Emóció – ráció – ihlet – egyensúly és két agyfélteke 2.

2018.10.07. Pár napja beszélgetésbe bonyolódtunk az írásról (ITT), ám azután kicsit elkalandoztunk (például a vadkamerás project miatt ITT), ám ígéretemhez hűen ismét felveszem e beszélgetés fonalát, amiből mára egy viszonylag hosszú esszé kerekedett. Ezt folytatom most. Legutóbb azzal az állítással fejeztem be, hogy az írás egyfelől igényel valamiféle belső egyensúlyt a szerző részéről, másfelől arra is képes, hogy azt létrehozza benne.   

Már “csak” az a kérdés, hogyan jön ez létre – mert van pár összetevő, hogy csak egyet említsek: a nyelv egy igen erős struktúra, és ha azzal az intenzitással adja át magát az ember ennek a struktúrának, amit a huzamos írás igényel, akkor a nyelv visszahat, és míg mi rendezzük őt – a szavak, mondatok és gondolatok sorrendjét –, addig a nyelv is rendez minket. Ez voltaképp egy harmonikus, erős, szenvedélyes, baráti párkapcsolat – de mivel a nyelv bennünk van,

mivel az egész folyamat bennünk zajlik, végső soron azt jelenti ez, hogy az ember az írás ideje alatt (legalább akkor) jóban van önmagával, paradox módon a hibáival is.

Aligha vitatható, hogy egyensúlyban lenni a legnehezebb feladat. Bár mint minden olyan esetben, amikor valami „aligha vitatható”, akadnának olyanok, akik ezt vitatnák, méghozzá épp egy tökéletes egyensúlyi állapotból, rém magabiztosan. De különbséget kell tenni valódi egyensúly és az egyensúlyérzés között. Épp a feladat nehézsége miatt nagy a kísértés, hogy a valódi egyensúlyi állapot létrehozása helyett csupán annak érzetét generáljuk. Hasonlóan a drogokhoz (nem véletlenül hasonlítom gyakran drogokhoz az írást, holott a szó szoros értelmében nem az – erre visszatérek később). A drog is boldogság érzést válthat ki, holott a napnál világosabb, hogy a drogfüggő nem az. Félelmetes elgondolni is, hogy ott egy ember, aki tökéletesen boldognak érzi magát, boldogabbnak, mint amilyen boldog a valaha élt (valóban) legboldogabb ember volt, csak épp radikálisan hiányzik az életéből szinte minden, ami a boldogsághoz szükséges volna – épp ezért nyúl szerekhez és érzetekhez, s épp ezért oly látványos a szer hatásának elmúltával a széthullása, zuhanása. Ehhez hasonlóan drog nélkül is elérhető az egyensúly érzete. Az egyensúly, bizonyos értelemben a rend elérése, azért oly nehéz, mert jó esetben temérdek, sokszor egymással ellentétes érzést és gondolatot kellene összerendezni, míg e rendezés közben szakadatlanul záporoznak ránk az újabb és újabb hatások és életesemények.

Az ember különösen kitett lény, talán nem túlzás azt állítani, hogy míg leigázza egész környezetét, valójában folyton szorong – talán épp ezért próbál meg maga alá gyűrni mindent.

Mert fél. Méghozzá kegyetlenül. Az ember számára a világ alapvetően nem egy otthonos hely, inkább valami hatalmas, kódolatlan, erőszakos és ellenséges valami, ami folyton folyvást a pszichéjébe türemkedik – valami, ami nálánál jóval nagyobb, s így állandóan szétfeszíti az emberi elme kereteit. Ez egyfelől rettenetes. A filmjeinkben, mitológiáinkban, álmainkban megjelenő gigászi szörnyek épp ennek a behatolásnak, az ettől való rettegésnek a rekvizitumai.

Az az állítás, miszerint az ember – azzal szemben, amit magáról hirdet – kiszolgáltatott lény, viszonylag könnyen igazolható. Igaz, ha felnövekedett egy ember, ő idomítja vagy veri láncra a kutyát, de csak miután egy család, egy társadalom erre szocializálta őt. Ám ha egy gyereket kutya nevel fel (amint erre néhány esetben valóban sor került – őket nevezi a szakirodalom Homo ferusoknak) egészen más a helyzet. Olyasmivel kell szembesülnünk, ami mindannyiunk számára kínos lehet. A felismerés kínossága azonban csak abból fakad, hogy az ember igyekszik kollektíven tagadni ezt.

