A vég gitárosa – Pátosz és káosz

Fotó: Centauri

Alvadt vér a hanglyuk körül. A vérmezőben karmolások. Sunyi, tömör és fagyos felhők. A kereszteződésben a jelzőlámpák sárgán villognak.

2019.11.09. Pár napja Marsovszki Viktória kereste egy írásomat az egyik poszt kapcsán (Hét generáció élete megy rá egy felemelkedésre?), de én sem tudtam, melyikre gondol. Mások sem tudták. Most volna egy tippem. A Pátosz a káoszban című kötet ezen része az interneten nem olvasható. Iderakom, és ha Marsovszki Viktoria egyszer ide téved, megmondja erre gondolt-e vagy sem. Jó olvasást! / A vég gitárosa létező személy, az elbeszélés igaz történet /  


A VÉG GITÁROSA

Tizedikén legalább tucatszor haladok el mellette. Félszemmel rásandítok és az aszfaltra rakott zsebkendőre; úgy tűnik mindig, hogy csak pár tallér árválkodik rajta. Időközben leszólít egy gyanús és nyájas idegen, a kezembe nyom egy brosúrát és már kezdi is a szöveget, hogy a leukémiás gyerekek így, úgy, én meg félbeszakítom, és azt mondom: „Ne haragudj, három napja nem ettem” – megértően továbbenged. A helyzet épp ez, ahogy mondtam, mégis: gyönge lelkiismeretfurdalás marad bennem; annak ellenére is, hogy a fickó minden bizonnyal (talán?) fizetett kunyeráló. Nem úgy a félnótás, úgy kétszáz méterrel lejjebb. Akivel már kölyökkoromban is találkoztam egy diáktáborban. Akkoriban is gitározgatott. Furcsa volt, kissé szokatlan, ahogy beszélt, a gesztusai, és ahogy a szeme állt, némiképp keresztbe,

de nem számított nyugtalanító, visszataszító vagy ijesztő lénynek.

Azután évekig nem láttam, mígnem úgy öt-hat éve feltűnt a Magellán úton. Tűrhetően akkordozott és énekelt is hozzá – dallamot. Nem egy Al DiMeola vagy Paco de Lucia mégis: láthatta mindenki, hogy sok gyakorlás van a kissé agymosott, giccstől rózsálló hejehujában; hangja vagy hallása ugyan nem volt, a gitárt pedig gépiesen, cseppnyi kifinomultság nélkül püfölte, mégis azt kell mondani: zenélt. Ám évről-évre romlott a helyzet. Időnként eltűnt az útról, majd kissé kopottabban, zavarodottabban újra előkerült. Halandzsája, tábori nótái egyre ridegebbé, unottabbá váltak – az ember már nem hitt neki. Talán csak akkor, ha leragadt a közismert refrénnél és órákig azt hajtogatta:

„A börtön ablakába, nem süt be a nap.”

Fokozatos romlása az ominózus napra egészen más, addig ismeretlen dimenzióba juttatta.

Tizedikén a következőt láttam. Szakadt ingre húzott rongyos, szürke zakó; monoton, szövegnélküli mormogás; csikorgó fogak; vicsorgó kutya grimasza; hangolatlan, lepukkant akusztikus gitár (egyetlen akkord!) gyors, erőteljes püfölése, ütés-verése, szaggatása, kínzása, vallatása, belezése. Nem győzöm hangsúlyozni, nincsenek már váltások, akkordozás, cifrázás, melódia vagy díszítés. Semmi pipifaksz. A fickó drasztikusan és véglegesen szakított a zenélés konzervatív és unalmas, giccses vagy magamutogató hagyományaival. Forradalmian új útra lépett. Néha úgy tátja száját, mint aki alleluját harap el, mintha szó volna benne még, de csak horkant és morog-dohog tovább; ugyan néha rebben a keze, mintha akkordot váltana, mintha régi dallam árama futna végig rajta, de ugyanabba a pozitúrába, ugyanoda préselődik vissza. És szaggatja, csépeli, püföli, tépi, kegyetlen kitartással, elszántan, brutálisan, eszelősen és vadul.

Ki tudja, mit hall ebből? Gondolom szép, melodikus dalokat, míg valójában csak valami vágányzaj az, amit kopott gitárjából kicsihol.

A gitár? A hanglyuk környékén – ahol üti-veri – a gitártestről levéste már nemcsak a lakkozást, de a festést is. A kiszálkásodott fa, szinte világít. Már korareggel is feltűnt – amikor először haladtam el mellette -, hogy műszerét nem hangolta fel. Olyannyira nem, hogy némely húr szinte lógott. Cimbalmos ércességgel zörgött; s ahányszor csak arra jártam, egyre siralmasabbá vált, míg végül akár játszhatott volna tojásszelőn vagy vasvillán, gereblyén vagy szögesdróton is.

