In vitro veritas

in vitro


A falu mértani közepén álló, gránittömbre épített, templomszerű kocsma legalább 200 éves, lenyűgöző, hatalmas faépület volt, s benne a vadak, néhány pohárka helyi főzésű szilvapálinka mellett a kétháznyira lakó ezeréves aggastyántól épp tíz liter pimpót vásároltak, s hozzá két üveg barackot. Ez megpecsételte a hétvége sorsát. A zömmel fővárosi szervezők kétségbeesetten igyekeztek bevonni a szimpózium-szintű elmélkedésbe a főként vidéki városokból jött (ment) antiszociális elemeket, néhányan sajnálkozva említették, hogy majd’ minden „értelmes összejövetelen” megjelennek a portyázók, a „züllött ivászok”, de mit lehet tenni?, nehéz rostálni, és ahogy igen elmésen – a félszemmel folyton engem fürkésző – kérészlány a legmagasabb minőségű humanizmustól átitatva megjegyezte, „ők is emberek”.
Centauri Jégvágó kék angyal magvető kiadó író irodalom könyv Jégvágó Jákob botjaAz írás és az ivás közötti különbség csak annyi, hogy az ivó némi szerencsével mulandót, az író jó csillagzat alatt maradandót alkot; ivást és írást kombinálni nem ajánlott, mert a keverés hatására játszi könnyedséggel fordul meg a helyzet, vagyis az író alkot mulandót, az ivó pedig maradandót; az egyik kórképet, a másik kárképet mutathat.
Ivás és írás egyaránt tekinthető kísérletnek, in vitronak, s mindkettő közel esik az élethez éppúgy, mint a halálhoz; ha nem vigyázunk, és mázlink sincs, egyik is, másik is kockázatossá válhat, bár egyik sem életellenes. Próbák ezek, kísérletek, minden tivornya és novella, de aki folyvást kísérletezik, túlmegy az ésszerűség és a jogos kíváncsiság határain; az ivónak a mája, az írónak a feje robban fel. Mindenki tudja, aki nem alkoholista, hogy egy buli legalább kétféleképp végződhet: jól vagy rosszul (az alkoholista számára balul üt ki mindig). Ez a kísérlet lényege: adott napon, estén, éjjelen elvonulni a kocsma laborjába és ott meggyújtani a Bunsen-égőt, a spirituszt, az abszintot, a konyakot, bármit, ami éghető és mérgező; megvizsgálni, mennyit bírunk, önkontrollunk működik-e még, leásni az aznapi állapotok magmájáig, megnézni, hogy voltaképp mi is van ott és mi változott? Ha romlást észlelünk, jobb szüneteltetni az idegi kísérleteket egy ideig – legyen szó ivásról vagy írásról. Mindkettőre igaz, hogy felkavarhatja az életünket, nemritkán valószerűtlen események találnak ránk, s legyenek abszurdak vagy szépek, gyakran lépik át a realitás demarkációs vonalát.
Ivás és írás miatt is gyakran teszünk meg valószínűtlen utakat. Ami a részegség hajmeresztő vargabetűit illeti, a műfaj verhetetlen bajnoka Tafy barátom, ez nem vitás, ő ugyanis képes úgy eltűnni hónapokra, hogy utóbb alig-alig van fogalma arról, merre járt; ha az ivás kísérlet, akkor Tafy életműdíjas tudós, és minden kocsmában töltött estéje egy stockholmi-beszéd. Ő mondta egyszer másnaposan, elmélázva, félájultan, a hosszúkávét kutyulgatva:
– Kellene egy macska… Egy macska meg egy kutya… Vagy inkább egy kutya meg egy nő… De egy kutya mindenképp – aztán lehunyta a szemét és elbóbiskolt, s hogy mitől volt ez a kora reggeli laudáció velős és ütős, csak évekkel később értettem meg, amikor nem ő, hanem én téptem be az iszonyig.
