Az öldöklő civilizáción túl

1 vág

Impresszió – 2018.05.12. (Fotó: Centauri)

cen_logo_circle2018.05.14. Vágyott helyekre jutottam el a napokban, de igen nehéz erről valóságosan, világosan, hihetően és hitelesen beszélni. Mert a vágy persze az egyik legveszedelmesebb érzés a világon, könnyen fut bele a vágyódó kudarcba. A vágy eleinte sarkall, ám egy idő után ölhet is. Kiábrándulttá és fásulttá tehet. Talán az utóbbi forgatókönyv a gyakoribb, s épp ezért van is egyfajta vágyellenes propaganda.

Minden látszat ellenére a lemondás dicsőségét hírdető kor ez.

Általánossá vált a minimum imádata. Csak a fogyasztásban sarkallnak a maximumra. Olyan kor ez, ahol egyrészt muszáj magyarázni, hogy a magamfajtában hogyan éledhettek el nem múló vágyak, hogyan lehettek ezek ennyire erősek, ilyen intenzívek, s hogyan lehettek vágyaim ilyen sokan, másrészt olyan kor ez, ahol esélyét sem látom annak, hogy ezt megfelelőképp elmondhassam. Ennek az érzésnek semmi köze mindahhoz, amit ma – főként egy írástudótól – elvárnak. Ebben nincs semmi elegancia, nincs ebben stílus, nincs ebben józanság, tényszerűség, és jól átgondolt vagy csupán jól átvett hazugság sem. Mert ez utóbbi is része kell legyen ma a gondolkodásnak.
Ez a vágy csupán mohóság. A kíváncsiság és csodálat gátlástalan, gyermeki, sőt infantilis áradása. A feladat sem kisebb, mintha egy gyereknek kellene elmagyarázni: miért vágyik az egész világra, egy olyan kor olyan társadalmában, ahol a többi gyerek már csak kicsi, nagyon elszúrt felnőtt, aki egyre csak fogyaszt, és aki eleve nem tudja már, mi az, valamit egyszerűen csak színről színre látni. Látni valamit, ami fölöttünk áll, és amely valaha, nélkülünk, még tökéletes volt – egy olyan korban, ahol mindenki önmaga akar tökéletes, a legtökéletesebb lenni, s ha ez nem megy, akkor – jobb híján – csoportban igyekszik elhitetni magáról: sikerült meghaladnia azt a világot, amely szülte. Ahol minden egyed és csoport felhorkan, ha bármi olyan metszi vagy csak érinti a köreit, amely nálánál csak egy kicsivel is szabadabb, tökéletesebb, jobb vagy nagyobb.

Egy olyan mítosztalanított világ ez, amely többé nem képes látni, hogy a mítosz igaz, s vannak mitikus helyek, s ha valaki e helyekre vágyik, s e helyek mitikus lakóit akarja mindenáron látni, nem gügyögésről van szó,

hanem egy nagyobb és szabadabb térről, sőt minőségről is, amely e helyeket, ezeket a véletlenszerűen fennmaradó zárványokat arra használja, hogy első kézből szerezzen konkrét tapasztalatokat a valóban létező világ egészéről, a jelen töredezettségéről, összetörtségéről épp úgy, mint a múlt teljességéről. A múlt hibáiból kell tanulnunk, ezt bőszen vallja minden iskola, de látni kell, hogy ugyanezt vallották azok is, akik azokat a bűnöket követték el, melyekből most kellene okolnunk. Tanuljunk a múltból, építkezzünk a múlt ismeretéből, rendben. De melyik múlt legyen az? Sosem jutunk egyetértésre ebben. Talán a kérdés sem jó. Talán úgy kellene feltennünk ezt a kérdést: meddig menjünk vissza? Ez is vita tárgya. Vannak az „előrenéző progresszívek”, és vannak a „maradiak”. Ám a múlt nagy része ember nélkül való. A múlt nagyrészében nem voltunk jelen. Amiben jelen voltunk, abban még sosem jutottunk konszenzusra. Nem is fogunk. Ha eddig nem sikerült, ezután sem fog.

Hinni ebben a vágyott konszenzusban – már ha valóban őszinte az ez irányú vágyunk – az a mítosz! Az az, amit semmi sem igazol.