Szívem szerint ezt játszanám este nyolc után a tévékben. Még inkább dévédén terjeszteném a műértők között. Akik félőrültként is jól tudják, hogy ez már-már alkotás! Épp ezért húztam le oly sokszor a keresztvizet a késői undorgrund (sic) hülyegyerekeiről, lázadó mimózáiról, akik mágikus böffenésekkel idézték meg a Démiurgoszt (szerintem meg lószart se); akik úgymond megértették a köveket is, átérezték a fos metafizikáját, felfedezték a fing és a szex kapcsolatát, ha tehették volna, karóba húzzák az úgynevezett és szerintük pontosan definiálható kispolgárt. Ez a gyerek, ahogy mint valami imamalmot forgató tébolyult risi,

Ő idézi fel a Démiurgoszt; s nem azok a seggfejek, akik a művészklubból hazatérve a vasárnapi rántott húst tunkolják a forró krumplipürébe.

Ő az, aki bár nem tudja, nagyon is közel jár a genezishez – mert aki a finishez ér, az érinti meg a kezdeteket is. Őbenne pedig már nagyon közeli – mindkettő. Még ha nem is tud róla. Hisz épp ezért. Mert nem tud róla.

Másnap, amint ráfordulok az útra, mit látok? Ugyanott, ugyanúgy, áll ott, mint egy köztéri szobor; mint aki a köztéri installáció papírmaséja; széttépett gitárral; még mindig a tegnapi akkordot fogja; de minek? Totálisan meggyalázott, lerongyolt, lepukkant gitáron, lógó húrokon, minek? Körmig kopott pengetővel? Ezt a káoszt! Ezt az üvöltő kakofóniát!

Alvadt vér a hanglyuk körül.

A vérmezőben karmolások. Sunyi, tömör és fagyos felhők. A kereszteződésben a jelzőlámpák sárgán villognak. Hatalmasan lengnek a feltámadó szélben. Óriáshópelyhek csapódnak közénk. A tömeg gyorsít. Az aszfalt lefagy. Tüsszögő buszok, suhanó kocsik, imbolygó házak. Az egyik felhőtömb jól láthatóan lefelé tart; nem megy el a város fölött – lecsap. Vakító kontúrok néhány pillanatra. A gitár rostszerkezete kitölti a téridőt. Szél és hó vágódik a hanglyukba. Mindenki siet, fut, szalad, nem intéz már semmit – menekül. Kocsiorrok kaszálnak, reflektorok villannak fel, nagy téli vihar közeledik, a sütödék illatába a pánik szaga vegyül; lobog a bolond zakója, felfúvódik rajta a vékony ing, csapkod, akár egy dagadó vitorla, de csak tovább nyaggatja a gitárt

– azt a felhúrozott koporsót.

Szívem szerint odalépnék hozzá és kitépném a kezéből. A szeme láttára vágnám az aszfalthoz; megragadnám a gitárnyakát, és úgy verném vele a menekülő, nullfoki csürhét – míg agyon nem verem mindegyiket. Azzal a szúrós, szálkás, véres gitárral vágnám szájba az összes barmot, aki nem segít neki; minden pojácát, aki pénzért vagy egy jó dugás reményében vonyít. De tétlen maradok. Érzem, éppúgy túr az ingem alá a jeges északi szél, mint az Ő pokolrongyosába.

Tegnap is tudtam, ma is tudom: gyáva szar vagyok!

Miért nem adok neki semmit? Mert gyáva szar vagyok. Mit gondolnak rólam? Igen, bennem is ott lappang a „tiszták”, a beltenyésztéstől elbutult-elérzéktelenedett arisztokraták, a sikerorientált gőgös seggfejek, hájas patríciusok és kitartottjainak viszolygása: nem érinthetek meg egy páriát – gondolatban sem! S bár tudjam, hogy nem pária, tán épp egy szent, akiről nem fog megemlékezni a legendárium, akinek őrültségét nem szentségteleníti meg semmiféle szakramentációs processzus; tudjam, hogy talán egy arkangyal, s valóban az, s nem csupán romantikus vízió általánossá váló és kötelező együttérzésünk szenvtelenségéről, mégis! Ha látják, ó ha látják, hogy hozzálépek, pénzt dobok neki, nem gondolják-e azok, akik páriának látják őt, hogy attól fogva én is tisztátalan és érinthetetlen leszek? Továbbá: ugyan mi történik, ha dobok egy ötvenest vagy százast? Semmi. Mit tettem?

Mégis, tizenegyedikén megálltam tőle úgy száz méterre és félszemmel sokáig figyeltem, kezemben az előző nap szerzett pénzzel; jól éreztem, hogy bátorságot kell gyűjtenem – pedig nem nagy ügy. A szórólapot hordó szélben, az apokaliptikus lótás-futásban ki figyelne? Mégis hezitálok. Ismeretlen eredetű, erős félelmet nyeldekelek.

