Tintavér – Hogyan lettem író?

Fotó: Centauri

Sosem akartam regényt írni, még kamasz koromban sem vetődött fel bennem, noha a kortársaim – erre viszont élénken emlékszem! – gyakran kacérkodtak az írással. No persze rögtön nekem szegezhető a kérdés: egyáltalán miért olvastam el olyan könyvet, ami regényírásra buzdít? Nos, először is rendkívül vékony volt.

Homályosan emlékszem arra a napra, mégis tudom, hogy reggel iszonyú hidegre ébredtem, odakint mínusz tizenkettő volt, a dolgozószobában, ahol az íróasztalon többek között fénymikroszkóp állt, elmosatlan tárgylemezek és Petri-csészék gyűltek össze, kémcsövek, pipetták és temérdek szakirodalom, kimásolva, összetűzve, szóval a sok áthűlt intézeti kacat között majd’ megfagytam. Kora reggel kétségbeesetten szaladgáltam fel és alá, másfél órát lógtam a telefonon, felhívtam az összes kollégámat, elsőnek Jacket, mivel az éjszaka folyamán megszűnt az áramszolgáltatás a szélvihar miatt. Későn vettem észre, hisz aludtam. Reggelre teljesen kihűlt a lakás, ugyanis a szivattyú leállt, és vele a fűtés is. Nem az volt a legkellemetlenebb, hogy jéghideg ruhák vártak a szék támláján – aznap is odaraktam őket, bár Laura nehezen viselte, ha nem pakoltam el a szekrénybe –, inkább az dühített, hogy a váratlanul leeső hőmérséklet miatt tönkremehet az alga-projekt tenyészete. Azért csöngettem végig a kollégákat, hogy az intézeti mintákat mindenképp mentsék meg. Ha kell, szerezzenek generátort, gázkályhát, bármit, csak ne hagyják elveszni a sokévi munkát.

Összességében mégsem volt rendkívüli az a reggel, és belemosódott a szintén esztelen rohangálással, szervezéssel, telefonálgatással zajló napok hosszú sorába. Olyan, mintha emlékeznék rá, de mindez valójában már nem emlék, legalábbis igen nehéz eldönteni, hogy emlék-e még. Ha megkérdeznék, mégis melyik ruha volt olyan jéghideg, nem tudnám. Ha azt kérdeznék, milyen színű volt akkoriban a bejárati ajtó, fogalmam se lenne róla. Ebből gondolom, hogy nem emlékszem arra a napra, mégis tudom, hogy így volt, leállt a vízforgató szivattyú, és nevetségesen féltettem a negyvenhetes algatenyészetet, egy génmanipulált algaféle negyvenhetedik, lombikban nevelt generációját. Amint azt is tudom, hogy délelőtt tíz óra tájban, a karosszékben ülve, pokrócot terítve a vállamra, esztelen lábrázás kíséretében várva a visszahívásokat, ölemben három lombikkal, arra rezzentem össze, hogy zörög a redőny, és valamiként – radikálisan ­– megváltozik a légkör. Ezzel együtt a közérzetem is. Könnyűnek és derűsnek érzem magam, olyasmire vágyom, amire azelőtt soha, vagyis szeretnék sétálgatni a parton anélkül, hogy gyűjtőedényeket, lakmuszpapírt vagy lupét vinnék magammal. Szeretném lerakni a lombikokat, és szeretnék nem aggódni többé moszatok, algák, egysejtűek és baktériumok miatt.
Az addig nem érzett vágynak mindössze annyi oka volt, hogy odakint egyik pillanatról a másikra megfordult a szél, északnyugatiról délkeletire váltott, és bár a lakásban nem volt érzékelhető még, az udvaron fél óra alatt mintegy tizenöt fokot emelkedett a hőmérséklet. Fél óra alatt lett tavasz azon a napon, és ami még fontosabb, maradt is. Pár nappal vagy két héttel később sem zuhantunk vissza a télbe, noha aznap csak február tizenharmadika volt. Vagyis lehetett volna még hidegtartalék északon, akár újabb kemény fagy és mindent beborító hó is jöhetett volna, de nem jött. S csak azért tudom ma is – habár homályosan emlékszem arra a napra – mert életemben először nemcsak a légnyomás változását figyeltem, hanem magamat is, illetve mindent az égadta világon; mindent, ami köröttem történt. Miért?

