Ahol a mű terem – Szűcs Attila műtermében

Szűcs Attila festőművész Centauri képek műterem

Fotó: Centauri

Miért vannak festmények, mikor ez racionálisan aligha indokolható? Miért vannak festők, mikor létezésük egészen valószínűtlen? Miért van Szűcs Attila, akinek létezése a festők körén belül is meglepő? Ez érdekel. Az emberlét általában, és e konkrét festő léte momentán.


2019.10.13. Indítsunk akkora frázissal, hogy lefagy tőle a szerver: a világ labirintus. Útvesztő egészen. De mielőtt tovább mennénk abba az irányba, milyen könnyű tévelyegni benne, szögezzük le hamar: ezer és ezernyi a kulisszája. Egyfelől úgy tűnhet, reménytelenül nagy és kaotikus, épp ezért könnyen nyel el végleg, másfelől épp ahány farkascsapda aknázza alá, épp annyi a titkos-fontos zugoly, ahol valami fontos forrong.

A világ megismerésével kezdődik a lét, és bizonyos értelemben azzal is ér véget.


Fotó: Centauri

Életünk végére is marad valami, amit nem értettünk meg, ha más nem, miért volt olyan, amilyenné végül alakult vagy alakítottuk. Ez a megismerés gyalázatosan foghíjas, ha csak szűk körben mozgunk, ha saját kulisszánkban töltjük időnk javát, vagy amiként divat mondani: „buborékban”. Bármi, ami biztonságot ad, legyen az otthon, ideológia, hit vagy kétely, csak akkor ér valamit, ha időről időre elhagyjuk, s bepillantást nyerünk olyasmibe is, ahová addig nem volt bejárásunk. Ez adatott meg nekem a minap, amikor ismét összeültem három jó emberrel. Írtam már róluk korábban is, amikor én láttam őket vendégül; a brókert (Rimár Péter), az irodalomtörténészt (Bazsányi Sándor) és a festőművészt (Szűcs Attila):

Velem együtt négy, merőben más élet, más hivatás, és más habitus. És mégis úgy ültünk egy asztalnál, mintha régóta ismernénk egymást. Mintha túl a rokonszenven, túl a vacsorán, túl a finom borokon, volna egy jól meghatározott közös ügyünk. S nyilván van is, de az oly egyértelmű, hogy szóba sem került, és deklaráltan talán sosem beszélünk majd róla. Nincs szükség rá. Elég annyi, hogy amikor egy asztalnál ülünk, fokozottan létezünk – én legalábbis több voltam velük, mint nélkülük.


Fotó: Centauri

Ezúttal ők láttak vendégül engem, jelesül Szűcs Attila festőművész, méghozzá a műtermében. Műterem. Az olyasmi, mint számomra a dolgozószoba. Egy festő számára talán hétköznapi helyszín, de nem nekem. Festészet. Titok, mágia, megfejthetetlen, legalább annyira, mint ahogy másoknak az irodalom vagy az írói létmód lényege. Vannak kedves-kedvenc képeim, de a keletkezésük épp akkora titok a számomra, amint mások számára egy regény keletkezése.

Attila volt olyan nagyvonalú, hogy fényképezhettem, másrészt engedélyezte, hogy e képeket itt megosszam. Sosem dolgoztam még műteremben. Sosem voltam ott, amikor egy kép először kerül értő szemek elé. Sosem tettem kísérletet arra, hogy megértsem, miként dolgozik egy festő.

Festeni vajon milyen lehet? Ugyanaz az érzés, mint üres papírt fűzni az írógépbe?

– üres doksit nyitni a gépen.


Fotó: Centauri

Vajon a festő számára, mit jelent belépni a műterembe? Ugyanolyan triviális, mint amikor nap mint nap felmegyek a dolgozószobába? S ugyanolyan gyakran, mint nálam, előfordul a festővel is, hogy azt érzi: ez a hely, ez, amit most tesz, nem akármi? Gyermeteg kíváncsiság ez bennem, nemcsak egy másik terület, másik szakma titkai iránt, hanem egy létező ember, létező festő személye iránt is. Nyilván nem dolgozik ugyanúgy, mint mások. Amint én sem. De akkor hogyan?

