Emóció – ráció – ihlet – egyensúly és két agyfélteke 2.

Centauri adam sudecen_logo_circle2018.10.07. Pár napja beszélgetésbe bonyolódtunk az írásról (ITT), ám azután kicsit elkalandoztunk (például a vadkamerás project miatt ITT), ám ígéretemhez hűen ismét felveszem e beszélgetés fonalát, amiből mára egy viszonylag hosszú esszé kerekedett. Ezt folytatom most. Legutóbb azzal az állítással fejeztem be, hogy az írás egyfelől igényel valamiféle belső egyensúlyt a szerző részéről, másfelől arra is képes, hogy azt létrehozza benne.   
Már “csak” az a kérdés, hogyan jön ez létre – mert van pár összetevő, hogy csak egyet említsek: a nyelv egy igen erős struktúra, és ha azzal az intenzitással adja át magát az ember ennek a struktúrának, amit a huzamos írás igényel, akkor a nyelv visszahat, és míg mi rendezzük őt – a szavak, mondatok és gondolatok sorrendjét –, addig a nyelv is rendez minket. Ez voltaképp egy harmonikus, erős, szenvedélyes, baráti párkapcsolat – de mivel a nyelv bennünk van,

mivel az egész folyamat bennünk zajlik, végső soron azt jelenti ez, hogy az ember az írás ideje alatt (legalább akkor) jóban van önmagával, paradox módon a hibáival is.

Aligha vitatható, hogy egyensúlyban lenni a legnehezebb feladat. Bár mint minden olyan esetben, amikor valami „aligha vitatható”, akadnának olyanok, akik ezt vitatnák, méghozzá épp egy tökéletes egyensúlyi állapotból, rém magabiztosan. De különbséget kell tenni valódi egyensúly és az egyensúlyérzés között. Épp a feladat nehézsége miatt nagy a kísértés, hogy a valódi egyensúlyi állapot létrehozása helyett csupán annak érzetét generáljuk. Hasonlóan a drogokhoz (nem véletlenül hasonlítom gyakran drogokhoz az írást, holott a szó szoros értelmében nem az – erre visszatérek később). A drog is boldogság érzést válthat ki, holott a napnál világosabb, hogy a drogfüggő nem az. Félelmetes elgondolni is, hogy ott egy ember, aki tökéletesen boldognak érzi magát, boldogabbnak, mint amilyen boldog a valaha élt (valóban) legboldogabb ember volt, csak épp radikálisan hiányzik az életéből szinte minden, ami a boldogsághoz szükséges volna – épp ezért nyúl szerekhez és érzetekhez, s épp ezért oly látványos a szer hatásának elmúltával a széthullása, zuhanása. Ehhez hasonlóan drog nélkül is elérhető az egyensúly érzete. Az egyensúly, bizonyos értelemben a rend elérése, azért oly nehéz, mert jó esetben temérdek, sokszor egymással ellentétes érzést és gondolatot kellene összerendezni, míg e rendezés közben szakadatlanul záporoznak ránk az újabb és újabb hatások és életesemények.

Az ember különösen kitett lény, talán nem túlzás azt állítani, hogy míg leigázza egész környezetét, valójában folyton szorong – talán épp ezért próbál meg maga alá gyűrni mindent.

Mert fél. Méghozzá kegyetlenül. Az ember számára a világ alapvetően nem egy otthonos hely, inkább valami hatalmas, kódolatlan, erőszakos és ellenséges valami, ami folyton folyvást a pszichéjébe türemkedik – valami, ami nálánál jóval nagyobb, s így állandóan szétfeszíti az emberi elme kereteit. Ez egyfelől rettenetes. A filmjeinkben, mitológiáinkban, álmainkban megjelenő gigászi szörnyek épp ennek a behatolásnak, az ettől való rettegésnek a rekvizitumai.
Az az állítás, miszerint az ember – azzal szemben, amit magáról hirdet – kiszolgáltatott lény, viszonylag könnyen igazolható. Igaz, ha felnövekedett egy ember, ő idomítja vagy veri láncra a kutyát, de csak miután egy család, egy társadalom erre szocializálta őt. Ám ha egy gyereket kutya nevel fel (amint erre néhány esetben valóban sor került – őket nevezi a szakirodalom Homo ferusoknak) egészen más a helyzet. Olyasmivel kell szembesülnünk, ami mindannyiunk számára kínos lehet. A felismerés kínossága azonban csak abból fakad, hogy az ember igyekszik kollektíven tagadni ezt.