A kilencvenes évek derekán megjelent egy könyv, amit a többség mára elfelejtett – felejthető is, adjuk most neki az Aljosa címet. Néhányan úgy vélték, hogy az Aljosában az abszolút világmegváltás tutipontos kivitelezési terve található, minimum úgy kell olvasni, mint a Bibliát, s hogy ezt a felfedezést megosszák másokkal és az Aljosát kultuszkönyvvé tegyék, Aljosa-kört alapítottak. Gombamód szaporodtak akkortájt az úgynevezett NGO-k, éledeztek már a manapság oly gyakori projektek, és én is részt vállaltam ebben-abban, így eshetett meg, hogy meghívást kaptam arra a találkozóra, ahol az Aljosa fanatikusai újabb hívek toborzását tervezték. A meghívó csábító helyre, a hegyek között megbújó Ófalvára szólt, időm akadt, így hát elmentem.
Órákig várakoztunk a hegy lábánál az elhanyagolt megállóban, ahol a buszon kívül egy esőfogó, egy erdészház, két pad, egy információs tábla (amiről lekopott minden info), meg egy csárdaféle állt. A helyi járattal értünk oda néhányan, nem ismertük egymást, de az öltözködésük alapján a velem ácsorgókat Aljosásoknak néztem. Szakadt a hó, a hegyre vezető utat lezárták, a sofőr szerint a hótolóra vártunk. Gyanúm beigazolódott: a tucatnyi várakozóból legalább négyen-öten a meghívóra érkeztek, s a veszteglés idejét is arra használták, hogy az Aljosában felvetett ökológiai és antropológiai kérdésekre reflektáljanak, míg három srác némi téblábolás után a csárdában kötött ki. Akkor még nem tudtam, hogy ők is a találkozóra tartanak. Ez a két táborra szakadás a továbbiakban is jellemző maradt. Három és fél óra múlva megérkezett a hótoló, a hegeli filozófiától az anarchizmus létjogosultságáig ívelő beszélgetés résztvevői szóltak a fiúknak, akik emelkedett hangulatban jöttek elő, megéljenezték a fokozódó havazást, dobtak egy-két hógolyót a stoptáblára, és igen sok mindent terveztek el, de semmit az Aljosával kapcsolatosan. A busz átmelegedett, az erdők hangtalanok és puhák voltak, elől már a programpontokat böngészte két nagyon vonzó, hosszú hajú, szemüveges lány, míg a hátsó traktusban kézről kézre jártak a butykosok. Én – mintha függőben volna még, hogy csatlakozom-e majd a szakadárokhoz – középütt ültem.
A faluban, az öreg és túlfűtött parasztházban a szervezők forralt borral vártak minket; látszott, hogy ezt amolyan jópofaságnak, fílingserkentőnek szánták, semmi többnek, de amikor a szakadárok mohón és indokolatlan vidámsággal vetették magukat a poharakra, kissé elbizonytalanodtak. Mivel aznapra csak az ismerkedés programpontja szerepelt a meghívón, a srácok egyike azonnal kiadta a napiparancsot: nézzük meg a kocsmát! – és el is tűntek a házból, hogy csak késő este keveredjenek vissza. Nem tudtuk meg, honnan jöttek, annál inkább, hogy hová tartanak – ennyit az „ismerkedésről”. Bár a szívem a vadakhoz, a vérbunkókhoz húzott, úgy gondoltam, ha már egyszer meghívtak, illő megtisztelni a társulatot néhányórás jelenléttel. Amint azt is gondoltam, illő várni a könyvről alkotott lesújtó véleményemmel. Lepakoltam, kiterítettem a búbos kemence melletti ágyra a hálózsákom, a ház apró, durvaszőrű, amorf kutyáját vakargattam, hallgattam a rendkívül erőltetettnek ható „spontán diskurzust” az Aljosa merőben új világképéről, s ez idő alatt rájöttem, hogy nemcsak az illő, ha később adok hangot a véleményemnek, hanem az is, ha egyáltalán nem adok hangot neki. A megvilágosodás erejével tört rám az érzés, hogy nekem itt nem lesz társaságom, csak a vadakra és a korcsra számíthatok, hiába is pislog felém sokatmondóan egy finom alkatú, Kleopátra-frizurás lány a szoba túloldaláról azzal a kíváncsisággal, ami nem vonatkozhat csupán az Aljosáról alkotott véleményemre.