Tőlem is gyakran kérdezik: egyáltalán hogyan jut eszembe ilyesmi? Én is megkérdezném: egyáltalán hogyan fordulhat elő, hogy valaki ilyet fessen? Mi kell ehhez?

Fotó: Centauri

Tudtam, hogy ez érdekel. Tudtam, mert szeretem érteni, ha valahol valami lényegi történik. De most esik csak le igazán, mennyire nehéz feladat ez. Hányszor éltem át, hogy megpróbáltam elmagyarázni valamit abból, ami írás közben zajlik, s végül úgy éreztem: még ha sikerült is, valahogy ebben az egészben egyedül maradtam.

Magányosabb ilyenkor az ember, mint amikor egyedül ír éjjel, hisz akkor jó társaságban van, a szereplői között, de amikor a válaszával marad egyedül, az ordító nagy csönd.

Most értettem meg, hogy ez fordítva is igaz. A kérdező, a kíváncsiskodó is érezhet így, mint bizonyos szempontból én. Majd megveszek, hogy valamit megértsek a másik mágia, a festészet műveléséből, a cselekedetből, hogy egyik nap nincs egy kép, másnap pedig van, s nem is akárhogy van, ez a titok érdekel, úgy de úgy szeretném csak egy pillanatra megérteni-megérinteni, s mit kell látnom? Ez aligha jöhet össze.


Fotó: Centauri

Én is látom, ha jó egy kép, mondani is tudok ezt-azt, persze, naná, de a lényeg a képben marad, és – gondoltam – talán valami abban a térben is, amit műteremnek mondanak. Ahol történik valami, történik egy szakma, történik valami fizika; festékek, olajok, színek, alapozók, fúrók, vásznak, anyagok és anyagok jönnek-mennek, csillognak, szaglanak, száradnak, s végül ott a kép.

A kép, amely a műterem összes eszközének és alapanyagának fokozott létével együttesen sem indokolható.


Balról jobbra: Rimár Péter, Szűcs Attila, Bazsányi Sándor – s középen a kép (Fotó: Centauri)

Csodaszép volt, ahogy előjöttek a képek, a többiek meg azt hihették, a képekkel nem is törődök, csak kattintgatok, csak Rimár Péternek mondtam, hogy engem a keletkezéstörténet érdekel. A genezis. Az alfa. A folyamat.

Miért vannak festmények, mikor ez racionálisan aligha indokolható. Miért vannak festők, mikor létezésük egészen valószínűtlen. Miért van Szűcs Attila, akinek létezése a festők körén belül is meglepő.

Ez érdekel. Az emberlét általában, és e konkrét festő léte momentán. A fények, a recsegő padló, a csönd, a színek, a hatás. Amikor Bazsányin jól látszik: most épp egy képpel találkozik; ezzel itt életében először. Amikor Rimár Péterről fényévekről ordít, hogy egy képpel épp meghitt viszonyba kerül. Ki tudja, miért? Miért épp azzal?


Bazsányi Sándor (jobbra) épp egy képpel találkozik 🙂 (Fotó: Centauri)

Rimár Péter, a kép, és kettejük között valami (Fotó. Centauri)

Miért épp tegnap este? Miért épp ez a négy ember? Miért épp ez a négy sors?

 

Szép ez.

 

Mint egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása a boncasztalon?


Valamennyi fotót megnézheted az alábbi galériában. Kattints az első képre, aztán lapozz! 🙂



Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


Százmilliárdokat forgató bróker esete az elérzékenyüléssel

Quartett – A bróker, a festőművész, az irodalomtörténész, és a regényíró

Repülj Karel, repülj!

Ocsú vagy búza? – A világ legdrágább festménye

Könyvkritikák – könyvajánlók

KÖNYV

22 Comments:

  1. Kérdéssel zárni… 🙂 Na!

    Szűcs Attila kiállítását láttam a LUMU-ban, ott is és ahogy a képeiden látom, azóta is zseniálisakat alkot!

