• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Amit nem várhat el egy író

 

 

CENTAURI író szerző regény irodalom könyv Jákob botja Jégvágó Magvető Kiadó2019.01.21. Van itt valami, amire nehéz reagálni, mégis muszáj. Annál is inkább, mert ez nagy ajándék egy írónak. Megkockáztatom: a legnagyobb. Sokfélét gondolhat és várhat egy író ember, de van, amit nem várhat el soha. Ha megkapja mégis, akkor fel kell ismernie: megkapta. Mert felismerni se könnyű ezt. Ha felismeri mégis, megoldhatatlan feladat elé állítja őt. Talán ezért oly nehéz kipréselnem magamból minderre épkézláb reakciót. Igyekszem mindig megköszönni a figyelmeteket, de ez már nem elég. Ezért talán megpróbálom mégis tisztán, a lehetőségekhez mérten érthetően artikulálni, mit gondolok arról, amit „megtisztelő figyelemként” aposztrofálok már jó ideje. Elvégre ez is feladat.

Az írás elvileg egy közösségi játék: az író ír, az olvasó olvas. De az írás mágia vagy mágikus cselekedet is, amely nem feltétlenül kell szóljon bárki másnak.

Összetett, élethossziglani folyamat, mely egyrészt szakadatlan és eleven kapcsolat a világegésszel, másrészt annak modellezése is, ahogy mondani szokták, teremtés – teremtés kicsiben. Legyen ez a teremtett világ bármily esetleges is (mert bizonyos szempontból nem lehet más), hogy érdemes legyen vele foglalkozni, hogy valóban elérje mágikus céljait, el kell érnie valamiféle komplexitást, máskülönben csupán egy skicc marad, s arra a szintre sem jut el, hogy legalább modellnek tekinthessük; valaminek, amely törpeségében is feltár valamit a nagy egész struktúráiból. Amint a valóság is rétegzett, amint felfoghatatlanul sok elem kapcsolódik össze ezer és egy módon, úgy az írás során is valami hasonlónak kell létrejönnie. Ha mindezt bevisszük a virtuális térbe is – ez nóvum az internet előtti korhoz képest -, tovább bonyolódhat, tovább bonyolítható a helyzet. Itt újabb mágiára nyílik lehetőség. Sok munkával és hosszú idő alatt létrehozható egy olyan hálózat, az összefüggések, akciók-reakciók, visszacsatolások és jövendölések olyan rendszere, amely már az időtől is független, amely „frissítés” nélkül is felkínálhat újabb és újabb utakat.

Akár regényt ír az ember, akár egy ilyen virtuális hálózatot építget, pontosan tudja, hogy mindig lesznek olyan kulisszák, ahová soha senki nem jut el.

Ha jól csinálja, akkor mindig maradnak olyan, csak a számára érthető, vagy csak számára világos üzenetek, konstellációk, melyekkel kapcsolatosan egy pillanatig sem gondolhatja, hogy a felkutatásukra, megfejtésükre vállalkozik bárki is. S ez nem baj. Miért lenne az? Az a létforma, amibe születünk, nem épp ilyen? A láthatóból ostromoljuk a láthatatlant. Az eseti végesből igyekszünk megérteni az egy és oszthatatlan végtelent. Az esetleges felől azt, ami elrendeltetett. A lefokozottság állapotából igyekszünk kilátni arra, ami más nem lehet, csak rémisztően szabad.

Ami nem foglal magába valami esélytelent, az hamis. Nem valós. Modellnek sem az. Szóval, ha egy regény, egy hálózat, vagy akár egy élet – bárki élete! – csak részben megfejthető, nem baj.

Vágyunk rá persze, hogy legyen valaki, aki megfejt minket, megfejti létezésünk számunkra sem mindig világos titkait és enigmáit, de jaj, mennyire fájna, ha ez csakugyan bekövetkezne!

Vajon nem épp azért oly szánalmasak emberi viszonyaink, mert embertársainkat sokszor már megfejtett képletnek tekintjük. Így válnak unalmassá, beskatulyázhatóvá, és persze ócsárolhatóvá, lenézhetővé is. A többiek. A más platformon állók. De kérdezem:

ki az, aki a másik ember létébe száz százalékosan belát? Nyilván senki.