Épp ezért talán jó volna tanulni valóban a múltból. A közeli múltból, az utóbbi pár ezer évből ezt: egymás között képtelenek vagyunk zöld ágra vergődni, vagyis messzebb kell mennünk megoldásért. Vissza az ember nélkül való, történelem előtti időkbe. Azt kell megnéznünk, ami előttünk is volt már, és valamilyen formában – pusztítsunk rajta még bármennyit – utánunk is megmarad.
Egy gyerek nem töpreng a múlton. Tanulni sem akar, a múltból főként nem. Számára olyan nincs. Vannak tapasztalatai, észlelései arról, hogy félelmetes ez a világ – és jó esetben arról is, hogy ez a félelmetesség az őt nevelő felnőtt társadalom mérgező kebléből fakad. Fakad a családból, az iskolából, a szomszédból, ismerősök és ismeretlenek közelségéből. De nem fakad az emberen túli világból. Persze,

a felnőtt társadalom ügyesen exportálja saját gyártású borzalmait a legvédtelenebbek elméjének minden zugába,

így azután a kisgyermek hamarosan rettegni kezd az erdőtől, a sötéttől, a kígyótól, a póktól, az emberszülte szörnyektől – míg a közeli patak valójában továbbra is békésen és hűsítően csobog. Ezügyben a finom, kulturált, elegáns, stílusos, szépen csomagolt hazugságok a legpusztítóbbak: miért is kétkedne bennük a psziché, ha egyszer kultúráltak, elegánsak, stílusosak? Ebből a szempontból azok a legszerencsésebbek, akik vagy ultraérzékeny szenzorral születtek, és a legrafináltabb, igazságbeszédnek álcázott hazugságokat is detektálják, vagy azok, akik mindjárt röpke életük legelején olyan brutalitással találják szembe magukat, melynek gyalázatosságát lehetetlen nem átlátni ott rögtön. Ha egy élet nyitánya már az első pillanatban a legbrutálisabb valóságot mutatja az emberről, a fajról, amelynek köreiben szerencsétlen „újszülött” majd élni kényszerül, könnyen veszhet el már az első pillanatban, törhet össze végleg, veszítheti el hitét és életkedvét, még mielőtt az voltaképp kifejlődött volna benne. Ám ha ezt megússza, akkor akár kiváltságos helyzetben is találhatja magát. Igaz, bizalmatlan lesz és szkeptikus, így – némi túlzással – elveszti azt a gondtalan, átgondolatlan, másokra hagyatkozó (majd csalatkozó) „én”-t, amely hozzásegítette volna egy átlagos, emberléptékű, és épp oly gyarló, beszűkült tudatú léthez, amelyben fajtársainak többsége él, így azután bármit tesz is – legyen azután bármilyen nyitott és befogadó környezet – osztályrésze egész életében a kirekesztés.

Még ha nem rekesztik ki, akkor is.

Így tehát az ilyen gyermek, rögtön élete elején hatalmas veszteséget könyvelhet el. Valójában már nem tartozik sehová. Se családhoz, se osztályhoz, se városhoz – soha egyetlen iskolához sem. Ez szomorú – gondolhatnánk. Szerencsére kevesek kenyere ez – gondolhatjuk aztán még. De nem. Gyermekeink milliói és milliárdjai nevelkednek így. Egy részük aztán mindent megtesz, gátlástalanul és elvtelenül, hogy visszafogadják őket. Hogy családokra találjanak, osztályokra és iskolákra. Valahol, egy bármilyen, bármiféle nyájra, csak hogy elhihessék: kiközösítésük nem végleges. Alkalmazkodnak, ha kell, ha nem.