    Innen a kedvenc fotóm pedig egyértelműen az, ahol a művész épp a festményét tartja a kezében!

  2. De persze egy ilyen zseniális festőről is csak egy igazán zseniális író tud ilyen képet alkotni, min Te!

    Remélem, fogsz még Attila képeihez írni novellát, esszét, elbeszélést, mert Ti ketten valami igazán különlegeset tudnátok együtt alkotni!

  3. Ibolya Nagy

    “Minden rom, a művészet örök,
    a népet túléli a szobor.” (Gautier)

    A művészi alkotás, legyen az vers, próza, szobor v. festmény racionálisan aligha indokolható, úgy hiszem, nélkülük élni meg nem érdemes.
    Anna utolsó mondatához: én is nagyon remélem!
    Köszönöm Cen’, hogy megosztottad velünk ezt a sok szépséget!

  4. Szabó Edit

    Bejutni egy festő műtermébe különleges élmény lehet. S ha ott az embert egy jó társaság várja, és még egy pohár bor is akad… No, az tényleg felejthetetlenné teheti az estét.

    Nekünk meg az a szerencsénk, hogy volt ott a társaságban egy nagyszerű fotós is, aki a képein keresztül megmutatja most nekünk, hogy milyen volt az a műterem akkor. 🙂 Köszi!

    Szűcs Attila képeit pár nappal ezelőtt csodáltam meg a neten. Egyszer talán eljutok egy kiállítására is…

  5. Holsky Péter

    Heidegger, a nagy múlt századi filozófus mondta:

    “Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi? Ez a kérdés… Mindenkit megérint egyszer, talán többször is a kérdés rejtett ereje, anélkül, hogy igazán tudatosulna, mi megy végbe benne. Például a mélységes elkeseredés pillanatában, amikor súlya vész a dolgoknak és elhomályosulnak a jelentések. Talán csak egyszer kondul meg ez a kérdés, tompán mint egyszeri harangütés, belecsendül a létezésbe, hogy aztán lassanként újból elnémuljon. Jelen van e kérdés a szív kitörő örömében, amikor átszellemülten ragyognak a dolgok, mintha először vennének körül, úgyhogy könnyebbnek tűnik azt gondolni, hogy nincsenek, mint megérteni, hogy vannak és úgy vannak ahogyan vannak. Ez a kérdés lepi meg az embert unalmában, amikor egyaránt távol vagyunk a kétségbeeséstől és az örömtől, amikor azonban a létezők konok mindennapiságból oly sivárság árad, hogy azzal sem törődünk már, hogy egyáltalán van-e létező vagy nincs, amiben azonban rendkívül fontos formában ugyan de újra csak az a kérdés csendül meg: “Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi?”
    in: https://hu.wikiquote.org/wiki/Martin_Heidegger

    Ezt a kérdést a művészet még élesebben állítja elénk – felhangosítja, kiszínezi, előugratja, kurziválja. És visszatükrözi önmagára: miért van egyáltalán művészet? Miért kell egyáltalán művet alkotni?
    Na de hát: miért van egyáltalán tudomány? Egyáltalán: miért kell megmászni a Mount Everestet? “Mert ott van”?

    • Holsky Péter

      Ugyanakkor szerintem van egy nagy különbség egyfelől az írás (szépirodalom), másfelől a képző- és iparművészetek között – éppen az, hogy az utóbbiaknak van valamilyen materiális hordozója (vászon, festék, a szobor köve/fémje/fája).
      Emiatt másképp termet, más módon hív elő a semmiből a festő, mint az író. Vagy tévedek?

      • Ibolya Nagy

        Vizuális hatás a képzőművészetben, ami éppúgy megérinti az intellektust, a pszichét, megjeleneseben az esztétikai hatás talán elragadóbb, a könyvek esetében ugyanez az összetett hatás , csak a vizuális hatás helyett nagyobb szerepet kap a képzelet.
        Mégis mennyire szeretjük dedelgetni a könyveket, a materiális hordozót magunkénak tudni, gyönyörködni bennük.
        Nagyon összetett, csodálatos “utazás” a művészet, legyen a megjelenési formája bármilyen.