Néhány órával később átbaktattam a kocsmába én is. A vizit megvolt, az illendőségnek is adtam, réges-rég besötétedett, nézzük, hol tartanak a vadak! A falu mértani közepén álló, gránittömbre épített, templomszerű kocsma legalább 200 éves, lenyűgöző, hatalmas faépület volt, s benne a vadak, néhány pohárka helyi főzésű szilvapálinka mellett a kétháznyira lakó ezeréves aggastyántól épp tíz liter pimpót vásároltak, s hozzá két üveg barackot. Ez megpecsételte a hétvége sorsát. A zömmel fővárosi szervezők kétségbeesetten igyekeztek bevonni a szimpózium-szintű elmélkedésbe a főként vidéki városokból jött (ment) antiszociális elemeket, néhányan sajnálkozva említették, hogy majd’ minden „értelmes összejövetelen” megjelennek a portyázók, a „züllött ivászok”, de mit lehet tenni?, nehéz rostálni, és ahogy igen elmésen – a félszemmel folyton engem fürkésző – kérészlány a legmagasabb minőségű humanizmustól átitatva megjegyezte, „ők is emberek”.
A két tábor közötti szakadék másnap is óráról-órára nőtt, a vadak reggelinél a tornácon, mínusz tizenhét fokban, alsógatyában, lószőrpokrócok alatt dideregve, vakarózva vodkáztak, míg bent teát és jegyzeteket osztogattak; a kora délutáni Aljosa és az emancipáció című referendum alatt a falut járták és szánkókat kuncsorogtak! Előző este én csak néhány kisvadászt ittam (mea maxima culpa, régen volt, fátylat rá, már nem keverek-kavarok semmit a borhoz, esküszöm, már csak a vajasságát figyelem!), a délelőttöt türelmesen hevertem végig a kutyával együtt, elolvastam a jegyzetet, és megállapítottam, hogy ennyi baromságot összezsúfolni egyetlen A/4-es lapra metafizikai képtelenség. Az ebéd vékony volt és íztelen, bezzeg a vadaknak a fellelkesült kocsmáros csülkös babgulyást készített, amihez – mint mondták – három üveg Erős Pistát használtak el! Késődélután, míg Az Ember létjogosulatlansága című dolgozat fölött folyt a vita, én a közeli erdőkben csavarogtam. Visszatérve a házba a Kleopátra-lány olyan szemrehányóan nézett rám, mintha a tizenötödik házassági évfordulónkról feledkeztem volna meg, így hát már a küszöbről visszafordultam, és irány a 200 éves faépület, a vadak szentélye, ahol azonnal bevezettek a környék rózsafahordóban érlelt kisüstijének pokoli jó és rendkívül mozgalmas íz- és álomvilágába. Hajnalban a helybeli akut alkoholistákkal karöltve, a cingár kocsmárossal, tehénszemű feleségével, egy erdésszel meg egy karosszéria-lakatossal együtt danolva értünk a parasztházhoz, ahol ordenáré csetlésünk-botlásunk felverte a sok okosságtól holtfáradt Aljosásokat. Olyan ellenszenvvel kellett szembesülnünk, hogy jobbnak láttuk, ha vasárnap teljes egészében távol maradunk a zsinattól.
Alig világosodott, mikor eretnek hordánk már a kocsma oltalmazó melegében ült. Tökmagolajon pirított, snidlinges főzőkolbászt faltunk Erős Pistával, s egy tűzről pattant nénikétől, aki csak párszáz évesnek tűnt, és aki úgy itta a törkölyt, mint a szódát, megtudtuk, hogy az Újfalun élő gonosz sógornő ötödik szomszédjának testvéröccsét valóban úgy hívták, hogy Erős Pista, isten nyugossza, hogy dögölt volna meg sokkal korábban, mondta a néni, akit a kocsmáros Banyókának hívott, igazított az oldalán spárgáról lógó és folyton vergődő csirkén, beverte a hetedik kupicát is, fogta a mellig érő fejszét, és elment fát aprítani a fészerbe, meg lenyakazni a tyúkocskát, mi pedig pálinkáztunk és kávéztunk tovább, majd tíz óra felé kivonultunk a faluból, egyenest a szánkópályához. Ez nem volt egyéb, mint egy barátságtalanul nagy, körülbelül másfél kilométer hosszú, és kétszáz méter széles, kopár oldal, a kellős közepén egy körtefával. Itt ródlizott a fél környék jó népe, apraja és nagyja, meg mi is. Mivel én csak előző este csatlakoztam a felettébb közvetlen és barátságos vadakhoz, s így a szánkókunyerálásban se vettem részt, nem volt mivel csúsznom. Némiképp irigykedve figyeltem a kegyetlen ródlizást a meredek és hosszú lejtőn, amikor valaki jókora nejlonzsákot nyomott a kezembe:
– Jobb, mint a szánkó. Hidd el! De nagyon durva, vigyázz vele!