Az ember az egyetlen olyan faj, amely genetikailag is ijesztően nyitott, magyarán: nem veleszületett képesége, hogy ember legyen. Javarészt a család, az őt felnevelő társadalom teszi azzá.

Más fajokkal, s hogy maradjunk az eredeti példánál, teszem azt a kutyával összevetve feltétlenül igaz ez. Egy kutyát nevelhetünk egészen kicsi korától fogva, magunkhoz édesgethetünk a születése pillanatában, lehetünk vele bármilyen közeli kapcsolatban, az alapvető magatartásmintái nem változnak, s mindvégig, egész élete során kutyaként lesz jelen. Ám ha egy kis embert kutyák nevelnek fel, a kutyák magatartásmintáit veszi át, s ezen utóbb sem igen lehet változtatni. Az ember a születése pillanatában egy szinte hófehér ív, amit majd később, zömmel a korai gyermekkor során írnak tele. Ez a kitettség – még ha a társadalom felnőtt korára alaposan körbebástyázta is – mindvégig megmarad. Még ha nem is tudja már, a nagyvilággal szembeni kitettsége, amelyben ő a leggyengébb – ha tetszik, a leggyengébb láncszem – a halála napjáig vele marad.

E kitettség elleni küzdelem az egész életünk. Egy ilyen vert helyzetben kell megteremtünk azt, amire a leginkább vágyunk: a biztonságot – míg olyanok vagyunk, akár a légkör nélküli bolygók, melyeket megállás nélkül bombáznak forró meteoritok.

Szar ügy. Ugyanakkor gyengeségünk lehet az erősségünk is. Kitettségünk tudatosítása sokat lendíthet rajtunk – például az a tudat, hogy a minket érő hatások nem mindig belőlünk fakadnak, nem mi generáljuk őket. Olyan ez, mintha abban a különleges – és a Földön élő 40 millió fajjal összevetve egészen ritka – betegségben szenvednénk, amely valamiféle ultraérzékenységet okoz. Ha valakihez leginkább hasonlíthatnánk önmagunkat, az a mimóza, amely a legkisebb érintést is brutális támadásként éli meg. Tudhatjuk, hogy valójában csak egészen ritkán fenyeget minket a nálunk felfoghatatlanul nagyobb világ felől brutális támadás.

Nem a világ ellenséges, mindössze a kitettségünk elviselhetetlen.

Sovány vigasz, de ha ez a tudat elég erős, akkor a kitettségünk is csökken – méghozzá jelentősen. Gondoljunk csak a személyes viszonyainkra. Tegyük fel, épp a napokban temettük el anyánkat, majd találkozunk valakivel, aki erről mit sem tud, és felteszi azt a kérdést: „És anyád még mindig annyit nyavalyog?” Erre, ebben a helyzetben, ebben a lélekállapotban, a gyász kezdetén, sokan rendkívül érzékenyen reagálnának, volna minden, sírás-rívás, düh, kiabálás. De ha az első felhorgadást kordában tartja az az erős tudat, hogy a másik nem tud a gyászunkról, akkor higgadtak és nyugodtak maradhatunk. Ugyanígy, ha tudjuk, a kitettségünk egész életünk során a kívántnál nagyobb, akkor a meteoritok kereszttüzében is megőrizzük méltóságunkat – ember- és bolygómivoltunkat. Másfelől a probléma detektálása teszi lehetővé, hogy a védelemre stratégiákat dolgozzunk ki.
Jókora kitérő után itt lép be az az ember is, aki az „aligha vitathatót” egy látszólag tökéletes egyensúlyi állapotból vitatná mégis.
FOLYT. KÖV. 🙂 🙂
Minden hozzászólást és megosztást előre is köszönök! 🙂

 

Emóció, ráció, ihlet és a két agyfélteke

Művészhelyzet (Az alkotói válságról)

13 Comments:

  1. “Az ember a születése pillanatában egy szinte hófehér ív, amit majd később, zömmel a korai gyermekkor során írnak tele.” Igen, ebben minden benne van! Azt hiszem nekifutok újra ennek az írásnak, esszének, mert piszkosul elgondolkodtató.