        • Szabó Edit

          Nemrég egy kiállításon jártam.

          Egy volt kollégám már nyugdíjasként számítógépes grafikával kezdett foglalkozni. Az inspiráló ötletet mindig a természetben találja meg – egy levél, egy vízcsepp, egy virágnak a része, stb. -, aztán ebből kiindulva számítógépes programok segítségével nagyon érdekes képeket készít. Címet is ad a képeknek, természetesen, de azokat nézegetve a látogató képzelete sokszor egészen mást lát bennük. A képzelet egy ilyen képnél biztosan működni kezd.

          A számítógépes grafika is művészet. Vagy nem? (Egy újabb kérdés. 🙂 )

        • Ez annyira messzire vezet – azaz nem tudom messzire vezet-e és ha igen, egyáltalán hová? -, hogy megér egy újabb posztot; az biztos, hogy az írásnak is van valami anyagszerűsége (a könyvnek nyilván, de azt ritkán és korlátozottan befolyásolja a szerző), nemcsak a tudatban, nemcsak akkor, amikor rendszeresen írom azt, hogy hozok a honlapra új “anyagot”, hanem ténylegesen, kézzel foghatóan is, hisz régen kézzel írtunk, még én is, méghozzá sokat, és nagy szeretettel, s egyáltalán nem volt mindegy, milyen a papír, a toll, a tinta, bár az írás ezen része a közrebocsátás aktusánál teljesen elvész, a kéziratot senki sem látja, a kézirat a szerzőnél marad; talán nem véletlen, hogy régi vágyam egy olyan könyv, amely kézírással jelenik meg, és nem véletlen az sem, hogy ajándékoztam én már merített papírokra írt novellákat, regényrészleteket… 🙂

    • Gyönyörűséges ez a részlet!!! (vajon ki a fordító?)

      • Ibolya Nagy

        Ha a Gautier-ra gondolsz, akkor Szabó Lőrinc
        sajnos pontatlanul idéztem, fejből, ezért felteszem az egészet
        (ha mégsem az én idézetemre gondoltál, azért ennyit megért :))

        Theophile Gautier

        A művészet (1857)
        L’ Art (1857)
        Minden rom. A müvészet
        örök. A többi por.
        A népet

        túléli a szobor.

        És a szigoru érem,
        mit a paraszt talál
        a földben,

        egy császárt revelál.

        Az istenek meghalnak,
        de királyi szava
        a dalnak

        ércnél jobb trombita.

        Véss, csiszolj, kalapálj hát,
        hogy tündér álmaid
        kitárják

        a kő rab szárnyait.
        (11-14. vsz.)

      • Szabó Edit

        Ha netalántán egyszer erre jársz, Cen’ és még mindig érdekel a válasz:

        A Holsky Péter által ideírt idézet Martin Heidegger Bevezetés a metafizikába c. könyvéből való, aminek a fordítója Vajda Mihály (azt tippelem, hogy a filozófus lehet).

        Keresgéltem kicsit a neten. 🙂

  6. Marsovszki Viktória

    Ó, nagyon imádtam olvasni, nézegetni, Cen’. Egy alkotó-térbe bepillantani nekem, a szenvedélyes “bepillantónak” (magyarul kukkolónak) 🙂 nem kis élvezet. 🙂 🙂 Sima lakásokba is be kell néznem mindig, ha alkalom adódik rá. Egy megvilágított szobabelső. egy lakás miliőjét levenni, kivülről,… hát, enyhán szólva is nagyon szeretem. 🙂 🙂
    Te most remek alkalmat teremtettél ezzel a posztoddal erre, Cen’! 🙂 Köszi.

  7. Marsovszki Viktória

    Hűha, a többieket olvasva, kissé szegényes a hozzászólásom magasabb
    (művészi )szempontból. 🙂

  8. Huh. Ezek a festmények és fotók…Durván jók lettek.
    vow

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.