Bármiről lemondanak, a pszichéjük bármely részét örömmel bocsátják áruba, ha csak egy kicsit is elhihetik aztán, hogy végre helyet találtak maguknak egy otthontalan világban;

ha csak egy pillanatra is elhihetik, hogy létezik a biztonságnak bármiféle alacsony, ám létező formája egy ilyen végletesen ellenséges világban. Ez a rossz forgatókönyv, de létezik egy jobb is. Nehéz megmondani, mi kell ez utóbbihoz. Talán az, hogy a kezdeti kiábrándultság az elviselhetőnél jóval nagyobb legyen, mert így már semmiféle kompromisszumnak értelme nincs, a pszichét áruba bocsánati bárki kedvéért, értelme nincs, elhinni, hogy bárhol találni egy kis csöndes, békés, igazságokon nyugvó zugot, értelme-lehetősége nincs. Olyan ez persze, mint a teljes vakság: hinni, hogy kék az ég – értelme nincs. Hinni, hogy vakít a nap – értelme nincs. De ahogy a vak ember szaglása, tapintása jóval fejlettebb a látókénál, úgy a gyermekként totálisan kiábrándult ember számára is kinyílnak új dimenziók. Mivel a jelen s a közeli múlt vitathatatlanul gyalázatos, védhetetlen és ostoba, olyasmi, amiben lenni értelmetlen, amivel túl sokat bíbelődni szintén az, más, nagyobb léptékre nyílik meg a psziché: többek között a múltra. A legtágabb és leggenerálisabb múltra.
Az ember a Föld történetének utolsó öt perce. A legtávolabbi múltban csak kövek vannak és atomok. Az első – mint láttuk – nem szolgál semmiféle új tudással, azon felül, hogy újra meg újra megállapíthatjuk, új és új szempontok szerint is akár, hogy rettenetes. A legtávolabbi múlt, ha pusztán kövek, vegyületek, ásványok és atomok koktéljaként szemléljük a világot, minket is sivárrá, atomok és vegyületek halmazává tesz. A kettő között, az első kövek megjelenése és az első ember megjelenése közötti időben van ott az, amiből még tanulhatunk, ami még azt mutatja: létezni fontos és érdemes.

Az első kövek és az első emberek közötti időintervallumban van ott az élet.

A vágy mindenkor erre irányul, az életre – csak épp nem mindegy, melyikre. Olyan kor ez, ami azt mondja: amit eddig az ember tett, amit most teszünk, amit most akar az ember, az az élet! Ez viszont még azok számára is szánalmasnak tűnik, akik fennhangon, hangosan ünneplik. Ezt a civilizációt, vagy e civilizáció küzdelmeit, vagy szimplán csak saját magukat. Nincs is ebben szinte semmi lélek – inkább csak eltévedt lelkek milliói. Akik értetlenül állnak azok csodálata, lelkesültsége és vágya előtt, akik az ember előttit csodálják, s akiket erős vágyak tartanak fogva, mióta csak megpillantottak egy madarat vagy virágot, mióta csak felfogták, hogy itt valami másról van szó, mint ami az ember. Valamiről, ami jóval nagyobb és szabadabb nálunk. Amely egyrészt nem tesz úgy, mintha érted volna, mondhatni: sok szempontból részvéttelen, ez akár lehet olyan sivár felismerés is, mintha a világ csak elbaszott emberekből és éles sziklákból állna, ám 

minimális realitás érzékkel, minimális bölcsességgel rögtön megállapítható: ez a rendszer, ezer és milliónyi más életforma összessége legalább nem hiteget. Az élet, az életek összessége nem hazudik, végtelenül és féktelenül őszinte, frázis ez vagy sem.

Végül, legyen a társadalmunk egy ideális, megértő és szeretetteljes társadalom, olyan, amely sosem volt és sosem lesz, végül így is úgy is elpusztulunk. A vadon is tudja ezt, s ha teheti, ő maga pusztít el, nem tünteti fel magát humanistának, nem sarkall arra, hogy öröklétről fantáziáljunk, ám addig is, míg átharapná a torkunkat vagy egyszerűen csak hagyná, hogy leketyegjen az időnk, és egy genetikai program átadja minden sejtünket az atomszintű folyamatoknak, addig is gyönyörködtet, és addig is egy nagyobb és teljesebb, lenyűgöző rendszer szakadatlan működésével vonja magára, vonja el a figyelmünket. Ezzel szemben az ember társadalma – bár szintén igyekszik elvonni a figyelmünket – naponta, óránként sokkol sajátgyártású, emberspecifikus, voltaképp immanens borzalmakkal. Vágyni a múlt, érintetlen, gazdag és virágzó kulisszái után tehát kettős vágy. Elvágyódás valahonnan.