Később társam is akadt a vérbunkók közül, akire azért volt szükség, mert a nejlon nem úgy siklik, mint a szánkó, egyenes vonalban, hanem folyton forog-pörög; ha ketten ülnek rajta, egymásnak háttal, valaki mindig látja, merre tartanak, nem mintha a száguldó nejlon irányítható volna, viszont ha baj van, könnyű leugrani róla. Ennek ellenére többször kaptunk telibe másokat és kétszer a körtefát is, ráadásul a nejlonon keresztül a talaj egyenetlenségei, bukkanói összetörték minden porcikánkat. Estére mászni is alig tudtunk és nagyon megszomjaztunk, de elhatároztuk, hogy kibékítjük a többieket a hajnali danolás, a hívatlan vendégek és egész napos távolmaradásunk miatt; este beülünk a házba – és bemutatkozunk a búcsúzáson.
Mint a rögtönítélő hadbíróság elől bujkáló dezertőrök, izzadtan, vérezve, szakadt gatyában, tépett kabátban, összetört szánkókkal és a halálosan fáradt kutyával állítottunk be. Kicsit spiccesen, mivel az őskori aggastyán pimpója és pálinkája ott állt a pálya aljában, s rendszeresen húzogattuk mindkettőt. A házban már enyhébb volt a hangulat, megbocsátóan mértek minket végig, néhányan még nevettek is, sőt a megbocsátás, az újraegyesítés jegyében a szinódus úgy döntött, hogy együtt megyünk a kocsmába, „mert az valóban egy helyi nevezetesség”. A Kleopátra-lány is megbocsáthatta, hogy megfeledkeztem a házassági évfordulóról; nem tudom, mit gondolt, de már az első lépéseknél mellém szegődött, emberi dolgokat kérdezett, az Aljosát szóba se hozta, néha megcsúszott a jeges úton, hozzám ért a válla, a meredélyen a szemembe nézett mélyen és belém karolt; azt is megállapította, hogy a „házi kutya” olyan hűségesen kíséri minden lépésemet, mintha a gazdája volnék. Rendkívül szép este volt. Az Aljosások és az aljasok, a helyi szénégetők, az újfalui favágók, a dakszli és én és a lány, együtt is, külön is, este nyolckor, kilenckor, és tízkor, nagyon szépek voltak-voltunk. Éjfél lehetett, amikor visszaértünk a házba, ahogy kell, együtt, okosan, az Aljosások többsége pocsolyarészegen, és olyan dolgokról beszéltek, hogy csak ámultunk és bámultunk, milyen bölcsek és milyen emberiek, s néhányan mennyire magányosak ebben a világmegváltási kísérletsorozatban, a fene se hitte volna, s mit meg nem tesznek az emberiség érdekében, az ész is megáll, hogy minket, aljasokat is milyen gálánsan kezelnek!