Aztán jön egy fura kis nő;

nagy bodorított, fekete frizura-hisztéria a kobakján, annak tetejébe extravagáns kalap-katedrális. A nő tokkal-vonóval együtt sem nagyobb egy meglett kerti-törpénél. Igen jól öltözik, drága és trendi cuccokban akkurátusan tipeg át a hóviharon; jól megy sora, szemlátomást sokkal jobban, mint a plebejusok többségének; kalapjainak, kosztümjeinek odahaza se szeri, se száma; nagy vagyon egyetlen örököse?, felsővezetés-béli szingli volna?, vagy plutokrata férj áll a háttérben, aki sivár életébe ilyesfajta nőmanóval visz némi izgalmat?, s a nőnek semmi egyéb dolga nincs, csak hogy bosszantó és érdekes legyen?; bárhogy is, de megáll, mi több, lehajol, nem futtában dobja oda, gondosan belerakja, akár egy perselybe, még egy követ is a zsebkendőre helyez, hogy a vihar el ne sodorja, majd cseppet sem sietve jön tovább, felém, elhalad mellettem, én meg felettébb csodálkozom.

Ez a kis nő mennyivel bátrabb!

Végre erőt veszek én is. Ötszázast szorongatok, de nem merem a zsebkendőbe rakni – ha valaki meglátja? Vagy a következő arra járó zsebes ellopja, ha a szél el nem viszi; a másik meg azt hiheti: villantok itt, hogy ennyit adok, s nem aprót, mint mások. Hát, amikor odalépek, azt mondom: „Ezt rakd el” – és odanyújtom a kezem, Ő pedig – most először szakítva meg a gitármegsemmisítés folyamatát – gyakorlott mozdulattal kinyúl érte; halálpontosan azzal a mozdulattal, mintha csúszópénzt adnék, a tenyerébe rejtem; ő pedig pontosan ugyanazzal a mozdulattal, lágyan kisimítja onnan, mintha kenőpénzt fogadna el. Még rám krákog:

„Legyen szerencséje!”

– és amikor sietve, nem oly nyugalommal, mint a kis boszorka, továbblépnék, forróság, a jóság sava mar a tenyerembe, mintha stigma lángjába nyúltam volna – s míg ezzel a sajgással, bódultan és megszégyenülten tovább csúszok-mászok az egymásra torlódó felhők alatt, a siető lábak, cipők, paták között, újra meg újra elesve, hóba rogyva, a városközpontba tartó sugárutat őrjöngő, harácsoló, korbácsoló tömeg keresztútjának látom. Íme, itt van ez az idióta, ez a szarromboló bénanéma – Ő az én enapi, senkiházi Messiásom. S valóban, amint felállok, rémülten és boldogan konstatálom:

a tenyeremen ott vöröslik a vég gitárosának, e túlvilágba lógó embertelen lény forró vére.


Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


Egy gyors regisztrálás után értesülhetsz a legfontosabb bejegyzésekről 🙂

Név*

Email cím*


Hét generáció élete megy rá egy felemelkedésre?

Áldott éj és átkos út – hard novella szentestére

Antimon – nyomor és vérromantika / Centauri

Repülj Karel, repülj!

KÖNYV

 

8 Comments:

  1. Szabó Edit

    Ne haragudj, Cen’, hogy a sajtófigyelő helyesbít 🙂 , de 2007.03.25-én a Ligetben megjelent a címadó novella egy részlete, ami tartalmazza A vég gitárosát, azaz lehet online olvasni. (A linket oda tettem hozzászólásban pár nappal ezelőtt, ahol találgattuk, hogy Viki mire gondolhat.)

  2. Ibolya Nagy

    Most is megrendít, mindig megrendít ez a novella, ez a helyzet. Még sose tudtam olyan szegény lenni, hogy ne adtam volna.
    Olyan erős bennem a késztetés, közben szeretnék láthatatlanná válni és úgy adni, persze láthatatlanná válnom még nem sikerült.
    Csak ne lássam azt a megalázott, méltatlan helyzetbe kényszerült, hálalkodo kifejezést az arcán.
    Nem vagyok evilágra való.😔

  3. Marsovszki Viktória

    Ez az, Cen’!
    Köszönöm, köszönöm! ♥

    • Szabó Edit

      Hurrá! Megvan hát. 🙂 🙂
      Cen’-é a trófea 🏆👏, de én is örülök, mert sikerült megcsípnem a második helyet. 😉 🙂
      (Jó játék volt.)

  4. Marsovszki Viktória

    Én a Blahára képzeltem.

  5. Szabó Edit

    A fotón báró Eötvös József szobrát látom, ami a Duna korzó elején van az Eötvös téren, a Lánchíd pesti hídfőjéhez közel. Mögötte kezdődik a szállodasor. Talán a Hotel Marriott az első a szobor mögött, de ebben nem vagyok biztos.
    Cen’ a Duna felől fotózott, azt hiszem. Nagyon érdekes kép.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.