Delhi adományai (Litera)

Nem esküdnék meg arra, hogy életem első átvirrasztott éjszakája is Delhihez köthető, de nagy valószínűséggel mégis. A gyerekírással körmölt napló szerint az október 14-re virradó éjszaka hunyást sem aludtam, rátapadtam a hatalmas, 747-es Boeing ablakára, a Föld fényeit lestem, és vártam a hajnalt, ami a Dekkán-fennsík sivatagai fölött köszöntött ránk.

A Litera felkérésére a Másik városom sorozat részére kellett egy lakhelyen kívüli kedves, emlékezetes várost választani.
A szerző gyermekkori fotóival
Centauri Delhi majomhorda

Fotó: Centauri

Könnyebb lenne hegyet, tavat, partot választani, de kétségtelen, van egy város, amit igazán szeretek, és amiben otthon vagyok, ám az a város jobbára csak a számomra létezik, és Nullfok a neve. De még ha választható lenne, végül akkor is Delhi mellett döntenék, mert ha jól meggondolom, még Nullfok városát is Delhinek köszönhetem. Nincs még egy város, ami annyit adott volna, mint Delhi – például ott keveredtem először életveszélyes kalamajkába – s nem azért, mert olyan amilyen, hanem mert egy fontos pillanatban kerültem oda, gyerekfejjel, tizenévesen, épp amikor néhány készség már készen áll az emberben, s csak arra vár, hogy valahol, valamiben értelmet találjon.
Centauri Delhi adományai

Fotó: Centauri

Delhiben gyújtottam rá először, ott készítettem az első fotóimat, Delhiről szól életem első hosszú, megközelítőleg ötvenezer karakteres útleírása, mi több, az elutazás előtti estén éreztem életemben először azt, amivel ma is mérni tudom, ha jó egy film. A jó film bizonyos jeleneteinél kimarad párszor a légvétel, gyors egymásutánban megrándulok, és összeugranak az izmaim. Voltaképp rövid fuldoklás ez, mégis olyan édes-keserű indulat jár ilyenkor át, hogy ennél jobbat az ember aligha kívánhat. Szóval, ezt is Delhinek köszönhetem, mert az elutazás előtti este beültettek a moziba, hogy nézzem meg a Gandhiról készült filmet, és annál a jelenetnél, amikor a böjtölő Gandhi háza alatt ácsorgók közül valaki azt kiáltja: halál Gandhira, majd az ifjú Nehru levágtat a lépcsőn, és azt üvölti: akkor engem ölj meg elsőnek, és őrjöngve tör utat a tömegben, az volt az a pillanat, amikor gyerekként rám tört az addig ismeretlen, brutális érzés. Nem kaptam levegőt, és úgy gondoltam, ott akarok lenni Nehru mellett, és ugyanazzal a dühvel akarok berontani a tömegbe: ide szúrj először, engem lőj le elsőnek!
Hazavittek a moziból egy budai lakásba, és amikor magamra hagytak – életemben megint csak először – a földön ágyaztam meg. Csodálkozva kérdezték hajnalban, hogyan kerülök oda, mire olyasmit feleltem, hogy Gandhi miatt. Nem vitatom, színpadiasnak tűnhet ez, s ma már meg is kérdőjelezném az aktus őszinteségét, de annak a kölyöknek az őszinteségét nem, aki akkortájt voltam. Nem kamaszként, nem hippiként kerültem az ágyról a földre, európai ágyból indiai földre, hanem gyerekként. És talán ezért aludtam életem bizonyos szakaszaiban azután is sokszor földön vagy raklapon, és mind a mai napig előfordul, hogy nem találom a helyemet az ágyban – ezt is Delhinek, és Gandhinak köszönhetem. És Delhiben értettem meg azt is, hogy ami ott természetes, az itt nem; s ami itt színpadias, patetikus vagy túlzó, az nem mindenhol az.
Nem esküdnék meg arra, hogy életem első átvirrasztott éjszakája is Delhihez köthető, de nagy valószínűséggel mégis. A gyerekírással körmölt napló szerint az október 14-re virradó éjszaka hunyást sem aludtam, rátapadtam a hatalmas, 747-es Boeing ablakára, a Föld fényeit lestem, és vártam a hajnalt, ami a Dekkán-fennsík sivatagai fölött köszöntött ránk.
Centauri Delhi Taj Mahal