A parasztházban langyosak voltak a vályogfalak, és forró a búbos kemence, legalábbis így emlékszem. Leültem az ágyra, s abban a pillanatban, amikor az embernek már csak ritkán akad tiszta gondolata, egy dolog világossá vált: fel kell onnan kelni rögtön! Kimentem a teraszra, a dakszli utánam, rágyújtottam, és jött a következő magányos, de tiszta gondolat: jó döntés volt kijönni. Nem viseltem kabátot, csak egy norvégmintás pulóvert, mégsem fáztam, babráltam ott egy darabig, majd felbámultam az égre: mintha egy tál parázsba néztem volna. És akkor beállt az a fázis, ami nálam ritka, Tafynál viszont menetrendszerű; a húzás, a lelkesültség, a vágy, ami ellenállhatatlanul indítja el a lábat, az embert, mint egy gépet, hogy menjen valamerre, bármerre és bármeddig. Ez az ösztöke sosem hajtja vissza a kocsmába, ahonnan érkezett, nemritkán épp onnan indítja el, határozatlan céllal, önkényesen és erőteljesen; ilyenkor nem az otthon melege, ágya, vagy bármi egyéb vágy hívja, hanem a tágulás ígérete, érzete és illúziója, mintha mindkét kezével, utolsó erejével, minden lelkesültségével az egész világnak támaszkodna, s miért?, hogy eltolja magától – és megy, és megy, mindig kifelé, mindenhonnan el, a cél maga az út, az elszakadás mindentől.
Centauri égi testekA szánkópálya felé tartottam, de nem értem el, világított a hó, a Hold, a hegyek, feketélltek a bükkerdők, a völgyekből vonyítás, a távoli faluból ugatás hallatszott, háton fekve bámultam a csillagokat, s úgy gondoltam, most, ahogy itt fekszem, igazolást nyer a világegyetem tágulásáról szóló tan, mivel látom, tisztán látom, ahogy tágul a kozmosz, nem, nem a szokott szédülés jön rám, hanem látom tágulni az eget, méghozzá hihetetlen gyors tágulás ez, és persze tudom, mert hülye azért nem vagyok, hogy veszélyes így feküdni, akkor is, ha úgy érzem, egyáltalán nincs hideg, tudom, legalább mínusz tíz van, tegnap hajnalban mínusz tizenhetet mértek, de akkor nem volt ennyire nyílt az ég, a csillagok se nyüzsögtek így, tehát most még hidegebb lehet, megvan talán mínusz húsz is, abban pedig reggelre úgy megfagyok, hogy három napig forgathatnak a kemencén, míg végre kiolvadok, tudom tehát, hogy fel kell állni, ám jól érzem, ahogy a hajam éppoly gyorsan növekszik, amint a világegyetem tágul, mi több, ez a növekedés szerves része a világ őrült tágulásának, szóval nő a hajam, és mint a fa gyökere, behatol a talajba, és ettől olyan nehézzé, mozdíthatatlanná válik a fejem, hogy biccenteni se tudnék, nemhogy felülni, és emiatt most nagyon kétségbe kellene esni, és korholni kellene magam, mégis boldog vagyok attól, hogy az univerzum tágulásában ilyen intenzív szerepem lehet, nem mozdulok tehát, csodálkozom, hogy elkerül a szédülés, csodálkozom, mennyi a csillag, miként villódzik köröttem az éj, a dakszli is ott ül mellettem, hol rám néz, hol meg az égre, okos kutya ez!, tudja, mi a pálya, mi a dörgés meg az ősrobbanás, érzi ő is, amint világvégévé tágulunk, lassan álmosodom, tudom, ha elalszom, vége, annyi, harangoztak, benne leszek a helyi lapban, felvésik a nevem a kocsma korlátjára, „itt ivott először, aki ott halt meg utoljára”, mégsem zavar, ez csapda, tudom én, mert hülye azért nem vagyok, épp ez a nyugalom, ez az álmosság a kelepce, de egyszerűen fel nem foghatom, mi ezzel a gond, ha az ember elalszik és nem ébred fel többé, ezen a gyönyörű helyen, míg elszenderedését ilyen lelkes égitestek lesik, ugyan, miért ne volna szabad így, itt, és mondjuk épp most?, gondolom, lehunyom a szemem, és abban a minutában akkora édességben-melegségben van részem, amit a világ minden mazsolabora és ápolónője együttesen okoz, isteni, isteni a behavazott mező, „halálölelő téli legelő”, suttogom, és míg a parasztházban egyáltalán nem voltam tiszta, most úgy érzem, óraműpontossággal dolgozik az agy, nem egy, nem kettő körvonalazható gondolatom van, épp ellenkezőleg, folyamatos és logikus monológ zajlik, mi többet várhatna az ember?, az ész diadala és a szerelemérzés együttállásában, derűsen, félistenként elaludni, már nem is kell eltolni semmit, magától távolodik tőlem minden, én magam is, amikor éles vakkantásokat hallok, annyira élesek és közeliek, hogy fáj, nagyon, mintha kést döfködnének a fülembe, hallgatok, szokom, várok, a vakkantások egyre halványabbak, tudom jól, csak türelem kérdése, és egy idő után nem hallom már, s valóban, alig-alig hallik, amikor ráugrik valaki a mellkasomra, az inggallérom tépi, a pofámba liheg, nedves, szőrös, és kicsapott kóboreb-szaga van, mosatlan tányér és pállott vödör szaga, kinyitom a szemem, és látom, hogy a dakszli a mellkasomon ül, bámul a képembe, arasznyiról, néha vakkant és képen nyal, amikor újra lehunyom a szemem, már harapdál is, a fülem húzkodja, lökdösi a fejemet, egészen megvadul, kétségbeesetten őrjöng, képtelen vagyok odafigyelni a lassú, édes süllyedésre, a világ tágulása megáll, bezavar-bekavar a vakarcs, hol innen, hol onnan, haragszom rá, idegesít, pedig, mint utóbb, másnap rájövök, harcolt értem.