Természetes tehát az a vágy is, hogy várunk arra, aki majd megfejti minden titkunk, de legalábbis mibenlétünk alapjáig leér, s természetes az is, hogy ez a vágyunk legjobb esetben is csak részben teljesülhet.

Hogy egy kicsit olcsó hasonlathoz nyúljak: jéghegy az írás is. Botorság volna azt várni, hogy a jéghegy egészét lássa az olvasó. Legádázabb álmainkban sem tűzhetünk ki annál merészebb célt, minthogy a vízből kikandikáló csúcson időnként megpihenjen egy-egy sirály, de hogy ez legalább megtörténjen, hogy legalább ez a fagyos vízből kikandikáló kicsi sziget létrejöhessen, muszáj létrehozni az egész jéghegyet. Másként nem megy. Ha megelégszünk egy jégtáblával, már keletkezése pillanatában tudható: összetöri majd az első vihar. Ha magasra csapnak körötte a hullámok, elborítja majd a víz, s még egy sirály sem száll le rá szívesen.

Jéghegy kell tehát. Jéghegy, melynek java a felszín alatti világ sötét békéjében süllyed el. Az alámerülő rész örökre láthatatlan, felfedezetlen marad.

Épp az döbbent meg újra és újra, hogy ez mégsem így történik. Az a jéghegy, amit évek, évtizedek óta hizlalok, már nem ilyen. Egyszer magányos búvárok kutatják, másszor búvárok kisebb-nagyobb csapatban. Akik nem kímélve időt és fáradtságot felfedezik titkos kulisszáit. Rólatok írok most. Akik egy félkész jéghegy félkész mélységét olyan alapossággal térképezitek fel, hogy az néha még nekem is új. Ez mindenképp zavarba ejtő.

Sokféle kísérletben vagyok. Mindig. Kísérletezés közben az ember belövi a lehetséges kimeneteket is. Belövi például, hogy jéghegye hosszú időre – esetleg örökre – láthatatlan marad. Felismeri ennek szükségszerűségét, megbékél vele. Amikor aztán mégis azt látja, hogy felfedezők érkeznek, akik centiről centire feltérképezik, hirtelen maga sem érti, s nem is igen tud mit kezdeni vele. Ritkaság ez. Mert ez a nehezebb út. Erre senkit semmilyen eszközzel nem kényszeríthetünk. Lehetetlen – főként mostanság – bárkit huzamosabb időre megállítani. Nem érdekesek a jéghegyek.

Közéleti egytálételek évtizedei ezek. Minden más érdektelen.

Ennek ellenére nem önmagában úszó rideg, szélfútta kulissza ez a félkész félsziget. Felfedezők járják, s ha épp csak elnyugszik a vízen, akkor is, mozdulatlanságában is méricskélik, figyelik, ha mást nem, akkor szüneteit.

Persze, rögtön adódik a kérdés: na de hányan?

Jéghegy ez is, a kutatók többsége ugyanis láthatatlan marad. Amúgy mindegy is. Ha van a világban vagy a virtuális térben felfedezetlen hely, a vízválasztó mindenképp az, hogy felfedezetlen-e még. Abban a pillanatban, hogy járt ott valaki, másik kategóriába kerül. Tudjuk, hogy Amundsen járt először a Déli-sarkon. De tudjuk-e, ki járt ott hetedikként, s hányan jártak ott azóta még? Nem. És ez is rendjén van így. E tekintetben is rétegzett a világ, a virtuális világ (és egy regény) is.

Miért is kellene tömeget várni a pólusokra? Jut mindenki oda és addig, amíg jut. Kinek milyen a kalandvágya, a tűrőképessége, kitartása, kinek milyen a pszichés felszereltsége.

Bárhogy is: a regényeknek és ennek a honlapnak is vannak – reményeim szerint – pólusai. Hegycsúcsai. Eldugott vigalom- és siralomvölgyei. Sötét erdői. Katlanjai. Egészen jelentéktelen, két páfrány közül kicsorranó forrásai. Melyek boldogok – mert létezők – önmagukban is. Boldog források, boldog lábnyomok, falevelek, gallyak, gezemicék. Amint az egy tisztes vadon szívében lenni szokott. De hogy minden várakozás ellenére ezeket a helyeket is járjátok, hogy mindig akad valaki, aki megnézi, vajon ez a kicsi ösvény, ez a csermely, ez az alig észlelhető szellősebb rész vajon hová vezet, ez a legnagyobb ajándék, amit a magamfajta jéghegyező író a lét telében megkaphat.

