a látszólag szabadon szárnyaló, fantasztikus új-méh valójában eltévedt! A Raj történetében először bolyong. Fogalma nincs arról, honnan indult, merre van a vissza. És amikor végre meglát egy kaptárt, holtfáradtan beesik – hogy Gaia üzenetét újabb fertőzött Mayák vigyék szét. Kiürülnek az odvak, a kaptárak, a családok szétszélednek, millió méh kezd Odüsszeiába, földrészről földrészre terjed a betegség, és azzal fenyeget, hogy nem lesz, aki a virágainkat, fáinkat beporozza; méhek nélkül sosem látott éhínség köszönt ránk, nem vitás. Tehát Gaia azt mondaná, hogy elveszi az élelmet? Nem, csupán szétzilál egy ősi, emberelőtti rovartársadalmat, ami már akkor is információs társadalom volt, amikor a miénk még nem.
Maya bolyongása éppúgy az információáramlásról szól, mint a régi-méhek céltudatos, összehangolt nyüzsgése. Pontosabban az információáramlás egyoldalú beszüntetéséről. Mivel nem értünk belőle. Nem figyelünk a meztelen, porba rajzolgató emberekre. És mindig későn kapcsolunk. Mert 359 évvel később kérünk bocsánatot. Mert a csodálat képességét önimádattá tesszük. Mert megszakítunk vele minden kapcsolatot, legalábbis megpróbáljuk, s helyette egy csakis rólunk szóló, értünk működő, nagy és közös, globális rendszert építünk fel, amolyan pót-Gaiát, amit információs társadalomnak hívunk.
Gaia azt üzeni: nem bajlódom a kiéheztetéssel. Nem elégítem ki a földi paradicsom utáni vágyat, de a kataklizma utáni vágyat sem. Azt mutatom meg, hogy minél inkább globális, egységes társadalomként működtök, annál inkább sebezhetők lesztek. Kezemben a főkapcsoló, nálam van az alapinformáció, minden szándékotok alapja, kódja, árama, ereje, és egy mozdulattal szüntethetem meg köröttetek a levegőt.
Épp úgy fogsz bolyongani végül, akár Maya.
Nem az éléskamrát ürítem ki. Nem máglyán égsz el.
A tudatodat fogom kipakolni úgy, mint most a kaptárokat.

* Ne zavard köreimet
** Párbeszédek: a két legnagyobb világrendszerről, a ptolemájosziról és a kopernikusziról.
*** Mégis mozog, mégis mozog.

Interjú James Lovelockkal (Gaia-hipotézis)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.