Az ember az egyetlen olyan faj, amely genetikailag is ijesztően nyitott, magyarán: nem veleszületett képesége, hogy ember legyen. Javarészt a család, az őt felnevelő társadalom teszi azzá.

Más fajokkal, s hogy maradjunk az eredeti példánál, teszem azt a kutyával összevetve feltétlenül igaz ez. Egy kutyát nevelhetünk egészen kicsi korától fogva, magunkhoz édesgethetünk a születése pillanatában, lehetünk vele bármilyen közeli kapcsolatban, az alapvető magatartásmintái nem változnak, s mindvégig, egész élete során kutyaként lesz jelen. Ám ha egy kis embert kutyák nevelnek fel, a kutyák magatartásmintáit veszi át, s ezen utóbb sem igen lehet változtatni. Az ember a születése pillanatában egy szinte hófehér ív, amit majd később, zömmel a korai gyermekkor során írnak tele. Ez a kitettség – még ha a társadalom felnőtt korára alaposan körbebástyázta is – mindvégig megmarad. Még ha nem is tudja már, a nagyvilággal szembeni kitettsége, amelyben ő a leggyengébb – ha tetszik, a leggyengébb láncszem – a halála napjáig vele marad.

E kitettség elleni küzdelem az egész életünk. Egy ilyen vert helyzetben kell megteremtünk azt, amire a leginkább vágyunk: a biztonságot – míg olyanok vagyunk, akár a légkör nélküli bolygók, melyeket megállás nélkül bombáznak forró meteoritok.

Szar ügy. Ugyanakkor gyengeségünk lehet az erősségünk is. Kitettségünk tudatosítása sokat lendíthet rajtunk – például az a tudat, hogy a minket érő hatások nem mindig belőlünk fakadnak, nem mi generáljuk őket. Olyan ez, mintha abban a különleges – és a Földön élő 40 millió fajjal összevetve egészen ritka – betegségben szenvednénk, amely valamiféle ultraérzékenységet okoz. Ha valakihez leginkább hasonlíthatnánk önmagunkat, az a mimóza, amely a legkisebb érintést is brutális támadásként éli meg. Tudhatjuk, hogy valójában csak egészen ritkán fenyeget minket a nálunk felfoghatatlanul nagyobb világ felől brutális támadás.

Nem a világ ellenséges, mindössze a kitettségünk elviselhetetlen.

Sovány vigasz, de ha ez a tudat elég erős, akkor a kitettségünk is csökken – méghozzá jelentősen. Gondoljunk csak a személyes viszonyainkra. Tegyük fel, épp a napokban temettük el anyánkat, majd találkozunk valakivel, aki erről mit sem tud, és felteszi azt a kérdést: „És anyád még mindig annyit nyavalyog?” Erre, ebben a helyzetben, ebben a lélekállapotban, a gyász kezdetén, sokan rendkívül érzékenyen reagálnának, volna minden, sírás-rívás, düh, kiabálás. De ha az első felhorgadást kordában tartja az az erős tudat, hogy a másik nem tud a gyászunkról, akkor higgadtak és nyugodtak maradhatunk. Ugyanígy, ha tudjuk, a kitettségünk egész életünk során a kívántnál nagyobb, akkor a meteoritok kereszttüzében is megőrizzük méltóságunkat – ember- és bolygómivoltunkat. Másfelől a probléma detektálása teszi lehetővé, hogy a védelemre stratégiákat dolgozzunk ki.

Jókora kitérő után itt lép be az az ember is, aki az „aligha vitathatót” egy látszólag tökéletes egyensúlyi állapotból vitatná mégis.

FOLYT. KÖV. 🙂 🙂

Minden hozzászólást és megosztást előre is köszönök! 🙂

---

 

Emóció, ráció, ihlet és a két agyfélteke

Művészhelyzet – Az alkotói válságról