Köszönöm.


http://https://centauriweb.hu/archiv/blog-4/blog-2019/2019-01-12-arany-janossal-mondom-el/

http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/esszek/emocio-racio-ihlet-es-ket-agyfelteke/

http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo/balaton-legkemenyebb-drog/

http://https://centauriweb.hu/archiv/legszebb-emlekeim/2-az-elso-honor/

http://https://centauriweb.hu/archiv/interjuk/2016-helikon/

48 Comments:

  1. Marsovszki Viktória

    ♥ 🙂 ♥
    Ma gondoltam erre, Cen, az általad jéghegynek apozstrofált írói léted napos oldalára, amit mi látunk. mert a “sötét” oldala, az számunkra láthatatlan, és ez így nagyon is rendben van. Írásaid azért elvezetnek néha oda is, de ott mi járatlanok vagyunk, mert tiéd az alkotás gyötrelmesen gyönyörű munkája. De itt a napos oldlaon kísérünk sokan, akikről tudsz, és akikről személyesen nem, de ők is itt vannak. A mai gondolatom az volt, hogy szerencsés vagy, hogy sok visszajelzést kapsz, azzal, hogy a könyvesboltok polcaira kerülő a könyveid, nem veszíted el teljesen, jelezzük, hogy él a könyv, lélegzik, és lélegezni segít, minket olvasókat. Ezt a lehetőséget te ragadtad meg, te építetted föl digitális váradat, ahol jó időzni, és tübben ezt vissza is jelezzük.
    Hogy honnan jött ez a gondolat? Elmondom. Ma s könyvesboltban bogarásztam, és kerestem tőled is könyvet. Mondta az eladó, hogy nincs. Kérdeztem, hogy volt-e? Mondta, hogy igen, de mind elvitték. És ez olyan jóleső mondat volt nekem, akárha én lennék te. 🙂 🙂 És te erről tudsz, nem csak az eladott példányok számát, hanem, embereket is a számok mögött. Lehet, hogy kivételezik veled a Kék Angyal, és engedi látni könyveid sorsát az eltalicskázás után is. 🙂 Mert az meggyőződésem, hogy a könyveknek is sorsa van, mindnek külön-külön, mint az embernek. 🙂

    • Szia! Talán nem véletlen, hogy elsőként te találtál ide. Ha már így alakult… A fenti poszt voltaképp válaszként indult az egyik hozzászólásodra. Az utóbbi napokban sok hozzászólást nem láttam, igyekeztem elolvasni mindet, és válaszolni is próbáltam, többek között arra a hozzászólásodra, amit az Antimonnal kapcsolatosan írtál. Azt az energiát, amit ennek az oldalnak az olvasásába fektetsz, talán ki sem érdemeltem. Hogy még egy szöveg két különböző verzióját is összevesd… És vannak itt még mások is, akik lassan bejárják e virtuális tér minden zugát, újraolvassák a regényeket, felfejtik a maguk számára ezt a kis hálózatot, követik a nyomokat, megfejtik a kódokat, összerakosgatnak mozaikokat. (követik a hozzászólásokat is, bár ez itt jóval nehézkesebb, mint a közösségi oldalakon). A válaszomból kerekedett a fenti poszt. Nem akarom ismételni magam, de tényleg: azt hiszem, egy regény, vagy egy olyan regényszerű tér, mint amilyen ez a honlap szeretne lenni, nem tarthat számot arra, hogy minden létező útját bejárja valaki. De úgy látom, itt ez másként van. Ezért aztán egyre inkább úgy gondolom, hogy azok a munkák, melyek a nyitóoldal mögött zajlanak, a háló szövögetése, a honlap bővítése, amint az írások és regények bővítése is, a vártnál is fontosabb. Értelmesebb. Perspektivikusabb. Köszönet érte. 🙂