Fotó: Centauri

Leszállás és szobafoglalás után azonnal városnézésre vittek, valamikor délelőtt 10 felé értünk India Kapujához (ez a párizsi diadalívhez hasonló építmény), ahol negyedórán belül elvesztem, ráadásul olyan rafinált módon, hogy a többiek azt hitték, a Vörös Erődnél kell keresni. Elcsellengésem oka nem volt más, mint 2 selyemgém, 1 holló és tucatnyi csíkos mókus, más néven burunduk. A mókusok a hollóval kergetőztek, s mivel ez teljesen lekötötte a figyelmemet – jobban, mint például a majomtáncoltatók –, a kergetőzőket követve leszakadtam a csapattól. Ott álltam tehát tizenévesen tök egyedül egy tízmilliós, zavargó és kaotikus nagyváros közepén, és a következők voltak nálam: 1 pár szandál, 1 alsógatya, 1 rövidnadrág, és 1 trikó. Ennyi, semmivel sem több; se útlevél, se pénz – se húsz, se öt rúpia. Az egyetlen támpontom az volt, hogy a szálloda tizennegyedik emeleti ablakából láttam a távolban egy leégett toronyházat. Tudtam, hogy nem maradhatok az utcán éjszakára, ezért amikor megértettem, hogy nem jönnek értem, ha keresnek is valahol, nem találnak, elindultam felkutatni a leégett toronyházat. Első, Delhiben töltött napom tehát futással telt, mivel pénz híján a riksák sem vettek fel. Futottam erre, futottam arra, szinte megállás nélkül, s eközben minden létező negyedet bejártam, a banknegyedtől a nyomornegyedekig. A legrosszabb és legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor váratlanul a leprások városrészének szélén találtam magamat. A hátam mögött még pálmafasorok adtak árnyékot, bankok sorjáztak a sugárút mentén, előttem viszont már csak egy poros földút nyílt, jobbról-balról sárból tapasztott kunyhók álltak, jobb kéz felől hatalmas szemétkupac, a tövében mozdulatlan, meztelen, csontsovány férfi, rajta pedig egy éppolyan holló, mint ami India Kapujánál a mókusokkal kergetőzött. A falakat fekete foltokban legyek lepték el, nem mozdult semmi és senki, se a férfi, se a holló, se a legyek – még a levegő sem. Épp azon morfondíroztam, hogy az a férfi vajon él-e még, amikor a holló elunta a gubbasztást, leszökkent róla, és akkor, erre a mozdulatra, felbolydultak a legyek, majd rövid rajzás után, újra beleptek mindent. Ezúttal engem is! Ijesztő érzés volt, hogy ugyanazok a legyek, amelyek egy perccel korábban a halott-haldokló férfi csupasz ülepén vagy a trágyadombon sütkéreztek, most az arcomon találnak maguknak helyet.
Centauri Delhi adományai

Fotó: Centauri

Sötétedés előtt félórával, csodával határos módon, segítség nélkül visszataláltam a szállodába, felszaladtam a szobába, kibámultam a hatalmas üvegablakon, elláttam Delhi fölött, a szellemváros, Fatehpur Sikri, Agra és a Taj Mahal irányába, megkönnyebbülést kellett volna éreznem, de csak akkor lettem igazán feszült, s úgy remegtem, mint a nyárfalevél. Megpillantottam egy doboz talpas Camelt az éjjeliszekrény tetején, és bár azelőtt soha, életemben először rágyújtottam. Delhiben tanultam meg, hogyan kell elveszni, visszatalálni, és emlékezni, de csak most fogom fel, miért szívtam el tíz-tizenöt évvel később is egy-egy szál Camelt, ha valami váratlan öröm ért.

Forrás Litera

 

 

3 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    De jó, hogy rátaláltam erre a remek, bár nagyon rövid esszére ! Van folytatás? De jó lenne olvasni a naplóidat! Köszi! :)

  2. Ibolya Nagy

    A fotók külön megérdemelnek egy misét, az a láthatóan nagy műgonddal beállított Taj mahal, pontosan a lap mértani közepén. Le a kalappal!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.