Elvágyódás onnan, ahol 3000 éve boldogságot ígérnek, és ezen ígéret égisze alatt újra és újra boldogtalanná tesznek, milliókat kínoznak meg és pusztítanak el, családokban, iskolákban, háborúkban.

Ha csak ennyi volna, bajban lennénk. De elvágyódás nélkül is – ha esetleg valaki tökéletesen elégedett lenne a társadalmunkkal-társadalmainkkal, családjainkkal, iskoláinkkal és háborúinkkal – vágyódhat máshová és másra. Mert van hová. Mert van hová odavágyni. A célirányos odavágyás és a céltalan elvágyódás együttesen legyőzhetetlenül erős, és egészen addig kínzó, talán pusztító is marad, míg a psziché legalább néhány esetben kielégülést nem talál abban, hogy egyik-másik célterületét végre megtalálta. Ehhez persze először meg kell találni a célterületeket, és meg kell ragadni minden kínálkozó lehetőséget e területek elérésére.

Többek között ez tehet vert helyzetből is gazdaggá és értelmessé, harmonikussá és széppé egy életet.

Márpedig – azt hiszem – jó ideje nincs ember a világon, aki ne vert helyzetbe születne. Két kérdés van csak. Tud-e róla vagy sem? És ha tud róla, akkor talál-e legalább egyszer az életben legalább egyetlen egy olyan helyet, ahol – ha csak pár órára is, még ha csak egy kulcslyukon át is – de beleshet a nagy egész szakadatlan és tökéletes, embertől független működésébe, hogy végre megértse, és legalább egyszer a saját bőrén érezhesse:

ez a világ valójában egy hatalmas otthon, s az a pokol, ami minket nevel, minket manipulál, ami minket kiszipolyoz, kizsákmányol, amely a csillagokat is lehazudja a szemünk láttára, csak az ember kulisszája.

Egy szánalmasan szűk és poros traktus az univerzum alagsorában. Azok pedig, akik ezt a vérrel teli lukat hírdetik kupolának, alighanem mások szolgaságában érdekeltek, s mindent megtesznek azért – legyen itt szó bármiféle kiváltságok, anyagi vagy szellemi kivételezettek soráról – hogy ha már egyszer valaki kijutott a lukból, vissza ne térjen; de ha mégis visszatér, ne mondhassa el tisztán, mindenki számára érthetően, világosan, hogy van ajtó a kriptán, és valódi élet zajlik az emberkulisszán, az öldöklő és hitegető civilizáción túl.

 

1 költő helyzet

 

 

11 Comments:

  1. Szabó Edit

    Hú, ebben nagyon benne vagy – én legalábbis így érzem. 😮

    Talán azért is szeretem annyira az esszéidet, mert mindegyikben elárulsz egy kicsit magadról is, hiszen az embert a dolgokról kialakított véleménye is jellemzi. Meg aztán ezek az írások mindig elgondolkodtatnak: Vajon igazad van? Vajon én is így látom? Nos, ez most hatványozottan igaz. (Hogy hanyadik az a hatvány, azon is gondolkodom. 🙂 )
    Azt hiszem, jó kis beszélgetéseket tudnának az esszéid generálni. 🙂
    Nagyon köszönöm! Régebben nem gondoltam, hogy egy esszé olvasása ekkora élményt jelenthet nekem. 🙂

    Ezek után igazán kíváncsi vagyok, merre járhattál. Hol vannak azok a helyek, amik ilyen írásra inspiráltak? 😮

  2. Patai Mária Zsuzsanna

    Edit!
    Azóta bizonyára megtudtad, hogy a Hortobágyon. de az írás tartalma régebbi, masszív felismerés, csak az élmény kötődik a helyhez, jól érzem, Cen’? 🙂

    • Szabó Edit

      Lehet, hogy elment a Hortobágyra is – ha már a Dunán innen csavargott -, de hogy a szegedi Fehér- tónál is járt, abban szinte biztos vagyok. (Hacsak nem helyezett el itt szándékosan félrevezető nyomokat. 🙂 )

  3. Ibolya Nagy

    Tökéletes poszt😞

  4. Marsovszki Viktória

    bazdmeg, Cen, ez odavágott
    szépítem
    mélyen és személyesen érint minden sora ennek az írásodnak

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.