      • Marsovszki Viktória

        Szia, Cen! Sajnos, fordítva történt; mielőtt tanítani kezdtem az iroda
        lmat, kellett volna ezt az utat végigjárnom, de nem volt rá lehetőségem.Te adtad meg az alkalmat, hogy az alkotás folyamatába ilyen mélységig beláthassak, és ezt nem tudom kihagyni, így utólag sem. Én erre kegyetlenül kiváncsi vagyok, és nagy élvezettel búvárkodom, néha jóóó nagy levegővel, sok időt rászánva, de olyan nagyon jólesik. Nem győzök magamban hálálkodni neked ezért. Mondhatom itt nálad egy o,lyan irodalomelméleti- lélektani kurzuson veszek részt, ahol az élő írótól tudok meg számomra nagyon fontos dolgokat. Olvashatom mázsaszámra a monográfiákat, nem ér fel ezzel, amit te itt elmondasz, és amit itt olvashatok bőségesen “tálalva”. Terített asztal ez nekem valóban. Azt érzem én is, – sokszor, hogy elmosódik a határ az író és az ember között, ebben a virtuális világ igen csalóka.
        És az ember nem tudja megállni, hogy ne menjen mélyre az ember Centauri megismerésében is, az írásokban is kuatja az embert, Ez is nagyon jó játék, fölépíteni, megmintázni magadnak az íróban az embert, emberi sorsát. 🙂 Ez már kicsikét zavaros, talán? Ezt tetted te Jack Londonnal, úgy vélem. Életre keltettted magadban, hiszen a túrán szépen jó éjszakát kívántál neki is. 🙂 Nem beszélve most a Jégvágóról és a Jákob botjáról. Kívánok most én is jó éjt neked, Centauri? vagy Cen’? szeretettel 🙂 🙂

        • Mint jó néhány alkalommal már – amint a fenti posztban is – ezúttal is tudnék, s talán érdemes is lenne) a hozzászólásodra bővebben válaszolni. De egyelőre csak címszavakban. Ne bánd, hogy “ezt az utat” csak most járod. Más persze figyelni egy írót, és más írni, és remélem, neked ez többlet. Nekem az íróvá válással párhuzamosan lassan háttérbe szorult az az önfeledt olvasó, aki régen voltam. Nem tudok már egy szövegbe gátlástalanul belefeledkezni. Mindig ott van bennem, sorról sorra, hogy mit javítanék, mit írnék másként, meg a többi. A Jákob írásakor óriási élmény, egyfajta felszabadulás volt, hogy ott egy szívemhez közel álló szerző, Jack London szövegeit megszerkeszthettem, átírhattam. 🙂 Ami az ember és az író szétválasztását illeti: úgy hiszem, vagy abban az illúzióban élek (döntse el mindenki maga), hogy szerzőként és íróként is ugyanolyan, ugyanaz vagyok. Bennem, nálam nemigen válik el ez a kettő. Ha jól emlékszem, interjúban is előkerült már ez a kérdés. Nem is igen tartom jónak egyfajta írói szerepet játszani – bár megszokott. Nálam nincs ilyen szerep. Ha mégis, akkor az “ember”, a civil is szerepben van (ez pedig már egy másik kérdés: szerepet játszunk-e mindannyian?) Talán egy szerep egy embernek nem sok, talán kell is, hisz egy szerep szólhat arról, amit ő akar a világtól, önmagától; arról, hogy merre halad. De ha már két szerep van, az egyik valószínűleg hamis. Vagy könnyen válik azzá. Rendszeresen kapok megjegyzéseket a személyességemet illetően, főként olyanoktól, akik el is várnák, hogy “íróként viselkedjek”, kommunikáljak, lehetőleg kevesebbet. Újra és újra a “fejemhez vágják”, miért válaszolok mindig mindenkinek és mindenre, és effélék. Azért basszus, mert én a boltban is mindenkinek köszönök. 🙂 Másrészt szinte minden író-olvasó találkozó után kapok mailt páraktól, s nem győznek azon csodálkozni, hogy épp olyan vagyok “élőben”, mint virtuálisan. Egy biztos: én szeretnék mindent egy kévében tartani. // Nagyon jó, amit Jack Londonról írsz – igen, ott én fedeztem fel a jéghegyet. 🙂 A legjobbakat továbbra is!