Az a koszos dugasz, az a kicsinységében is ormótlan töltött-zokni, akit két napja ismertem meg, aki valami okkult oknál fogva, az első órától kezdve mindenhová követett, addig-addig nyalta a képem, rángatta az irhám, a hajam, a gallérom, a lábam, addig harapdált, míg elegem nem lett, és felültem. Fogalmam nincs arról mennyi idő elteltével. Már nem haragudtam rá, a behavazott éjszaka nem tűnt már a világegyetem csodás és igazolható tágulásának, éreztem, hogy fázom, kiváltképp az ujjaim, hogy dermedt az arcom, kutyanyáltól szutykos a nyakam és a hajam latyakos, némiképp megszégyenülve és fáradtan talpra álltam, és éppoly öntudatlansággal, céltalanul, amint a ródlipályához indultam órákkal korábban, ezúttal a falu felé botorkáltam, a többire nem emlékszem.
Dél körül a kemencepadkán tértem magamhoz. Már csak két Aljosás volt a házban, a tulajdonost várták, hogy elszámoljanak. A többiek hazautaztak, a kérészlány is, a vadak pedig, ahogy később megtudtam, megvették az egyik szánkót, és két kanna pimpóval felszerelkezve lecsúsztak a mélyebben fekvő Újfaluba, hogy az ottani kocsma íz- és álomvilágát is felmérjék. Éreztem, hogy lázas vagyok, megmosakodtam, és a kutyát kerestem, amikor nem találtam, összepakoltam, felbaktattam még az aljasok szentélyébe, érdeklődtem ott is, aztán meg a legközelebbi busz után, egész délután boldog voltam, könnyed és fáradt, utazás közben gyakran bóbiskoltam, félálomban telt, gyönyörű és reményteli volt a napom.
A sovány kutya öt kövér tengerimalacot tett ki. A durva, drótszőrű típusba tartozott, mogyoróbarna és tarka volt. A farka fekete, a vége fehér. A feje, füle, törzse, a teste alaktalan. A kocsmáros úgy hívta: Derelye. Szemei aprók, szurokfeketék és fényesek. Az orra kerek és hideg. A szaga új bakancs, régi felmosóvödör és áporodott szikvíz szagára is emlékeztetett. A lehelete forró volt, és kimondani is szégyen, de neki köszönhetem az életem; ha az a kutya nincs, most nem írom mindezt, mert, mint oly sok részeg előttem, én is megfagyok. És igazat kell adni Tafynak abban, hogy egy kutya mindenképp kell az ember mellé. Igaza van: ilyen esetben egy barát se jelent segítséget, mivel valószínűleg velünk iszik, és velünk együtt fagy meg. Abban is egyet kell értenem, hogy ilyen esetben az ember macskája inkább eloldalog, sőt a nők többsége is.
De egy kutya semmiképp.

CENTAURI HOMO LIBERTATE

Fotó: Centauri

2 Comments:

  1. Eszméletlen!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.