Aznap, az áramszünet ideje alatt akadt a kezembe egy kicsi, barna könyv, amiről ma sem tudom, hogyan került hozzám. Talán az anyai örökség része, mivel anyám rendkívül sokoldalú, roppant művelt és bibliofil nőszemély volt, tehát mindenféle könyvet összevásárolt, és több mint tízezer kötetes könyvtárat hagyott maga után. A halálát követően ezt a könyvtárat kettéosztottuk a húgommal, így körülbelül ötezer kötet jutott mindkettőnknek. Az is rengeteg. Próbálják csak ki, ha módjukban áll, szerezzenek ötezer kötetet és rendezzék el a lakásukban. Meglátják majd, mennyi polc szükséges, arról nem szólva, hogy az olvasásuk milyen sok időt vesz igénybe. És említsük meg azt is, hogy ötezer kötet esetén már jó pár olyan akad, aminek az elolvasása valóságos kín. Anyám ebben is páratlan volt: mint évekkel később világossá vált, az ötezer kötet mindegyike – ilyen vagy olyan szempontból – lebilincselő olvasmány. Az ember nem is hinné, hogy ennyi remekművet alkottak az évszázadok folyamán – regények, eposzok, életrajzok, krónikák és enciklopédiák ezreit. De néha még a kevésbé jól megírt könyvek is beszippantják az embert, még az olyanok is, mint a szóban forgó barna könyvecske, amely témájában olyan messze esett tőlem, mint Nordkapp Port Elizabeth-től.

Sosem akartam regényt írni, még kamasz koromban sem vetődött fel bennem, noha a kortársaim – erre viszont élénken emlékszem! – gyakran kacérkodtak az írással. No persze rögtön nekem szegezhető a kérdés: egyáltalán miért olvastam el olyan könyvet, ami regényírásra buzdít? Nos, először is rendkívül vékony volt. Másodszor friss levegőre vágytam, de nem a tengerpart friss levegőjére. Inkább arra, hogy korábban sosem látott, sosem érzett, sosem hallott vagy olvasott dolog üdítsen fel, és erre épp alkalmasnak látszott az anyámtól örökölt könyvecske. Belelapozva úgy ítéltem meg, hogy az én tempómban elég lesz egy óra is. Úgy terveztem, hogy az olvasás után rendet rakok az asztalon, elmosom a kémcsöveket, elpakolom a Petri-csészéket, és ha visszajön az áram, ha elindul a szivattyú, vele pedig a fűtés is, folytatom mindazt, amit voltaképp évtizedekkel korábban kezdtem el. Folytatom a kutatást, visszatérek a papucsállatok és egyéb, bolhaszemnél is kisebb lények társaságába. A szerves kémia, a fizika és biológia világába, ám mint az sokakkal megesett már, más korok embereivel, férfiakkal és nőkkel egyaránt, az én életem is megváltozott, körülbelül hatvan perc alatt. Ugyanis körülbelül ennyi időt vett igénybe a könyv.

Utóhatását vizsgálva persze azt mondhatom, hatvan percnél jóval többet, ugyanis nem maradt következmény nélkül, és egészen más pályára állított, ráadásul abban az időszakban, amikor az ember már alig-alig képes letérni az évtizedekkel korábban választott útról. Akkor is csak pokoli nehézségek árán képes otthagyni, ha az nyilvánvalóan tévút. Valószínűleg ez volt az utolsó pillanat, amikor nyomokban megvolt még bennem a képesség, hogy változtassak valamin, esetleg – ha csak részben is – magamon. Átalakuljak, felfedezzem magamban a kalandvágyat, ami időközben szinte észrevétlenül szunnyadt el, és ami rutinfeladattá degradálta a legizgalmasabb kutatást is, és abba a mikrovilágba taszított, ahol már nincsenek alternatíváim. Ahol törvényszerűen veszek el a magam számára is; ahol megkövülnek a gondolataim, az érzéseim, és jóval azelőtt, hogy öregedni kezdenék, jóval az első ráncok megjelenése előtt, mielőtt nehezebbé válna a járásom és látványosan csökkenne fizikai és lelki potenciálom, megállok. Megtorpanok és betokosodom. És bár még egyáltalán nincs rá okom, hisz az élet sűrűje voltaképp előttem áll, máris átadom magam a távoli halálnak. Sokan esnek ebbe a hibába, elalszik az éberségük, s ezért ők maguk is, idejekorán elalszanak. Élnek még, maguk előtt görgetik a családjuk és a karrierjük dolgait, ám ha közelebbről vesszük szemügyre őket, látni fogjuk, hogy ha klinikai értelemben nem is, valójában mégis halottak. Én is az voltam. Aznap, február tizenharmadikán támadtam fel, vagy ha tetszik, születtem újjá, s nem azért, mert különb vagyok azoknál, akiknek ez sosem sikerül, akik egyfajta éber kómában töltik el a negyven fölötti éveket, hanem mert egyszerűen szerencsém volt. Vagy ha ez nem szerencse, akkor anyám könyvtárának, a barna könyvecskének köszönhetem.

Annak ellenére elragadott, hogy se a stílusa, se a mélysége nem érdemes lelkesültségre. Mégis volt benne valami elbájoló. Talán, hogy ismeretlen alternatívát mutatott. Higgadtan, racionálisan beszélt olyasmiről, ami számomra mindig a megfoghatatlan, mi több, az abnormális és túlságosan kényelmes foglalatosságok körébe tartozott. Az írást ugyanis tét nélküli, semmirevaló szellemi ledérségnek gondoltam. Nem is annyira a semmirekellősége taszított, hanem az a folyamat, melynek során egy vers vagy regény létrejön. Persze mit sem tudtam ezekről a folyamatokról. Ismertem a papucsállat osztódásának biokémiai feltételeit; bármikor kiszámoltam, hogy egy X erővel 23 fokban elhajított kő hol csapódik be egy függőleges, és az elhajítás pontjától ötven lábra található felületbe; hogy óránként hány kilojoule bioenergiát termel egy szennyvíztelep háromtonnányi anaerob baktériuma. Ám, hogy az írás folyamata miben áll, hogyan keletkezik egy regény, s főként hogyan írnak meg egy remekművet, melyek az indítékok és a munkamódszerek, arról semmit. Eszembe sem jutott, hogy a regényírásnak is lehetnek munkamódszerei, amint azt sem hittem, hogy tényleges munka lehet. Szellemi luxusnak gondoltam; nárcisztikus, aszexuális férfiak folyamatos időpazarlásának. Ezen változtatott a tömörsége miatt kicsi könyv, és feltárta előttem a lehetőséget, hogy még egy olyan ember is, mint én, aki kvázi halott, és aki sosem kacérkodott a gondolattal, regényírásra adhatja a fejét. Kísértés volt, nem vitás – minden kísértésem közül a legvonzóbb.

Rögtön a könyv elolvasása után bezártam az összes Excel-táblázatot, új mappát nyitottam a Wordben, és írni kezdtem. Megfogadva a könyv szerzőjének tanácsát, hosszú idő után ismét odafigyeltem a részletekre; nem a mikrobák világára, hanem a saját életem részleteire, ráadásul mindezt rögzítettem is; mindent aprólékosan írtam le. Ennek máris köszönhettem annyit, hogy az a nap – bár minden valószínűség szerint ma már semmire sem emlékeznék belőle – tökéletes épségben és részletgazdagon maradt meg. Nemcsak az, hogy épp mennyi volt akkor a légnyomás (egyébként 997–1010 hektopascal), és hogyan változott (meredeken emelkedett), merről fújt aznap a szél, és az iránya milyenre módosult, mikor kapcsolt vissza a szivattyú, és mikor dobtam ki a három algás lombikot, hanem minden. És ami a legfontosabb: azok az érzések is, amelyek a külső változásokat kísérték.

Csak aznap jutott eszembe, hogy gyerekkoromban zongoráztam, és legalább öt oldalt írtam a zongoratanulással kapcsolatos élményeimről, felidézve, milyen volt a régi, Európából hozatott páncéltőkés düsseldorfi illata. Életemben először nem éreztem lelkifurdalást, hogy délután nem csinálok semmit, nem a kutatásokkal foglalkozom, nem az irodalmat olvasom és rendezem, nem készülök konferenciára, és nem írok pályázatot, hogy a labor külsős munkatársait ne kelljen januárban elbocsátani. Nem feszengtem emiatt, mivel nem éreztem úgy, hogy hiábavalót cselekszem. Utólag tudom, hogy akkor sem tettem másként, mint rendesen, a kicsi könyv előtti években, vagyis ezúttal sem tudtam megállni. Nem mentem sétára, végül is nem, amint azóta sem vált szokásommá a séta, de nem voltam képes becsukni a könyvet, kikapcsolni magam, lefeküdni a szófára, és aludni vagy órákig a mennyezetet nézni, noha talán arra lett volna szükségem. Pihenésre. Ebből a szempontból a váltásom csupán látszólag volt radikális, hisz egyszerűen csak a munka tárgyát cseréltem ki, a munka imádata és mániája a régi maradt. Gyorsan gépeltem, hiszen a gépelés amúgy is a mindennapjaimhoz tartozott, és bár az első órákban jóval lassabban haladtam, mintha a zöldszemes ostorosról írtam volna egyetemi jegyzetet, de meglepően hamar belejöttem. Talán mert hosszú-hosszú évek óta nem beszéltem és nem írtam semmiről, ami engem érintett, foglalkoztatott; semmiről, amit éreztem, amire emlékeztem. Sem az első, sem a második feleségemmel, és a két válást követő szeretőkkel szintén nem beszéltem a gyerekkoromról, a kellemes és a kellemetlen emlékekről is hallgattam. Mindig és kizárólag a munka, az aktuális kutatások előrehaladása vagy vánszorgása volt a téma, s utóbb már csodálom, hogy voltak nők, akik ezt szívesen hallgatták nap mint nap. Bár érdemes lenne egyszer megkeresni és megkérdezni őket: valóban szívesen hallgatták? Érdekelte őket, tényleg? Nem lennék meglepve, ha kiderülne, csak elnézték, mondhatni elviselték napról napra, ahogy más nők a férjeik szüntelen okoskodását, zsörtölődését, játékszenvedélyét vagy iszákosságát. Mindenesetre késő már mindezt jóvátenni, s talán nem is lehet, hisz ebből a szempontból azon a napon sem változott semmi. Mindössze annyi, hogy reggel még a sejtosztódás állt a figyelmem középpontjában, estére pedig, mire Laura megérkezett, és hatalmas batyuival átpréselte magát az ajtófélfák között – mert a lakás kicsi, és az ajtóim is jellegzetesen apró, szűk és kopott kutatói ajtók – már egy vadonatúj dolog, konkrétan az írás került a sejtosztódás helyébe, s attól kezdve másról se tudtam beszélni. Laura becihelődött, fáradtan és szeretettel nézett rám, lenyűgözve, mert oltári nagy koponyát látott bennem, noha jóval okosabb volt nálam. Sosem mondtam neki, de ez az igazság. Amint az is az igazsághoz tartozik, hogy a váltás azért lehetett ennyire radikális, mert a kutatói évek alatt – az egyetemi tanulmányokkal számolva két évtizedről van szó – annyi elhallgatott emlék, érzés és érzület halmozódott fel bennem, hogy úgy tűnt, egy élet sem elég az elmondásukra. Jellemző a felhalmozódott érzelmi deficitre és a változatlan munkamániára, hogy mire Laura meghozta a kínai édes-savanyú csirkéhez valót, huszonötezer karaktert írtam. Amikor belépett, lepakolta a szatyrokat, és felakasztotta a kabátot, föl sem álltam az íróasztal mellől, csak köszöntem neki, csókot dobtam felé, azt is csak megszokásból. Igaza volt később, amikor azt mondta, hogy számomra a szerelem is csak megszokás, és engem alapvetően semmi egyéb nem érdekel, csak én magam, mert a munka is mindig az, ami épp én magam vagyok. Szóval épp csókot dobtam felé, és negyvenkét évesen, a Hidrobiológiai Intézet kutató mikrobiológusaként annyit közöltem vele:
– Felmondok, és regényíró leszek – majd megszakítás nélkül dolgoztam tovább másnap reggelig.

Egyszer érzékeltem még, hogy a hátam mögé lép, belenéz a monitorba, azt is észleltem, hogy a csodálata szinte szétterjed a lakásban, mint a füst, úgy gomolyog szobáról szobára. Ebbe a csodálatba csalódottság is vegyült: mintha mindent kidobtam volna, és egy bántóan üres lakásba térne vissza. Vagy ugyanoda, csak épp egy idegent találna ott, aki viszont váltig állítja, hogy azonos velem, ugyanúgy csücsörít, intonál, ölel, és változatlanok a kedvenc ételei is – borsos tokány, tejfölös hús és túrós palacsinta –, a munkamániájáról, a megalomániájáról nem is szólva, de ugyanakkor egyértelműen más. Nem azonos azzal, aki egy nappal korábban ott lapozgatta a közlönyöket, s aki előző éjjel még ugyanabban az ágyban szerette.

Nem alkalmazom a regényírás egyik alapvető eszközét, a késleltetést. Nem számolok be hosszú gyötrődésről és az életvitelváltás okozta bonyodalmakról. Nem volt semmi hajcihő. Lehetett volna, de nem volt, ugyanis nem hezitáltam. Bár végig bennem motoszkált az érzés, hogy valójában nem én irányítom az eseményeket, és talán a döntéseimet sem én hozom, ám ez egyáltalán nem nyugtalanított, épp ellenkezőleg. Boldogan hagyatkoztam az ismeretlen eredetű, kissé kaotikus áramlásra. Elengedtem a gyeplőt, igaz, de úgy éreztem, hogy valaki más viszont minden korábbinál erősebben fogja. A gyeplő az enyémnél sokkal jobb kezekbe került. Hagytam hát, hogy vigyen a láthatatlan kéz által irányított trojka. Új élmény volt, hogy minél gyengébb az irányításom, annál erőteljesebben és hatékonyabban haladnak a dolgok; olyan sebességgel, amit egyedül, egymagam, önerőből sosem érhettem volna el. Se a váltásban, se az intézeti munkában, már ha mégis az utóbbinál maradok.
Reggelig írtam, vedeltem a kávét, nem láttam, nem hallottam, vizelni se mentem ki, a szobát is csak akkor hagytam el, amikor elfogyott a cigarettám. Épp csak kiugrottam a benzinkútra, és már szaladtam is vissza, folytattam tovább. Kilenc felé kialvatlanul értem be az intézetbe, mégis frissnek éreztem magam, utánam is fordultak, és a titkárságon Ella rám mosolygott:
– Helló John, milyen jól nézel ki ma – mondta, pedig gyűrött volt az ingem, nem borotválkoztam, és nem emlékszem még egy esetre, amikor hasonlót mondtak volna nekem.
Elsőként Jackhez mentem elújságolni, mi történt előző nap, illetve az éjjel. Azt hitte, meghibbantam, aztán kétségbeesett, de hamar megnyugtattam. Bár a barátaimat nem szoktam ölelgetni, mégis megöleltem.
azonnali felmondás
– Menni fog minden, meglásd! Csigavér – mondtam neki, és áthívtam estére egy borozásra. A következő utam Charles Goodmanhez, az igazgatómhoz vezetett, ahol benyújtottam az azonnali felmondásom. Napokkal korábban biztos lettem volna abban, hogy nem fogadja el, ezúttal viszont kétségem sem volt afelől, hogy simán kiléphetek. Goodman épp paprikaszeleteket piszkált, a felesége ugyanis mindig paprikás szendvicset csomagolt neki, noha erre nem volt szükség, az intézetben is volt szendvicsautomata, ráadásul Goodman utálta a paprikát, még a paradicsomnál is jobban, az asszony viszont nem vett tudomást erről, és minden áldott nap rakott bele néhány szeletet. Szóval paprikapiszkálás közben jelentettem be:
– Van egy rossz hírem, Charles – mondtam, noha a folyosón még azt terveztem, hogy ironikus leszek, és jó hírként jelentem be a távozásom, ám ehhez nem volt erőm. Lélekben akkor is otthon, a gép előtt ültem, már újdonsült regényíróként láttam magamat, nem pedig ironikus és jópofa, alulfizetett, de elhivatott mikrobiológusként, ezért nem tréfálkoztam. Tudtam, hogy rossz hír a távozásom. Nehezen találnak a helyemre embert, de igazán ez sem érdekelt, nem gondoltam cserbenhagyásnak, viszont tudtam, hogy Goodman és a munkatársak annak érezhetik.

– És mi volna az? – kérdezte Charles.
– Kilépek. Ha lehet, közös megegyezéssel és azonnal.
Goodman félbehagyta a paprikavadászatot, és felpillantott, majd visszacsomagolta a szendvicset, és mivel ő maradt az ironikus és jópofa, szintén alulfizetett intézetvezető, csak annyit mondott, hogy ez nem is olyan rossz hír. Valamivel később ismét rám nézett.
– Ez biztos?
– Abszolút.
– Te tudod. És meddig maradsz?
– Szívem szerint még ma elmennék.
– Jó. Nem tartalak vissza. Menj. Erre a hónapra fizetett szabadságra veszlek, de elsejére adj át mindent Jacknek.
Ennyi volt. Mehettem. Mégis álltam az ajtóban egy darabig. Meglepődtem, noha a szívem mélyén erre számítottam. Rendesen elkezdődhetett volna a faggatózás: mi történt, miért épp most? Aztán következhetett volna annak bizonygatása, hogy mennyi, de mennyi perspektívát kínál az intézet, végül apellálhattak volna a lelkiismeretemre, és azt kérdezhették volna: jó, de akkor ki fogja tovább vinni a projektet, mondd meg, honnan akasszunk le embert erre a feladatra, maradj még egy évet, legalább annyit – meg a többi. Át is futott az agyamon, hogy ez lesz, de azt is éreztem, hogy eltökéltségem meggyőző, és Jack, Charles és a többiek jól ismernek, és tudják: ha egyszer menni akarok, megyek is. Egy pillanatra mégis zavarba hozott, hogy ilyen könnyen, gyorsan és nagyvonalúan engednek el, hát álltam ott még néhány másodpercet, Charles kihasználva ezt, odafordult hozzám:
– Azért egyszer, ha majd ráérsz, beszélhetünk még. Civilben.
– Oké. Rendes tőled – válaszoltam, és elmentem bevásárolni.
kitört a világbéke
Bőven volt hely a parkolókban. A boltokban alig lézengtek, a pénztáraknál várakoznom se kellett, a százdollárosból is huzakodás nélkül adtak vissza. Nem csúsztak az utak, nem esett az eső, sehol sem volt dugó. Sütött a nap, tavaszodott, és mindig kifogtam a zöldhullámot. Még a hírekben sem hallottam semmi rosszat, nem siklott ki vonat, nem süllyedt el hajó, sehol senki nem robbantott. Az aszfalt fölött szinte fénylett a gyorsan melegedő levegő, az égen mindenütt madarak repkedtek, s ha valaki azt állítja, hogy kitört a világbéke, elhiszem.

Úgy ment minden, mint a karikacsapás, gyorsan végeztem, pedig alaposan bevásároltam. Töltött kacsához valókat vettem, mert elhatároztam, hogy attól kezdve én főzök. Továbbá tíz üveg Hennessyt, két karton pipadohányt, öt csomag nyomtatópapírt, egy új lézernyomtatót, és három méregdrága bivalybőrdossziét az első három regénynek – egy barnát, egy kéket és egy zöldet. Három, különböző kristálypoharat, amelyekre három számot gravíroztattam (1, 2, 3), s mindegyiknek egy-egy szépen csipkézett szantálfadíszdobozt. Három pólót, pamut térdzoknit és alsógatyát; mindegyikből egy barnát, egy kéket és egy zöldet. Három szál rózsát – Laurának. Egy szarvasbőr bekecset, és egy gyapjúbéléses velúr bőrnadrágot, na és két, egyenként húszfontos kutyatápos zsákot. Igaz, kutyát nem tartottam, se akkor, se előtte, de hazaérve első dolgomként felhívtam egy sacramentói bobtailtenyésztőt, és megbeszéltem vele, hogy másnap elhozok tőle egy kölyköt. Azután elpakoltam a legalább két hónapra elég mirelitárut, és belehallgattam az új zenékbe. Santanát, B.B. Kinget és Herbie Hancockot vettem, meg egy Jazz Cafe című négyalbumos best of válogatást, amelyen Armstrongtól Miles Davisig mindenki hallható, aki a jazzben valaha számított. Végül lekértem a számlaegyenlegem, és kiszámoltam, hogy a fizetett szabadsággal együtt körülbelül hat, legfeljebb hét hónapra maradt pénzem. Az épp elég, gondoltam, és előkészítettem a kacsát. A töltelék összegyúrásánál a konyhában a Farout-ra táncoltam is, vázába raktam Laura rózsáit, fürdés után felvettem az új ruhákat, és fél kettő felé munkához láttam. Leültem, és úgy éreztem: immár tökéletesen készen állok, hogy író váljék belőlem.

Ennyire egyszerű volt. Eleinte.
Ismét vétek a regényírás elemi szabálya ellen: nem generálok olyan izgalmat sem, ami Laura további sorsára vonatkozna. Már most, a legelején elvarrom az olvasó számára a legizgalmasabb szerelmi szálat, és elárulom: Laura ezt követően már csak három napot lakott velem, mi több, a szakításunkat követően tizenhárom évig hírt sem adott magáról, a városból is elköltözött.
Késő délután rácsörögtem, és megkérdeztem, mikorra várható.
– Jól vagy? – kérdezte bizonytalanul, de nem faggatózott.
– Remekül, ne vásárolj, várlak – mondtam, és dolgoztam tovább, egészen nyolcig, amikor is a kacsát beraktam a sütőbe. Laura pár perccel fél tíz után ért haza, erre sem emlékszem, csak tudom, mert a kacsasütés mellett is tovább dolgoztam, és épp ott tartottam a szövegben, hogy:
Olyan, mintha emlékeznék, de mindez valójában már nem emlék, legalábbis igen nehéz eldönteni, hogy emlék-e még. Ha megkérdeznék, hogy mégis melyik ruha volt olyan jéghideg, nem tudnám. Ha azt kérdeznék, milyen színű volt akkoriban a bejárati ajtó, fogalmam se lenne róla.
… és amikor meghallottam, hogy Laura kulcsa fordul a zárban, a szövegbe (zárójelben) bejegyeztem: Laura, 21.32.
az utolsó gondolat
A pirosra sült, gőzölgő kacsa, a teríték és a három szál rózsa az asztalon volt már. Laura nem vásárolt, mégis legalább négy papírtáskát cipelt, úgy, mint előző nap, lepakolt, levette a kabátot, és az asztalhoz lépett. Csak fél szemmel láttam, mert igyekeztem befejezni az utolsó gondolatot (… arra rezzentem össze, hogy zörög a redőny, és valamiként egészen megváltozik a légkör. Ezzel együtt a közérzetem is. Egészen könnyűnek és derűsnek érzem magam, olyasmire vágyom, amire azelőtt soha…), de annyit azonnal érzékeltem, hogy Laura, érthetetlenül – vagy nagyon is érthetően? – cseppet sem örül a terített asztalnak, leginkább annak nem, hogy én főztem, de igyekszik úgy tenni, mintha örülne:
– Nahát, milyen ügyes vagy!
– Pillanat – mondtam, és még beírtam néhány sort, mialatt Laura tapogatózó léptekkel járta körbe a lakást, rácsodálkozva az új dolgokra. Írtam még, de hallottam, amint felveszi a CD-tokokat, a poharakat, a szantálfadobozokat szaglássza, akár egy kutya, aki idegen helyre téved. Amikor felálltam, azt kérdezte:
– Mi történt?
– Regényíró lettem – jelentettem be ezúttal valóban kissé ironikusan, ám ugyanakkor büszkén is. Életemben először mondtam ki, hogy író vagyok, s tökéletesen érdektelen volt, igaz-e ez vagy sem. Akkor épp nyilván nem volt az, de nem számított.
– Író? – kérdezett vissza Laura. – Szerintem hülye lettél, nem író.
Feszülten vacsoráztunk, Laurából csalódottság és félelem áradt, belőlem viszont a könnyedség és a remény. Jack végül is nem jött, így kettesben maradtunk. Szedtünk-ettünk, szedtünk-ettünk, kortyolgattunk, nem szóltunk semmit. Túl voltunk már azon, hogy valóban felmondtam, és pechünkre – szerencsémre! – Goodman nem gördített az útba akadályt, például nem hivatkozott a felmondási időre, indiszkrét kérdezősködés és győzködés nélkül engedett el, és kutyánk is lesz, mert már megengedhetem magamnak, hisz nem járok be az intézetbe, kutyánk, egy sacramentói kölyök, egy csinos kis bobtail, később pedig jókora bobtail a lábtörlő helyén vagy a kandalló előtt. Laura sötét hallgatásba burkolózott, és alighanem az forgott a fejében, hogy mekkora bunkó vagyok, hogy meg sem kérdezem, mit szól mindehhez, akar-e például kutyát, ha igen, jó lesz-e a bobtail, vagy inkább labrador, spicc, netán malamud lenne jó? Csak annyit mondott a vacsora után, mosogatás közben, átszólva a válla fölött, míg én ismét dolgoztam:
– Mindig is tudtam, hogy egyszer összeroppansz.

Még egy nap telt el így, ebben a szokatlan komorságban, míg én írtam, és Hennessyt ittam lefekvés előtt. Nem hallatszott Laura gyakori és gyöngyöző kacagása, tévézés közben néha rám pislantott, de ha átvágtam az előszobán, tüntető merevséggel bámulta a képernyőt, tudomást sem véve arról, hogy épp arra megyek. Nem szólt semmit, nyilván várta, hogy véget érjen a dili, meggondoljam magam, odaüljek hozzá, és közöljem: mégsem hagyom ott az intézetet, és rögtön felhívom Goodmant. Csakhogy eszem ágában sem volt visszafordítani a dolgokat.
16-án délelőtt, magamhoz térve a hosszú, éjszakai gépelés után, már csak Laura hűlt helyét találtam. Egy hajcsatot sem hagyott hátra, olyan akkurátusán csomagolt össze, s elképzelni sem tudom, hogyan tehette mindezt csöndben. Számítottam rá, hogy előbb-utóbb ez történik, de meglepett, hogy ilyen hamar. Laura is meglepett, akárcsak Charles Goodman. Gondoltam, biztos hagyott egy szép búcsúlevelet, amelyben leírja, miért őrültség otthagyni egy biztos állást, hivatást, több évtizednyi munkát és eredményt egy olyan bizonytalan és semmirevaló foglalatosság kedvéért, amit sosem próbáltam, és azt sem tudhatom, alkalmas vagyok-e rá egyáltalán. Gondoltam, leírja majd, milyen önző vagyok, és mennyire hülye, ha azt hiszem, hogy egy szvettertől és két pohár Hennessytől máris író vagyok. Reméltem, leírja azt is, miért szeretett, és azt a lehetőséget is nyitva hagyja, hogy egyszer talán visszajön, vagy felhív a közeljövőben, de nem találtam levelet. Többször is körbejártam a lakást, hiába.

Délben mirelit halat vettem elő, és akkor tűnt fel, hogy a hűtőmágnes egy neves pszichiáter névjegykártyáját tartja az ajtón. Ennyit hagyott hátra üzenetként, búcsúlevélként Laura. Talán nem bántó szándékkal, mindenesetre mégis úgy sült el, mintha utolsónak csak annyit mondott volna: Te nem vagy komplett!

Valóban mindig féltett, hogy összeomlok. Mert valóban szeretett, azt hiszem, és igaza volt. Én nem szerettem őt ugyanúgy, egyenlőtlen volt a viszonyunk – az én javamra. Bár vitatkozhatnánk, ki szenved el egy ilyen helyzetben hátrányt, és kinél van az előny. Laura mindenesetre sérülékenyebb volt nálam, és nem én, hanem ő böjtölte ki a szakítás utáni fájdalmas időszak minden kínját. Remélem, ha olvassa majd ezeket a sorokat, nem gyűlöl meg azért, mert bevallom: egy pillanatig sem hiányzott. Néha kissé szorongtam a gondolattól, hogy végtelen önzésemben esetleg tönkretettem egy jóravaló lány életét, de a munkába temetkezve a szorongás rögtön megszűnt. Úgy eltűnt, mintha sose éreztem volna, és szárnyaltam. Ez a szomorú igazság: szárnyaltam az első pillanattól kezdve. Aznap szálltam fel, és többé a lábam se érte a földet. Azóta is a levegőben töltöm minden napom, írok és írok, és ma is, ha valaki elmegy, fájdalom nélkül csukom be mögötte az ajtót. És ha valaki azt kérdezné, milyen színű volt az ajtóm, amikor a Laurát követő nő is elment, tudnám már: olajzöld, apró, jellegzetesen szűk, írói ajtó. Kérdezzék csak meg, milyen színű volt, amikor a Laura utáni második nő is elpárolgott! Zöld. Mert az udvarról ment el, és ágak hajoltak össze mögötte. Pókháló tapadt a hajára. Kérdezzék meg – mert érdemes –, milyen volt az a nap, amikor a Jack utáni első barát faképnél hagyott? Egyetlen felhő sem volt az égen, mégis korán sötétedett.

Csaknem mindent tudok február tizenharmadika óta. De csak azért, mert leírok mindent, ami megtörténik, és ami megtörténhetett volna. Így viszont, gyakorlatilag semmire sem emlékszem, azaz csak arra, amit leírtam. Csak úgy, ahogy leírtam. Megszűntek az emlékeim. Kizárólag jelenem van, csak az, amit bármikor visszaolvashatok. S ebből a szüntelen jelenből visszanézve világos, hogy az utolsó igaz emlékem az, hogy sok-sok évvel ezelőtt, egy februári napon, tizenharmadikán hajnalban, amikor vér folyt még az ereimben, és nem tinta, mielőtt felkelt volna az ágyból, néhány percre még hozzám simult, és forró csókot nyomott a vállamra Laura.

 

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


A Téma titka

Amit nem várhat el egy író

Kék angyal – címadó novella

In vitro veritas

Emóció, ráció, ihlet és a két agyfélteke

Emóció – ráció – ihlet – egyensúly és két agyfélteke 2.

2016 – Így készült (Könyvesmagazin) (Jákob botja, 2013)

 

8 Comments:

  1. Szabó Edit

    Ezt a novellát akkor olvastam először, amikor a fb-on megosztottad. Emlékszem, annyira valóságosnak tűnt, hogy azt hittem, magadról írsz benne. 😐

  2. Ibolya Nagy

    Ritkán fordul elő, hogy egy idézet alapján ráismerek egy novelladra, Cen’ most mégis ez történt, amikor megláttam a főoldalon.
    Este újra elolvasom.☺️

  3. Pedig ez jól megbújt a net bugyraiban. Arra meg nem emlékszem már, hogy az Fb-n miket osztottam meg. Itt, a honlapon meg nyoma nincs. / Igen, ez életszagú lett, azt hiszem.

    • Ibolya Nagy

      Úgy emlékszem, hogy a Liget oldalán olvastam, akkor megosztottam a fb-on..
      Azután tetted fel a fb-ra és már ismerős volt.
      Vészeld át szerencsésen a vihart, a legjobbakat Cen’ neked és házad népének! 🙂

  4. Én anno annyira elhittem, hogy rólad szól, hogy utána egyszer kérdeztem valamit, a tavi szivacsokrók, mert te biztos vágod a témát 😀 😀 , —– “Ebből gondolom, hogy nem emlékszem arra a napra, mégis tudom, hogy így volt, leállt a vízforgató szivattyú, és nevetségesen féltettem a negyvenhetes algatenyészetet, egy génmanipulált algaféle negyvenhetedik, lombikban nevelt generációját. “—- Te meg is lepődtél, hogy miért tőled kérdezek a témában. 🙂 🙂 Szép Fb.-os évek…… 😀
    Jó sok eső esett, esik arra, lesz gomba bőveb. Itt még semmi, és ma nyári meleg volt.

    • na azért némi kutatgatás nem esik tőlem annyira messze… 🙂 / akartam is már említeni: itt most is esik, és mivel eddig szárazság volt, elment a gombaszezon fele úgy, hogy szinte semmi gomba nem volt, a sok spóra meg ott szunnyad a talajban, meg az ugrás kész micélium hálózatok, szóval ha most valóban lesz eső bőven és lehülés, akkor még egy gomba-bumm is beállhat. 🙂

  5. Marsovszki Viktória

    Hűha, már a negyedik hozzászólásomat töröltem, ez az ötödik. 🙂
    Szoktad mondani: Semmi baj, Cen’. ♥

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.