          • Marsovszki Viktória

            Pont ezt vizionálom az írásaidban, azonosítalak Önmagaddal. 🙂 pedig téged nem ismerlek , csupán az írásaidból, nyilatkozataidból, szavaidból. 🙂 A legelementárisabb ilyen élményem akkor volt, amikor adtál néhány “sötét írást”, ami pont annyira volt sötét, mint az összes többi, ragyogott. 🙂 Akkor éreztem rá, hogy te örökösen Centauri vagy. és ezt csodálattal figyelem. Tanulok tőled, egyik ámulatból a másikba esek, tanulok íróról, emberről, madarakról, fákról, patakról… az életünk értelméről, értelmetlenségéről, etc. Nem bírok nem alámerülni, óriás-kérdést kell még megválaszolnom, mielőtt meghalok, és ebben kapom rendre a seítséget tőled, Cen’! 🙂

          • Szabó Edit

            Cen’, a hozzászólásodról eszembe jutott, hogy egyszer olvastam valahol Szabó Magda szavait, amit egy fiatal íróhoz intézett.
            Most megkerestem:

            “Tehetséged mitológiai ajándék, holtodig nem jössz rá, átok-e, áldás-e…”

            “…mesterséged csapda, soha nem lesz egy gyanú nélküli másodperced, az agyadba szerelt kamerát ki nem kapcsolja senki, amíg élsz, te magad sem tudod megállítani.”

            /Szabó Magda: Parainesis/

    • Szabó Edit

      Egy kis adalék ehhez.
      Egyre növekvő reménytelenséggel vadászom a Pátoszra. A siker érdekében még fb-s könyves adok/veszek csoportokhoz is csatlakoztam, és kb. két év óta azt tapasztalom, hogy Centauri kötetet senki sem akar eladni. Nemcsak a Pátoszt, mást sem. 🙂

      • Edit, én is próbálkoztam sok csatornán, hogy megszerezzem, de az utolsó reményem, a Libri Antikvárium is, több hét keresgélés után nemleges választ adott. 🙁

  2. Marsovszki Viktória

    És ma pont a magyar kultúra napja van, Cen”.

  3. Nagyné Ica

    Én csak szörfözgetek a felszínen, de időnként maga alá gyűr egy-egy hullám. Alámerülök és kicsit ott maradok, de nem tudok úszni és a felszínre kell jönnöm levegőért. Aztán újra és újra próbàlkozom, és úgy érzem van még bőven felfedezni való a mélyben. Tehát tovább próbálkozom.
    Köszönet ezért a posztért Cen’!
    Szép napot mindenkinek! 😊

  4. Nagyné Ica

    Ami az előzőből kimaradt: egyszerű búvárként merülünk alá, és kincsekkel térünk vissza. 💕😊

  5. Szabó Edit

    ❤ 🙂 🙂
    Senki sem tud bennünket teljesen megfejteni, hiszen még mi sem ismerjük egészen önmagunkat. Ráadásul folyamatosan változunk.

  6. Amíg olvastam most a soraidat, kicsit vibrált a lelkem, hol boldog volt, hol meg aggódott. Csak magam nevében beszélhetek, de beugrottak villanások a múltból, amikor talán sokkal többet akartam tudni rólad, az írás folyamatáról, a jövőbeni művekről, mint illett volna. Te nyitottad ki az ablakokat, ahol kukucskálhattunk, de néha bizony kerestem az ajtót is. 🙂 Tudom mennyire vágyod a hideg fehérséget, északot, és talán tényleg lesz egy jéghegy, na nem ” Úszó sziget” amit hiába nyaldosnak a hullámok, növekszik majd, és sosem bukik alá! 🙂

    • Megtisztelő ez – sajnos ezek az ablakok időigényesek nagyon, nekem is. Ezért nem mindig tudok annyit nyitni, amennyit akarnék. Rengeteg dolog talonban vagy skicc marad. De talán a jövő mást hoz majd – előbb-utóbb. Még inkább átjárhatóvá, átláthatóvá és érdekesebbé teszi ezt a labirintust, ezt a jéghegyet.

  7. Patai Mária Zsuzsanna

    Ajándék a mai írásod mindenféle értelemben. Napokig nem volt új bejegyzés, aggódtam, ahogy szoktam, aztán ma jössz ezzel! Érdemi hozzászóláshoz nem mindig van idő, kapacitás. A jéghegyedre leszálló sirályokat ezek szerint érzékeled…
    Szép estét mindenkinek!

    • 🙂 🙂 🙂 Köszönöm az aggódást is – hamarosan írok arról is, mi minden hátráltat ilyenkor 🙁 És egyre többször jut eszembe, hogy ki kellene találnom valamit arra az esetre, ha ne adj isten történne velem valami.