    • Köszi – folytatás is van, de azon még dolgozok. S most először jön az új beszámoló az első vadkamerás felvétellel 🙂

      • Elolvastam újra, és most egy másik aspektusból közelítek, Valóban az ember képes azzá válni, amivé nevelik, azokat a viselkedési formákat felvenni, amik a példát adják. Na és a kutya, az kutya marad. Hmmm. .. Igen, mert az emberi agy képes erre. Persze akkor megint itt egy új vetület, hogy annak a csóri előembernek valahogy nem volt képessége csettintésre megváltoztatni a kültakaróját, nem tudott mérges gázokat lövellni, stb…., így kénytelen volt az agyát növeszteni, gondolkodni a létfenntartása érdekében azokat a képességeket fejleszteni aminek a birtokában volt. Nagyon elkalandoztam a rációtól, emóciótól, de lehet mégsem. Az állatokban is megvan az emócióra és a racionális gondolkodásra való képesség, csak ezt mi nem mindig értjük, sőt, talán ők jobban képesek az egyensúlyt megteremteni, vagy bennük ez ősidők óta meg is van. 🙂

        • ez a lényeg: mondjunk bármit az állatok érzelmi vagy értelmi képességeiről 8ez javarészt ma is homályos, felfedeznivaló kutatásiterület), de azt szinte biztosan állíthatjuk, hogy egyensúlyban vannak – másképp: önazonosak.

  2. Ibolya Nagy

    Szeretném megvárni a harmadik részt, Cen’, mielőtt valami átgondolatlan, elhamarkodott ostobaságot írnék. Ebben az esszében el kell merülni és akár újjászületni sem lehetetlen.😊

  3. Gyönyörű az esszé, és ahogyan Ibolya, várom igazán a folytatást..Nem tudom, eddig jól értelmezlek-e: ha kitettségünk oly hatalmas fokú, hogy benne az elérhető biztonságérzetek többsége leginkább iluzórikus. Illetve a szorongások helyett mind jobban bemérhetjük, kíismerhetjük a külső-belső lehetőségeinket, amelyek nyomán a béklyózó erőhatásokat átirányíthatjuk egyéb üdvös célok felé exponálva. Esetleg az eféle transzformált impulzusokból közelíthető meg egy hívebb egyensúlyi állapot, s mindez összefügg az alkotó energiák mozgásával 🙂🙂?

    • Hű, ez egy kicsit kacifántosra sikeredett, és értem is, ráadásul tökéletesen igaz – erről van szó, és ezzel nagyjából megelőlegezted a folytatást is 🙂 Ha ez most vetélkedő lenne, kapnál egy hangszórót (ha emlékszik még valaki arra a műsorra) 🙂

  4. marsovszki viktória

    Szeretem ezeket az esszéidet, Cen! Nagyon! Tulajdonképpen olyan dolgokat fogalmazol meg az emberről, amiket mindannyian átérzünk-, élünk, de megfogalmazni nagyon kevesen képesek. Bennem pl. fölmerülnek ezek a kérdések, de a választ tőled kapom. Meg is osztanám ezeket az írásaidat, nagyon szívesen, de csak a face-en tudom, és az nem az a felület, ahol ilyen “hosszú” írásokat elolvasnának. Inkább képnézegető, gyorsan görgethető felület az, ahol az ember kicsit, vagy nagyon, mindenki vérmérséklete szerint, mutogathatja magát. Én mindenesetre köszönöm, és várom ezeket a remek esszéket. 🙂 És barátaim között terjesztem is. 🙂

    • Az a helyzet, hogy én jobban érzem magam itt – a virtuális otthonban – mint a közösségi felületeken. Azok szerintem csak eszközök. A közösségi tér egy forgalmas sugárút, ahol képek és emberek jönnek szembe, de némi túlzással csak annyira futja, hogy egymásra köszönünk, és ez igaz akkor is, ha hosszas beszélgetéseket folytatunk a posztok alatt (az nem vitás, hogy ez ott a legkönnyebb), de mégis, a közösségi oldalakhoz mérten egy honlap olyan, ahol asztal is van, ahol leülhetünk, ahol megállunk, és ha érdekel minket valami vagy valaki, akkor időt szánunk rá, s nemcsak kapirgálunk 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.