Vészfék – 2009

A kép jobb oldalán az a villanyoszlop is látszik, amely ebben az elbeszélésben szerepel (Fotó: Centauri – pár nappal az elbeszélés időpontja előtt)

Hol volt, hol nem volt – egyetlen egyszer – egy ember. Hogy mikortól volt, pontosan nem tudni; s hogy mikortól nem volt már, azt sem. Élt egy másik is, akiről szintén nem tudható, mikortól számít létezőnek, és az sem, hogy meddig marad az. Ez utóbbi én vagyok.
És itt van 2009 tavaszának szintén meghatározhatatlan kezdete. Kétség kívül emlékezetes, speciálisan idei, válságos évszak ez, amelynek persze minden évben más lehetne a neve – ezúttal leginkább Kóma. Mindig úgy tűnt, hogy tavaszodik, moccan a fű, éled a fa és a virág, ám napról napra azt tapasztaltuk: mégsem. Még nem. Végül olybá tűnt, hogy elakadt az évszakok ringlise, eluralja a gyökereket a mélyből érkező, reménytelenül erős és titkos mérgezettség, felettünk pedig az összefüstölt sztratoszféra örökös anticiklonná túrósodik. Pattanásig feszült ebben a légköri csöndben minden: fű, fa, állat és ember. Úgy tűnt, vesztegzár alá került, és kimarad a soron következő, a Krisztustól számított 2009-ik tavasz, és az éghajlat – anomáliák helyett – a lólépés találmányával kísérletezik, amint egyre inkább ezzel kísérleteznek emberek, családok és társadalmak is. Azzal, hogy olyasvalamit ugorjanak át, ami csak Einstein szerint és csak elvileg ugorható át. Tízezrek feszültek be az elbaszottság hitébe úgy, amint a megkésett tavasz az anticiklon satujába.
Hetekig figyeltem, ahogy a mezőkben és erdőkben, az éter egészében egyre csak agonizál az életerő, amint nem fonnyad, nem hal meg, de nem is rezzen. Nem lehetett tudni: kihajt-e vagy tán meghal örökre minden. Végül felrepedtek a burkok mégis, átszakadt a napfénytől elszigetelő nejlonlég, tavasz lett, és forradalmi meleg – ám ezt nem mindenki élte túl. Hogy hányan nem, arról nincs tudomásunk. Az az ember, aki hol volt, hol nem volt, és aki az elmúlt hónapokban, a Kóma idején, a vasút mentén élt, ő biztos nem.
Mindig figyelem, mi minden él – és van – az acélutak mentén. Mennyi viskó, mennyi szemét, mocsár, horgásztanya, nádas, sovány ló, birka, kecske, gumibelső, roncsderbi-pálya és rétihéja. Aquimcumtól nem messze, közvetlenül a vasútitöltés oldalában láttam egy kopott ágybetétet is, a kökénybokrok hézagos takarásában pedig ágakból tákolt sátrat. Három napja, amikor az agyhalál állapotából először riadt fel a tavasz, amikor először sütött egyértelmű szándékkal, buja robbanással a Nap, délelőtt tíz felé arra vitt az út. Kinéztem a vonatablakon, és megpillantottam a már említett embert, aki akkor még minden bizonnyal volt. A bokrok között feküdt az ágybetéten, piros pulóverben, fekete nadrágban, s mellette három borosüveg. Sütött rá a közös naprendszer csillaga, mert az mindenkire egyformán süt, bár úgy tűnt, hogy őrá – akkor épp – egy kicsit jobban. Csodaszépen feküdt ott az egyszer volt ember, a töltés alatt, akár a magára hagyott gida. Récék húztak el fölötte, aranylott körötte a nád, szikrát szórt a levegőbe a közeli kanális vize, ő meg feküdt ott, akár rigó alatt a friss tojás. Lassan haladtunk el fölötte, és jól éreztem, ahogy az árokparton szendergő nincstelen elégedettsége, álmának és megkönnyebbülésének alfája és homálya átcsap a töltés fölött, és mi, a vonat utasai úgy utazunk át az ő koratavaszi auráján, őszinte és állati örömén, mintha köd helyett a boldogság be nem tartható ígérete gomolyogna a nagyváros közigazgatási határán túl. Micsoda megkönnyebbülést hozhatott ez a hajnal annak az egyszer volt embernek! Hisz talán az egész telet ott töltötte a halálölelő téli legelőn, az ágsátorban, a piszkosul reális ágybetéten. Dideregtem sokat én is, elegem is lett belőle. Tudom, milyen az, amikor az utolsó csigolya is csak a meleget kívánja, ám hónapokig hiába sóvárog utána – életre, halálra. Amikor Január minden más évszaknál hosszabb, ötödik évszaknak hat, a Február meg a Január kíméletlen meghosszabbításának. Amikor olyan a fagy, akár a dárda, felnyársalják vele az embert, meg is forgatják benne, és nincs szó arra, amikor a Március is csak abban különbözik, hogy már nem forgatja, csak a hideget keményen – mint a bajonettet – a rég kivérzett test mélyén, a férfiak és nők, vándorok, hontalanok, kitaszítottak hullaszagú szívében és meddő méhében tartja. Mint a piszkavasat. Amikor a Március se jobb, mint az elődei, ő is csak szánalmas kiskályhának tartja az embert, amiből ki kell piszkálni a parázs maradékát is.
Aznap – amikor az egyszer volt embert sütkérezni láttam – megérkezett a könyörület, és Április első tettként, a hideg málháját – mintha rontást szűntetne meg – levette a tájról. Most végre nincs nyirkosság, dér, és köd; fény van, meleg és megnyugvás, az sem baj, ha nincs mit enni, árad a víz mindenhonnan, míg alszunk, józanul vagy részegen, virág hajt a fejünk mellett, az első citromlepkék sütkéreznek a térdkalácson, ha zavar valami, az sem lehet más, mint az első és egyszeri, arcunkba mászó, speciálisan idei katica. Amikor visszafelé jövök, gondoltam, a közeli állomáson leszállok, hogy lefényképezzem azt az indiánsátrat, ahol az a kényszerremete él.
Délre a tavasz jóval több lett, mint klassz. Délre már a kollektív tudatalattiban felgyülemlő össznépi jó magnetikus kitörésének tűnt. Gondoltam is: nem a legsúlyosabb gondok felszámolása a valódi próba; a magányos ember számára a szépség, a tökély gyönyöre a legmegterhelőbb. Magunkra maradni a bajban pocsék, megalázó és nyugtalanító, de valamiféle szeszélyes tökély kellős közepén ottragadni tök egyedül, az egyenesen elviselhetetlen. Amikor hideg van, nyakig ér a sár, felülről is szaros a szeretetszolgálatos cipő, üres a perforált gyomor, nincs haditerv, nincs madártávlat, nincs tett és tér, csak a nyílegyenessé nemesedő többismeretlenes sík, amikor semmi sincs, kézenfekvő vigasz az, hogy ennél rosszabb aligha lesz. Ami pedig az úgynevezett magányt illeti, gondolhatunk arra: még szerencse, hogy most senki sincs itt, és aki nincs – se itt, se másutt –, az nem látja, nem éli, nem szánja mindezt. El sem képzelheti. De ha megnyílik a kolosszális szmog, amikor a Nap újra kikiáltja a saját császárságát, azt a diktatúrát, amit a legnemesebb plebsz, bogarak és virágok nagykoalíciója hetekig és szakadatlanul ünnepel, amikor a termik légliftjében emelkedő héja körözve vivátoz, és még a két és fél láb mély aszfaltban is duruzsol valami vérmelegszerű, amikor a foghíjas és húgyfoltos lépcsősorok piros paddá melegednek, egymást etetik az ereszalatti verebek, az ember pedig ló szeretne lenne megint, aki vágtat és legel, vágtat és legel, nyargal és a nyála csorog és a marja tajtékzik végre, és madár szeretne lenni, aki a forró kúpcserépen szárítkozik, amikor mindezt minden korábbinál jobban akarja, akkor tök egyedül maradni totális téboly. Hogyan lehet egyedül bárki tavasszal? Hogyhogy nem jár alanyi jogon, központilag, államilag és egyházilag egyaránt, mindenkinek, adótartózástól függetlenül, kortól, nemtől, klubtól és naprendszertől függetlenül, miért nem jár – mint az ételjegy – kikelet idején az együttlét joga?
Kitágultak a pórusaim, a parkokban félőrült panelházi kutyák kergetőztek, virágba borultak az aranyesők, langyos volt az ablak, és forró a sín. Vibrált a levegő a váltók fölött, perlekedtek a szarkák, fészekanyagot hordtak a rigók, csöndben, derűsen zötykölődtünk a piros kapszulában, szépen, együtt, vagy kétszázan. A vonat áthaladt a hídon, aztán a gyorsforgalmi út fölött, és jöttek az akácsorok, az árokpart, a legelők kezdete. Elbóbiskoltam a folyó előtt, de a híd zúgása felriasztott. Áradt a folyó, barna hömpölygéssel nyúzta a partokat, sirályok repültek észak felé, gondoltam, most már nem alszom, megnézem inkább, ott van-e az egyszer volt ember, s ha igen, akkor vajon mit csinál? Zsebpecával horgászik a közeli patakon, napozik, alszik, iszik, vagy talán tüzet rakott és ebédet fabrikál? A felüljárónál lassított a vonat, így komótosan haladt el a kényszer-indián tanyája mellett is. Jól láttam: üres az ágybetét, üres a bokor alja, a sátor, nincs otthon, talán sétálni ment, ebédelni, vedelni, vagy guberálni. Hátradőltem megint, visszatettem a fejhallgatót, szerettem volna rágyújtani, de nem lehetett, a rét fölött vércse szitált, a magasfeszültségű oszlopokon pedig dolmányos varjak verekedtek, a táblán ez állt: vigyázat az oszlop érintése életveszélyes! Jól láttam azt is, hogy a figyelmeztetés ellenére az egyiken ott van az egyszer volt ember, ezúttal vörös nadrágban, és fekete pulóverben, fent, négy-öt méter magasan, s annyira valószínűtlen, mintha papírklisé volna. Mintha a közeli gyárkémény tetején sétahajó billegne, a vonat egy váratlan pillanatban hullámvasútként hurkot írna le a levegőben, az új házak kéményéből vén tölgyek nőnének, és a citromsárga gomolyfelhők között akadna egy pepita is. A gigászi fémszerkezet harmadánál volt az egyszer volt ember, de nem úgy, mint aki az áramszolgáltató létráján a Mennybe mászik, sokkal inkább úgy, mint aki egy pillanatfelvételen épp a Pokolba zuhan.
Egy keresztvason átvetett, piros vontatókötélről lógott mozdulatlanul. Rátapadtam az ablakra. Kíméletlen élességgel láttam, amint a kötél fondorlatosan kanyarog az acélszerkezet útvesztőjében, itt is, ott is, újabb és újabb keresztvasakon átvetve, hogy szabadon hagyott végén professzionális hurkot képezzen; az egyszer volt férfi nyakára ez a hurok szorult. Ernyedten, a végérvényesség nyugalmával lógott a lassan haladó vonat ablaka előtt, a forradalmi tavaszban és fényben, mintegy meghazudtolva az össznépi megkönnyebbülés minden cseppjét.
Egy nő szundikált. A szemközti bölcsészhallgató Schopenhauert olvasott. Kócos kutya haladt a léckerítés előtt, a hőmérséklet gyorsan emelkedett a karcos üveg mögött. Felpattantam. Először azért, hogy még visszanézzek: valóban őt láttam ott? Aztán azért, hogy tegyek valamit. A kétszáz utas közül összesen ketten ugrottunk fel. A másik a mögöttem ülő férfi volt, és amikor találkozott a tekintetünk, csak annyit kérdezett:
– Látta?
Igen, láttam, nagyon is jól, ott volt a felakasztott, egyszeri ember. Az első kocsiban ültem, így gondolkodás nélkül nyitottam be a mozdonyvezetőhöz:
– Álljon meg, itt lóg a vágány mellett egy akasztott ember!
– Én nem láttam semmit. Nem állok meg. Hívja a rendőröket, ha akarja.
Ezt mondta a mozdonyvezető, így aztán, mintha mi sem történt volna, továbbhaladtunk. Néhány pillanatig tanácstalanul álldogáltam, a válasz pontosan olyan valószínűtlennek tűnt, mint az akasztott indián, vagy a kénsárga felhők között az az egyetlen egy, pepita, ám végül felocsúdtam, s életemben először meghúztam a vészféket. A következő pillanatban nekivágódtam az ülésektől elválasztó plexinek, mások az ülésről estek le, néhány diák öléből kirepült a laptop, felborult néhány szatyor, sikított is valaki, aztán kinyíltak az ajtók. Szaladtam, ahogy csak bírtam, míg a mellényzsebben a kést kerestem.
Két éve hordom magamnál azt a svájci bicskát, amit a Szalajka partján, az erdő sűrűjében, vizelés közben találtam. Meglepő volt, hogy ott fekszik egy szép és piros svájci bicska az avaron, a hagymaszagú fogasírek között, úttól és ösvénytől messze. Felvettem, és azóta a mellényem zipzáros zsebében hordom, hisz nem tudni, mikor jön jól egy bicska. Ám ahogy az oszlop felé futottam, úgy tűnt, ezért a percért találtam meg annak idején; nem azért, hogy nyársat faragjak vagy szalonnát szeljek vele, hanem ezért, hogy a kezemben tarthassam, amikor az akasztott nincstelen testéhez rohanok, az oszlop felé, amin ez áll: Vigyázat az oszlop érintése életveszélyes! Igaz vagy sem, nincs mit tenni, gondoltam, a kalauz így is, úgy is hívja a rendőröket, én addig felmászok. Az oszlop nyilván nem ráz, máskülönben hogyan tudta volna magát felkötni rá az egyszer volt férfi? Az egyik utas a segélyszámot hívta, odaért a kalauz is, én pedig már másztam is a kötél felé.
– Álljanak alá, hogy ne zuhanjon a földre! Kapják el! Kapják el! – kiáltottam fentről.
Csak egy pillanatra láttam az arcát: kitágult pupillákkal bámult a Napba. Nem néztem a pulzusát, csak nyiszálni kezdtem a kötelet, ott, ahol átvetette a vason, ahol a legfeszesebb. Jó kötél volt, aligha guberálta, de a svájci bicska se rossz, hamar elvágta. Az utolsó szálak maguktól pattantak el – és az akasztott ember a többiek karja közé zuhant.
Kibújtatták a hurokból, a kalauz lesegített, figyeltük a pulzusát, nem érzékeltünk semmit, de azért igyekeztünk újraéleszteni, hisz a teste meleg volt még, egészen meleg. Legvégül a töltésről szirénaszót hallottunk, majd két mentőorvos, valamivel később három rendőr sétált felénk. Az akasztott emberben mégis pislákolt még az élet, a mentősök visszahozták a halál határáról, és felrakták a hordágyra.
Sehol egy felhő, ragyogó nap, az egyszer volt ember megúszta, és mégis úgy éreztem: pokoli sötétbe lóg a lábam. Az egyik felem épp ott maradt, ahonnan az imént visszahozták az akasztott embert, abban a sötétben, abban a koratavaszi reménytelenségben. Sebaj, gondoltam, egyszer talán minden rendbe jön. Rendbe, az ő életében, és rendbe, az enyémben.

Bár így történt volna.
Valóban kértem a mozdonyvezetőtől, hogy szóljon be a közeli állomásra, amire azt felelte:
– Nem láttam akasztott embert, nem szólok. Ha gondolja, hívja a rendőröket.
Még a hívószám se jutott eszembe. A másik utas, aki velem együtt ugrott fel az ülésből, és aki azt kérdezte: „Látta?” – ő telefonált, majd két perc múlva megálltunk a verőfényes állomáson. Sokáig vártuk az ellenvonatot, én meg visszaültem. Ültem. Az akasztott embert láttam magam előtt, nem gondoltam semmire, a svájci bicskára sem, és éreztem: valami hibádzik. Az állomás egyik villanyoszlopán két szarka fészket épített, s egy harmadik azon volt, hogy elfoglalja. Ideges lettem. Leszálltam a vonatról, két kalauz a rámpán trécselt, nem tudom, miért, de hozzájuk léptem, és megkérdeztem, tudnak-e az akasztott emberről. Igen, mondták, úton vannak a rendőrök, köszönjük. Odébb sétáltam, rágyújtottam, ők pedig tovább beszélgettek.
Ha csak filmeket idézek fel, akkor is tudom: az akasztott embert rögtön le kell vágni, hisz lehet még benne élet! Erre akkor gondoltam csak, amikor megjött az ellenvonat, újra a helyemen ültem, a két szarka elűzte a harmadikat, kigördültünk a pályára, és felfedeztem a nádasban egy elhagyott betonkeverőt. „Tudnom kellett volna! Miért nincs ez a véremben? Miért nem léptem?”
A vészfék. Ez az, amit nem találok. Az egyszer volt ember talán élt még, amikor elhaladtunk előtte, és talán halott volt már, mire a rendőrök kiértek. Talán azért halt meg – végső soron – mert nem találtam a vészféket. Nem a közönnyel van itt a gond, hanem a sebességgel. Vészfék nélküli meteor vagyok én is, egyszer talán becsapódom, és talán ugyanoda, ahová az egyetlen egyszer volt ember. Amit az ő halála vágott a téridőbe, pár lépésnyire a vasútitöltéstől, Aquincum és Solymár között, az én halálom majd azt a krátert mélyíti el végleg.