  8. Kedves Cen, tagadhatatlanul Varázsló vagy köztünk, egy Nagymester, akinek ha mindössze hozzáférnék időről-időre a műveihez, bőven el lennék kápráztatva, mint ahogy meg is történt pár éve a kezembe került első könyvvel…utána a következővel. Majd a jósorsnak hála, eljuthattam erre a speciális helyre, ahol nyitogatod a műhelyajtót, láthatóvá teszed szellemiséged világló formáit, állomásait, kereszteződéseit, s ezekről akár beszélgetsz velünk…mindez további csoda a könyvek után. Fantasztikus élményt adott még élőben hallgatni a felolvasásodat, amikor úgy esett…A köszönet téged illet sokszorosan, ugye, tudod 🙂

    • Kedves Melinda, köszönöm, de azért a Varázsló és a Nagymester címeket finoman eltolnám magamtól, ha lehet. Nem akarok álszerénykedni, nem is fogok. Egyrészt azért, mert a világban annyi “Nagymester” mozog, hogy a jónép csak kapkodja a fejét, kinek higgyen. Annyi a Tanító, a Próféta, a Megmondó, a Gyógyító, a Guru, hogy tanítvány már nem is marad 🙂 Erről írtam is egy elbeszélést, a Pátoszban jelent meg – talán felrakom az oldalra 🙂 Szóval, egyszerűen van bennem egy elemi ellenállás, finomabban ellenérzés a Nagymesterekkel szemben, így van számomra valami kényelmetlen abban, ha engem annak tartanak. Másrészt – és ez talán fontosabb – ha valamire büszke vagyok, akkor épp arra, hogy nem mesterként vagy guruként viselkedem. Nincs bennem arisztokratikus tartás – munkás, földműves, kutató, gazdag és csóró vagyok egyszerre. Bárkivel beszélek. Nem derogál semmi. Persze, mondhatná ezt egy “Nagymester” is – de ahhoz újra kellene értelmezni a “Nagymester”, sőt a “Kismester” fogalmát is. Remélem, nem fogalmaztam félreérthetően. 🙂

      • Kedves Cen`, megértelek, hogy az ilyen mellékzöngéjű kifejezésektől idegenkedsz, belátom, hogy nem a legszerencsésebben használtam, s valójában tényleg jobb elkerülni őket a pejoratív hangjuk miatt. Nem tisztáztam, hogy egy külön “terminológia” szerint vonatkoztattam rád a mester fogalmat. A képzőművészeti képzésben hosszú hagyománya van annak máig, hogy a növendékek Mesternek hívják a tanárukat, akik terelgetik, tanítják őket. A szakmai kapcsolatot okvetlenül kölcsönös tisztelet és összhang alapozza meg, ellenkező esetben a növendék más Mester körül igyekszik fejlődni. Mi jó páran, akik rendszeresen látogatunk, kérdezünk, olvasunk, okulunk tőled, talán így is tekintünk rád a lehető legnemesebb értelemben, összesen ez jutott eszembe a múltkori hozzászólásomat írva. “Varázslat” alatt a művészeti remekek megjelenítésére utalok, az arra született alkotók ihletett tevékenységére, koncentrált munkájára. Az eredmények elragadtatott szemlélése alatt úgy tűnhet, hogy varázslattal találkozom 🙂

  9. Szabó Edit

    Azt hiszem, rájöttem!
    A főoldal címében időnként olvasható “hamarosan” ezt jelenti: “Ma már biztosan nem. Majd mihelyst lehet.” 🙂

  10. Igazad van, Edit 🙂 Itt talán egyelőre a “mindjárt, rögvest” állnak legközelebb a “ma” jelentéseihez 🙂

  11. Marsovszki Viktória

    Játszani kéne már kicsit, Cen. Fenéken lecsúszni arról a jéghegyről, nevetni, meg ilyenek…. 🙂 Nem gondolod? Tudom, hogy azokat a kicsi és nagy rönköket lankadatlan hasogatni kell, de az egyik nagy rönkből faraghatnánk tán egy kedves kis bohócot. 🙂 🙂

