"ezek az örvények aztán tényleg lehúznak a francba, ez itt nem kósza veszély, amely esetleg bekövetkezhet, nem, ez itt bizonyosság, aki és ami ott a vízbe kerül, az le vagyon húzva, el vagyon nyelve, sőt nyeletve, valószínűleg örökre, hisz látom, ahogy ágak jönnek föl, tuskók buknak alá, el sem képzelhetem, hogy az istenben lehet itt horgászni –
szóval, itt az örvény valóban lehúz, és akkor bizony rohadtul nem mindegy, milyen mélyre mész, mert öt méterről még csak felverekszem magam valahogy, bár a dobhártya már ott is majd beszakad, de ha nyolc, tíz vagy tizenöt méter mélyre visz a Mura, és ott pörget-forgat körbe-körbe, akkor az ott már a vég…"
Jaj, Cen! A vészfék és az ülőhelyünk közt feszülő kibaszott – fényévnyi távolság! Boldog, aki még nem élte meg, nem kellett megélnie.
🙁
Jajj! Ez most nem dobott fel. 🙁 🙁
Azt hiszem, sokan vagyunk, akiknek van hasonló élménye, amivel kapcsolatban később úgy érezzük, hogy elmulasztottunk, nem tettünk meg valamit, amit pedig megtehettünk volna. Amit meg kellett volna tennünk. Sajnos, az akkor és ott nem hozható vissza. 🙁
Látom, a zászlók megint arrébb költöztek. 🙂 Most a legjobb helyen vannak, én is ide raktam volna őket!
hát ez nem is olyan, ami feldobhatna 🙁 Igen, volt egy kis kozmetika ma, s folyt. köv. 🙂
👍 🙂
Komor, nyomasztó sugárzású írás…Kiegyenlítődéssel kapcsolódott számomra ide a Gerbeaud a Golgotán: Gerbeaud a passióját nem magányban járta 🙂 Köszönet és nagy tisztelet e megrendítő szépségekért!!
Részemről az öröm. És tényleg örülök, hogy olvassátok ezeket a sötét tónusú írásokat is – így egész a kép.
Neked Centauri, ha kiírod magadból, van esély, hogy könnyebb legyen, hogy halványuljon , de mi, akiknek nem adatik meg ez a tehetség, súlyként hordozunk elmulasztottakat, rossz döntések következményeit. 🙁
Kétarcú dolog ez a “kiírás”. Egyrészt az írás nyilván feldolgozás is, másrészt rögzítés – nem engedi meg, hogy bármi lesüllyedjen a tudatalattiba, s ott végleg elpihenjen, így viszont a psziché tudatos része kissé túlterheltté válik. Ez egyúttal az írás súlya is. Mivel írok, szinte mindenre élesen emlékszem, ha esetleg nem, visszaköszön szinte minden az írsokból. Ez az eset például még így is megpróbált elsüllyedni, évekig nem gondoltam rá, de aztán elém került, amit akkor írtam róla, és most megint olyan, mintha tegnap történt volna. De összességében rendben van ez így 🙂
Szerettem volna valami vigasztalót írni, Cen’, de tudom, hogy nem lehet. Ahogy leírod ezeket a gyötrelmes perceket napnál világosabb, hogy sokkolt, megbénított a látvány, hiszen még a telefonszám sem jutott eszedbe. Jó, hogy kiírtad magadból és megosztottad velünk ! Látod, másodszor is elolvastam, pedig először sem volt könnyű.
Kedves tőled, Ibolya, de ebben a történetben én vagyok az utolsó – minden látszat ellenére. Lehet, hogy demagóg, mégis durva arra gondolni, hogy ezer és ezer utas látta nap mint nap az egyszer volt embert a töltés alatt, a bokrosban, ahogy kihúz ott egy telet, de vajon hányan szálltak le a vonatról, a következő állomáson, hogy visszagyalogoljanak kicsit a töltés mentén, és megkérdezzék, mi a helyzet, segíthetnek-e, hozhatnak-e valamit. Ezer és ezer ember nem tette ezt meg, ahogyan én sem, és ahogyan ezer és ezer ilyen embert nem keres már senki. Ha a mindenütt látható, útmenti feszületek arra emlékeztetnek a kereszténység szerint, hogy Krisztus meghalt ÉRTÜNK, akkor ez az ember, ahogyan ott lógott az oszlopról, arra emlékeztetett, hogy hányan halnak meg MIATTUNK.
Mára, Cen,
a költészet napjára
Egy árva virág(r)a
Vészfék
Hol volt, hol nem volt
egyetlen egyszer – egy ember
Moccan a fű, éled a fa
és a virág
a rét fölött vércse szitál
árad a víz míg alszunk…
ebben a légköri csöndben
minden: fű, fa, állat és ember
pattanásig feszül
válságos évszak
nincs haditerv nincs madártávlat nincs tett és tér
ahol az a kényszerremete él
nincs haditerv, nincs madártávlat, nincs terv és tér
hiába sóvárog utána – életre, halálra
viskó, mennyi szemét
jól láttam: üres az ágybetét
a mellényzsebben kést kerestem
mellényem zipzáros zsebében
az egyszer volt ember
akár a magára hagyott gida
úttól és ösvénytől messze
az akasztott ember a többiek karja közé zuhant
az egyik felem épp ott maradt
szeretettel
,
aranylott körötte a nád
Nahát 🙂 Ez egyrészt megtisztelő, másrészt az irodalom mélyebb megértése. Esetlen, de ez esetben talán helytálló mélységről beszélni; az irodalom valóban olyan mint a Matrjoska-baba, ezért lehet elolvasni egy novellát vagy regényt többször is – mert mindig újabb és újabb üzeneteket, struktúrákat, értelmezéseket találhatunk ugyanabban az opuszban. Köszönet ezért a versért Viktória 🙂
🙂 🙂
Hogy vers, azért túlzás, 🙂 de költői megfogalmazások, annyi bizonyos. 🙂 Nagyon szeretem ezeket a képeidet, Cen, Szépek. Emlékszel, mikor még nem ismertelk, “leköltőztelek”. 🙂
😮 Kikerekedő szemmel olvastam, miközben azon töprengtem, hogy honnan ismerősek nekem ezek a sorok. Óriási ötlet! Tetszik. 👍 🙂
Cen szavai, egytől-egyig 🙂
🙂
Örömmel olvastam Viktória versformálását, nagyszerű 🙂 Amikor a novellát legelőször elolvastam, arra jutottam, hogy a két gyönyörű zárómondat önmagában egy verset ad ki.
Mintha egy lebegtetett epigramma lenne 🙂