Szakadár

cropped-harmadik-nap.jpgKétféle a szakadár. Az egyiket nem érdekli semmi, csak a vad vagy a hal vagy az aranymosás. A másik nemcsak vadakra vár, hanem – mondjuk egyelőre így – egy álomra is. Utóbbiak szintén kétfélék. Van aki, bevallja ezt, s van, aki nem. S persze van, aki nyíltan beszél arról, mit keres az erdőn valójában, s van, aki csak magának vallja be. Utóbbiak között van, aki az erdőn járva úgy tesz – önmaga előtt is –, mintha szarvasokat űzne csupán, és csak este, az első ránézésre hanyagul összetákolt, ám valójában jó meleg kunyhó homályában gondol arra: talán holnap, egy alkonyi mezőn végre megleli azt, akit oly régóta keres. Magnus viszont nem csak este vallotta be magának, hogy nincs az a szarvas, mely úgy dobogtatná meg a szívét, mintha egy lányra találna rá a sűrűben. Ő már hajnalban is azzal a reménnyel lépett az erdő fái közé, hogy talán épp aznap botlik bele az elkószált lányba. Eleinte – cirka huszonöt éven át – ez csak egy érzés volt; erős érzés, amit azonban sosem öntött szavakba, még álomképei sem voltak „az erdei lányról”, egyszerűen csak tudta, hogy a vadászaton túl él még benne valamiféle vágy. Erősebb vágy, mint bármiféle vadászösztön. Az ilyen vággyal élő szakadárok egy része megnyugszik bizonyos idő után, néha meglepően hamar, esetenként a vadonba szakadásukat követő pár hónapon belül, s nemcsak a vágy oszlik fel, akár a köd, hanem azt is elfejtik, hol jártak korábban. Elfeledik, hogy élnek halandók rajtuk kívül is. Hogy őket is anya szülte. Az efféle erdőkerülő békére talál és nem tér vissza közénk. Sosem érkezik meg Alaszkából, a Mackenzie mellől Salt Lake Citybe, a rég elhagyott családhoz. Szarvasok ösvényein – hogy maga sem veszi észre – évről évre északabbra megy. Sokszor azzal sincs tisztában, hol van épp. Évről évre nagyobb a hó, évről évre rövidül a nyár, elmaradoznak a lombhullató fák, szaporodnak az egyre irgalmatlanabb hegyek, egyre vadabb folyók és fenyők, de az efféle erdőkerülő ilyenkor sem gondol arra: túlságosan északra, túl messzire ment. Az efféle szakadárt hamar eluralja az a benyomás, hogy mikor csapóvasként marja arcul a fagy, az valamiféle törődés; különös ugyan, de mégiscsak törődés, létezésének kissé nyers, de egyértelmű elismerése.

 giphy gg435

Ne higgye senki, hogy az ilyen északba szakadt férfi érzékei holtak, hogy ne érezne már érintést, illatot, és ízeket, hogy ne volna már benne kéjvágy. Libidója nincs, az igaz, de kéjvágya igen. E kettő egy és ugyanaz a városban, s még a gyéren lakott pusztákban is, ám a szexust a vadon úgy hasítja ketté, mint balta a fát. A libidó néha már az első éjjelen hamuvá ég, ám a kéjvágy marad, csak épp már nem kutat egy másik kéjvágyó ember, társ után. Sehol a világon nincs a magas-északi férfinál bujább, hisz az, minden látszat ellenére, reggeltől estig szeretkezik. Szeretője a szél, a fagy, a hó; égboltra égett csillag, reménytelen vággyal viselős telihold; folyó, tó, és tűz; felhő, vihar, és éhínség. Az utolsó, a nagy ő, az Igazi, a legvadabb és legbujább szeretője pedig a halál. Míg az igazi el nem jön érte, addig is, ha sebet kap, ha összezúzza magát, kielégül – mindig mindenben, amiben a nagy ő csak egy kicsit is megsejthető.
Irigykedve, sápadtan áll a városi férfi a városi nő előtt, aki valamiként mindörökre titokzatos és zárt marad, s aki a férfi karjában sosem ragyog fel olyan vakító ívfénnyel, mint a zuhanyrózsa alatt, a vízben, legtökéletesebb magányában. Gyakran érezheti a városi férfi, hogy a városi nő, az ő nője, valójában mégsem az övé, bármilyen odaadó is, bármilyen őszintén szereti is, mert mintha minden nő egy szekta tagja volna. A Hold és a víz bűvöletében él mind. Ezek – gondolja ilyenkor a városba szakadt férfi – természeti lények, nem is csoda, hogy oly erősen hat rájuk a Hold, hisz ők is olyanok. Az egyik oldaluk sosem látszik. Az, amelyik sötét. Az, ami nekik a legtöbb, legmélyebb örömöket adja. Ezért aztán a városi férfi és a városi nő között nincs demokratikus viszony, a mérleg mindig a nő javára billen. Úgy tűnhet, a férfinak nincs is egérútja, nincs szektája, ahol eltűnhetne nagy titokzatossággal a nő fürkésző szeme elől, ahol önmagát oly függetlennek, szabadnak és megközelíthetetlennek mutathatná, mint a nő. Nincs szektája. Csak kocsmája. Nem képes úgy féltékenységet ébreszteni, mint a nő őbenne, s megcsalni sem tudja úgy, ahogyan őt a nő, hogy még csak szemrehányást sem tehet miatta. Mert a városi nő a Central Parkban sétálva s feltekintve a teliholdra bizony megcsalja az oldalán komoran ballagó férfit, amikor olyan vágyakozással tekint fel egy halott és rideg, rémisztően távoli s mégis betegesen hipnotikus égitestre, amiféle vágyakozással a mellette sétáló és hőn imádott férfira egyszer sem volt képes. Nincs ennél fájdalmasabb a városi férfi számára, ugyanakkor nincs ennél titokzatosabb és csodálatosabb. Hogyan is kérné számon ezt a nőn, ha egyszer – valójában – a szíve mélyén, a nőben ezt is csodálja. Szörnyű gyanú: talán ezt csodálja legfőbbképp? Ezt, hogy a nő – történjék bármi – mindig egy láthatatlan szekta félájult tagja marad, s már az is kegy a részéről, ha ezt nem érezteti vele a nap minden rohadt órájában. Egyébként is: hogy a fenébe lehetne felhánytorgatni bárkinek, hogy időnként felsóhajt a holdra? Milyen nevetséges összevetni ezt a sóhajt a szeretkezés előtti sóhajokkal? Erre gondol a városi férfi, nem kis kétségbeeséssel. Milyen nevetséges volna szóvá tenni ezt? Nincs más lehetősége hát, mint hallgatni. Újra és újra megbocsátani azt a sértést, hogy van valami, ami a szerelmüknél, az együttlétüknél jóval nagyobb, és ami a nő kizárólagos privilégiuma, amiben férfi semmi szín alatt nem vehet részt, akkor sem, ha elér arra a szintre, hogy a nő titkos árnyékországáról már jó ideje tud. Nincs egyenlőség ebben. A férfi folyton alul marad. Legalábbis így érzik a városokban, de még a gyéren lakott prérin is, merthogy nincs az égen olyan égitest, ami a férfira vár. A hold a nőé, de ez nem jelenti azt, hogy a nap viszont a férfit illetné meg. Nem. A nőé a nap is. És bár bőven osztozhatnának, csillagból az égen annyi van, mégis az a helyzet, hogy a férfinak csillag sem jut. Egy sem. A városi férfinak biztosan nem.

 cropped-hatodik-nap-impresszió-1.jpgAmikor ezt a városi férfi végre kimondja, talán akkor érzi először úgy, hogy ádáz vele a természet, de épp ez a gondolat az, ami némi szerencsével megmentheti. Ha végre a természeten kéri számon hátrányos helyzetét, azt az égbe kiáltó igazságtalanságot, hogy míg a nő sosincs egyedül, hisz valaki mindig vigyázza – hol a nap, hol a hold, s folyton megannyi csillag –, addig a férfi még a nő mellett is, időről időre magányos. Nincs ez rendjén, és ezért – gondolja a városi férfi tipikus vaslogikával – valakinek felelnie kell. Mert olyan a férfi számára nincs, hogy valami csak úgy van és kész, és nincs mit kezdeni vele, ne volna rajta javítani, bütykölni, szidni, számon kérni való. Ó – sóhajt a városi nő –, szegény férfival épp ez a gond.
De ha a férfi végre keresni kezdi, hová nyújtsa be szánalmas sorsáért a számlát, előbb-utóbb a természet háza táján keresgél majd, s az már fél győzelem. Mert egyszer rájöhet, hogy nem égitestet kell találnia, hogy biztonságban lehessen ő is, hanem a lába alá talajt. Nem a nőknek teremtett égitesteket kell elirigyelnie, hanem birtokba venni azt, amit viszont neki szántak: a földet, az utakat, ösvényeket, erdőket, forrásokat és lápokat. És amint a városi nő többek között azért hullik boldogan a hold bűvöletébe, mert jól tudja, hogy a hold sosem fogja megérinteni, a holdtól sosem kell tartania, a hold néma, a hold egy óriási szolga, aki csak annyit ad, amennyit kérnek tőle – a hold tehát sosem traktál, sosem tukmál, soha semmit –, úgy a férfi a földön, a vadonban épp azt találja meg, ami a természetének leginkább megfelel. Minden kő megérinthető, bármelyik folyóba beúszhat, bármilyen jeget feltörhet, bármilyen fát kivághat, ültethet, vethet, arathat, vadászhat, s mind e közben a teste folyton folyvást, hol ehhez, hol ahhoz, hozzáér, egyszer fejszéhez, másszor puskatushoz. Lovat vezet, halat tisztít, szenet fejt. Mindezt a vadonban élő magas-északi férfi olyan dózisban kapja, hogy hamar kikopik belőle minden más, végül még a nő emléke is. Sok az olyan vadonba szakadt vándor, aki ha hosszú évek után mégis asszonyt lát, elfut inkább. Azok, akik előtte és utána is medvéket öltek meg, akik sosem tértek ki a fagyok elől, sosem fordultak vissza egy hegy lábánál, sosem elégedtek meg egy folyó bal partjával – de amikor az első asszonyt meglátják a környéken, rémülten iszkolnak az erdőbe, bár maguk sem tudják, miért.
Főként, ha az az asszony fehér. A városi nő csak valamiféle harmadik lehet a vadonbéli házban. Harmadik az ágyban. Épp olyan, mint a városi férfi a városi nő ágyában, ahol ott fekszik a hold is. A vadonba szakadt férfi nem akar már ilyet, s jól tudja, még ha nővel kezdene is, annak vadonbélinek kell lenni, mert csak egy vadon szülte nő tud úgy szeretni, hogy egész észak, mind az erdő, minden vad és hal, minden szél és hó szeressen vele.

 cropped-hatodik-nap-negatív-1.jpgMagnusból – hiába keringett a pólus körül negyedszázadot – sosem tűnt el a vágy. Szeretkezett a vadonnal, északkal ő is, semmivel se kevesebbet, mint bármelyik északba szakadt férfi, mégis, tudta mindig, hogy ez nem lesz elég. Nem csak esténként gondolt arra a vadonbéli lányra, akinek illatát néha oly valóságosan érezte, mintha ott feküdne már a mellkasán, melegen és elevenen, hozzá simulva a prém alatt, nem, Magnus úgy indult útnak mindig, hogy talán nemcsak medvét ejt el, hanem asszonyt is. Huszonöt év – még ha néha elröppen is – igen sok. Magnus ez idő alatt a lányt a legapróbb részletekig elképzelte, ugyanakkor – hogy tartósan vele maradhasson – a remények világából réges-rég átköltöztette az álmok szférájába. Nem csoda hát, hogy egy napon, a huszonhatodik év nyarán, amikor a folyópart fái között csakugyan megpillantott egy nőt, fel sem tűnt neki, hogy az cseppet sem hasonlít a megálmodott lányra. S az sem, hogy amilyen feltűnő, épp oly délibábszerű. Magnus szeme azon sem akadt fenn, hogy a nő szemlátomást fehér. Nem tette fel a kérdést, mégis hogyan kerülne oda egy magányos, fehérbőrű nő. Oly sokat várt már, hogy semmit sem mérlegelt. Óvatossága kimerült abban, hogy a bokrok mögött meglapult, s csak némi hezitálás után kúszott közelebb, hogy láthassa az arcát is. Ám a nő addigra eltűnt. Bánta Magnus nagyon, mert a testben, ami pár pillanatra bukkant elő, csábítás volt. Vonzás, amit így, szemtől szemben, valóságosan, több mint huszonöt éve nem érzett.
nők gif ápőáuopEste még azért fohászkodott, bár rátalálna másnap megint. Az arc nélküli nőt ölelte képzeletben elalvás előtt. „Bocsáss meg”, mondta még a huszonöt év alatt szépen kiszínezett álombéli lánynak, s elaludt. Hajnalban felriadt, verítékben úszott, s boldogtalan volt. Álmában találkozott a folyóparti nővel, s látta az arcát is. Úgy bukkant elő egy ág takarásából, akár a horizont mögül a nap, de nem melegítette őt, hanem marta, akár a sav. Magnus próbált visszatérni a huszonöt év alatt szépen kimódolt álombéli lányhoz, ám hiába. Mintha az a huszonöt év hiába telt volna el, s ez idő alatt hiába fújt volna annyi szél, s hiába folyt volna le annyi víz. Magnus nehezen aludt vissza, míg odakinn süvített a szél. Hajnali három és fél négy között önkívületben ődöngött a ház körül, kezében puskával, hogy a fehér nőtől megvédje vadonbéli birtokát, aztán – mikor a friss levegőn kitisztult kicsit – visszafeküdt. Pirkadatkor szélcsend volt már, s bukolikus derűvel szemerkélt a nyárvégi eső. Magnus feküdt, nem kelt fel, bár kinyitotta a szemét. A mennyezetet nézte, ahogy a hézagokon át a falak tövébe ereszkedik a víz, majd háromnegyed nyolckor a vére lelassult, feltorlódott a szív előtt, aztán végérvényesen megállt, s Magnus rezzenéstelen tekintete elől legyek százai takarták ki a mennyezetet, a vadont, és a jövőt.

 

John L. Dave lányáról, Rose-ról (Jákob botja, 2016)

12 Comments:

  1. Szabó Edit

    Ez megint egy olyan novella, ami olvasás közben kérdéseket szül, olvasás után pedig gondolkodásra késztet.
    Én most eltöprengek rajta egy kicsit…

    Tetszett! Köszönöm! :-)

  2. Ibolya Nagy

    ” reménytelen vággyal viselős telihold”- és a szó bennszakad.

  3. Nagyné Ica

    Megtisztelő! Köszönet! :)

  4. Holnap újra kell olvasni, mert valahogy ez most nagyon bonyolult, nekem. :)

  5. marsovszki viktória

    Hogy én mennyit gondolkodtam már ezen az írásaid és az életed kapcsán!
    Hogy is lehet ez?
    És íme a válasz, tőled… így van (ill. nincs).
    Köszönöm, Cen! :)

  6. Gyönyörű, borzongató olvasmányélmény…esetleg a Dark Site előszele is érezhető☺? Köszönöm és kalapom emelem 😊!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.