    • Viki! Elolvastam néhány hozzászólásodat, hmm……, ahogy írsz te is,……………. ….. 🙂 🙂 Komolyan megfordult a fejemben, hogy a könyvesboltok polcain téged is kereslek a jövőben. 🙂

      • Marsovszki Viktória

        Editem, (Rajnai)! A könyvesboltok polcain hiába keresnél. A könyvtár legalsó polcán, gyűjteményes kötetekben találhatnád a nevem, nyelvészeti dolgotzatim ott jelentek meg, Írtam már lírai esszét is egyszer kétségbeesésemben, azt díjazták is egy irodalmi lapban, de ennyi és nem tóbb! Az irodalomban, és a képzőművészetben a befogadóművész szerepét viszont örömmel magamra veszem! 🙂 A szavak jó barátságban vannak velem, és viszont, hiszen egész életemben velük bíbelődtem, sokszor keményen megdolgoztak, megdolgozatttak, ám örök örömforrásként vannak jelen az életemben. Sajna, az, hogy valaki szépen tud írni, édeskevés ahhoz, hogy szépíró legyen! 🙂
        Nem igaz, Cen? 🙂 🙂

  12. Szabó Edit

    ——–😮😮

  13. Nyilas Krisztina Mira

    Imádás😊😉

  14. Sosem venném a bátorságot, hogy bárkit elemezgessek, főleg nem egy olyan írót mint Te Cen. Beugrom, kiéhezve várom az újabb regény részleteket, vagy bármit,ami egy hihetetlen gazdag világba visz be, mindegy, hogy a felszín vagy a mély, egyformán különleges. Az sem zavar, ha csend van-biztosan az is fontos. Köszönet minden leütött betűért.

  15. Marsovszki Viktória

    A legjobbakat, Cen’ 2019. 01. 24-ére!

    https://www.youtube.com/watch?v=AkU-_QvBj0k

  16. Ibolya Nagy

    Kedves Cen, köszönet minden leütött betűert, minden gondolatodert, amit megosztottál és megosztani fogsz, a létező legjobbakat neked! 🐦🕊️🐧🦅🐦🕊️🐤🐦🐊🌳🌳💚

  17. Marsovszki Viktória

    Na, most kezdhetem elölről… 🙂 elvesztettem az írás fonalát.
    Ez a zene gyönyörű, Cen! Két nappal később halgatom., mint te.
    https://www.youtube.com/watch?v=CdnaJPPxQow&list=PLHNLKeG6BVcoOcMi9umptMHQrCXCZffi_
    Alá pedig megy a másik, amire épp Mr. Bird-öt akartam küldeni a halálba, útmutatásod szerint. Forgatókönyvezni akartam már épp, de jött ez a nagyonkell zene, alatta maradt a másik Óceán, és összebarátkoztak értikegymást… 🙂 halkan megy a jazz széles szüneteiben ez:
    https://www.youtube.com/watch?v=e4CQHzLAi8o&t=3567s
    kurvajó mix Kössz, Cen. 🙂 🙂 nagyon zt is azt is ♥

    • Marsovszki Viktória

      Ezt jól megtaláltad, Cen, most semmi se fáj. 🙂 lebegés a szakszofon hanghullámain

  18. Marsovszki Viktória

    vége
    de az északi tenger még mindig zenél,. Most tart az 59:31-nél, a Jegesemdve merül és nem talál menedéket, jézus, basszus
    hontalan szegény, bele fog puzstulni , akurva életbe, nem nézem tovább

  19. Nagyné Ica

    Úgy látom időről-időre “bekukkantunk” mindnyájan, várva az újabb íràsokat, fejleményet. Nem türelmetlenségből, sokkal inkább a szeretet vezérel bennünket. Mondhatnàm azt is: az otthon melege, az otthon szeretete. Mert hazajárunk ide.
    És hálásak vagyunk a ház tulajdonosának, hogy itt lehetünk. Köszönet az ételért és kedvességért, melegségért Cen’ amit tőled kapunk! 😊
    Remélhetőleg a technikai akadály nem komoly és hamarosan elhàrul!
    Addig is a legjobbakat! 😊

  20. Nagyné Ica

    Kedves Editek! 😊
    Én próbàlkoztam…pl. Moly.hu oldalán, egy magánkönytár hírdetésében találtam rá, de sajnos már ott is elkelt, csak a hirdetés maradt fenn. 😞

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük