• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Péntek naplója – részletek egy kamaszlány naplójából

kutyás történetek

Eszternek

Egy kamaszlány naplója. Az iskolatársak az Óvárosban lógnak. Kutyákra vadásznak. Kutyákat ölnek száz számra. Péntek kilóg a sorból. Nem akar ölni. Elárvult kölyköt visz haza. Szerelmes lesz. Sírógörcsök gyötrik. A szülők idegesek. A Fiú idősebb és furcsa. Péntek naplót ír. És könyvet is szeretne. Kutyákat ment. Szakít. A végére mégis ő „hal meg”. Egy olyan korból, amikor még nem voltak blogok.

centauri novellaSzeptember 12.

Jó, hogy megint iskolába járunk, együtt lehetünk az osztálytársakkal, nem unatkozunk otthon, viszont tanulnivaló sincs még. Lebarnult mindenki, és érdekes látni, hogy néhányan mennyire megváltoztak. Van, aki komolyodott és másként beszél, mint a nyár elején; van, akinek hosszú haja volt, és most rövid; van, aki szóba sem állt velem, most pedig kedves. Sok érdekes és mulatságos történetet hallani a folyosón. Én nem barnultam semmit, mivel a nyár javát Norvégiában, az unokatestvéremnél töltöttem. Ott is jó volt, mert a szomszéd farmon nyaraló, svéd fiúval minden nap lementünk a partra a nyájhoz. Arrafelé különösen szép juhok legelésznek, pásztoruk nincs, rendkívül barátságosak, közel jönnek, kíváncsian nézegetik az embert, az orruk puha és rózsaszín, pont olyanok, mint az óriási plüssállatok, bár egy kis szaguk azért van. Szóval, jól éreztem magam az északi szigeten, ahol laktunk, de az utolsó hetekben vártam már, hogy hazajöhessek, és elkezdődjön a suli. A barátnőm, June azonban az egész vakációt itthon töltötte jó pár osztály­társammal együtt.
Ma elhívtak az Óvárosba, mert kutyavadászatra mentek, és azt akarták, hogy én is megnézzem. Anyu eltiltott attól a környéktől, de June rábeszélt, most aztán magammal kell hordanom a naplót, nehogy anyu elol­vassa.
Csak néhány utcányit mentünk be, ahol egy nagy, sárga ház áll. Hatalmas belsőudvara és két kapuja van. June hozott még egy lányt, akit nem ismerek, és az osztályból is velünk jött négy fiú. Amikor odaértünk, hárman előrelopództak. Ahogy elér­ték a nagykaput, June beleselkedett, a fiúk pedig gyorsan bezárták. June boldog volt, azt mondta, legalább húsz kutya rekedt odabent, többek között az a nagy, fekete, sánta is, akit már a vakáció elejétől próbálnak elkapni. A kapu mellett épp olyan lépcsőház nyílt, mint nálunk, sötét volt, büdös, és a gangra vezetett. A fiúk előrementek, én meg June-nel és a barátnőjével tartottam. A gang teljesen körbefutott a belsőudvar fölött, June-nék macskaköveket és tégladarabokat hordtak a sarkokra, a fiúk cigarettát vettek elő az ablakpárkány alól, és megkínáltak, de nem fogadtam el. June-nek saját Marlborója volt. Nyáron szokhattak rá, mert tavaly egyikük sem cigarettázott. Míg rágyújtottak, odalent ijedten futkostak a kutyák, időnként összegyűltek a bezárt kapu előtt, vinnyogtak és a küszöböt kaparták. Mivel először vettem részt vadászaton, June-nék felajánlották, hogy én nyissam a sort.
Azt mondták, hogy ezek a kutyák semmiben sem különböznek a farkasoktól, igazi fenevadak, ezért kell kiirtani őket, és mert a város az embereké, a kutyák pedig megtámadják a járókelőket. Nyáron is széttéptek az Óváros szélén valakit, June-ék akkor határozták el, hogy levadásszák őket. Langsamt tizenöt kutyát ölt meg a tanévzáró óta. June azt mondta, hogy gyáva vagyok, és egyszer engem is széttépnek, mert nem akartam elkezdeni. Aztán mégiscsak felvettem egy macskakövet, de túl nehéz volt, ha akartam volna, se tudom eldobni, egyszerűen elejtettem, és leesett a kutyák közé, mire a fiúk felordítottak, és dobálni kezdték a belsőudvaron rohan­gáló állatokat. Szörnyű volt. Szeretném elfelejteni. Nem állok szóba June-nel.

Szeptember 14.

Tegnap azt álmodtam, hogy alszom, de váratlanul felébredek az éjszaka közepén, mert az ágyról lelóg a kezem, és egy hatalmas kutya azt nyaldossa. Jéghideg, nyálkás, és érdes nyelve volt. Felugrottam ijedtemben, felkap­csoltam a kislámpát, és akkor megláttam, hogy a karom könyékig véres, a szobában pedig szinte mozdulni sem lehet a kutyáktól, és nemcsak az ágyam körül szaladgálnak, hanem a falakon és a mennyezeten is. Világított a szemük, és még a padlóról is felnyalogatták az ujjamról csöpögő vért. Láttam, hogy a lepedőm is vörös, a hálóingem is, és az ölem is csupa-csupa vér, ott voltam a legvéresebb, de nem fájt semmi, nem is attól ijedtem meg, hanem a kutyáktól. Körbeálltak, a lábamhoz sereglett mind, egymásra is morogtak, hogy hozzám férjen az összes. Eleinte moccanni se bírtam, rettegtem, de hagytam, hogy a bokámat, a térdemet nyaldossák, egyre feljebb, a combomat is, de amikor felágaskodtak, és a hálóingem alá furakodtak, hogy az ölemből ihassák a vért, sikoltozni kezdtem, és fel­ébredtem.
Szerettem volna lámpát gyújtani, de nem értem el a kapcsolót, felülni pedig nem mertem. Úgy éreztem, hogy a sötét szoba valóban tele van. Valamivel, ami hamarosan rám omlik és eltemet. Úgy éreztem, figyel valaki. Azt nézi, hogy a szobában vagyok-e, s ha megmozdulok, meglát a sötétben is, a markába vesz, és összegyűr, mint egy papírlapot, vagy kifacsar, akár a véres szivacsot. Éreztem a szagát, apunak van ilyen szaga borotválkozás után, mégis rettegtem, és féltem, hogy vérszagom van. Ébren voltam már, mégsem mertem megmoccanni, halkan sírdogáltam, nehogy felébresszek valakit, de amikor úgy érez­tem, hogy rám vetődik egy árny, odaszorít az ágyhoz, és befogja a számat, kifutottam a szobából, egyenesen anyuékhoz. Nem értettek semmit, nem tudtam beszélni, csak sírtam, és egyszerűen nem bírtam abba­hagyni. Nem mondhattam el, hogy mit álmodtam, mert akkor elmeséltem volna azt is, ami az Óvá­rosban történt. Ha engedik, ma is anyuéknál alszom.
A fiúk odavannak June-ért, én viszont gyűlölöm, de nem mondom meg neki. Mindenesetre megbeszéltem Gardával, hogy helyet cseré­lünk, így holnaptól Christine mellett ülök. Sokkal jobb lesz így, mert June gyakran még óra közben is kutyákról pusmog, folyton ránk szólnak, pedig engem nem érdekel, nem vagyok rá kíváncsi, és válaszolni se szoktam. Langsamt pedig cetliket küldözget June-nek, ezeket csak én tudom átvenni a pad alatt. Nem akarom azt mondani, hogy többet nem segítek, mindjárt kérdezősködni kezdenének: „Most meg mi bajod?” De azt sem akarom, hogy egyszer tőlem vegyék el az egyik fecnit. Ki tudja, miféle szörnyűségekről levelezgetnek June-nék az órán? Szerencsére holnap már Christine mellett ülök. June biztosan megkérdezi majd, miért ültem át, mert azt hiszi, hogy én is a barátnője vagyok. Megmondom neki, hogy az ablak felőli padokra déle­lőtt odasüt a Nap, ez igaz is, tényleg odasüt, és ez nagyon jó.

Szeptember 20.

 Ma már anyuék mellett is sírtam, apu teljesen kiborult, úgy ki­abált velem, hogy biztosan hallották a szomszédok is, később átment a nagyszobába, először bekapcsolta a tévét, aztán megágyazott a kádban, és bezárkózott a fürdőszobába. Ettől még inkább sírtam, ezért anyutól kaptam két nagy pofont, majd kivitt a konyhába, és nyakon öntött hideg vízzel. Többé nem sírok. Legalábbis megpróbálom.
Sajnálom azokat a kutyákat, és nem mennek ki a fejemből, ez a gond. Langsamt gonosz, látni se bírom, csak tudnám elfelejteni, amit a széttépett emberről mondott. Összeszedtem a biciklitárolóból a nyári újságokat, végiglapoztam mindegyiket, de széttépett embernek hírét sem találtam, talán nem is igaz, az egészet Langsamt vagy June találta ki, hogy azzal indokolhassák a kutyavadászatot. Legszívesebben visszamennék az Óvárosba, és segítenék a kutyákon, de nagyon félek, barátságtalan környék az, mostanában egyébként is elég rosszul érzem magam. Nyári hőség van, minden csupa por, még a kertvárosban is, mindig fá­radt vagyok és semmi kedvem tanulni. Hiányzik Norvégia, a part, a fjord, a tenger, és a svéd fiú. A szigeten mindig friss volt a levegő, és ott egyszer sem féltem, még ha egyedül barangoltam az erdőben, akkor sem, itthon lenni meg olyan, akár egy hosszú rémálom. Bárcsak megbetegednék, legalább az iskolába ne kellene mennem, legalább egy darabig.

Szeptember 21.

Ma elmaradt a szolfézsóra, de anyunak nem szóltam, inkább elmentem az Óvárosba titokban. Gondoltam rá, hogy magammal hívok valakit, de senki sem jutott az eszembe. Legszívesebben aput kérném ilyenkor, de úgysem ér rá, meg aztán csak dühös lenne.
Az Óváros tulajdon­képp nem is annyira ijesztő, persze az a sok üres ház, a por, a dűnékről odasodort homok, a kacatok, az utcára dobált bútorok, a betörött abla­kok nyomasztóak kicsit, de amit June-ék nélkül éreztem ott, nem volt félelmetes. Inkább meseszerűnek tűnt a környék, nem pedig rémisztőnek. Csak hát, amit June-ék mondtak, nem megy ki a fejemből. A kutyákat nem ismerem igazán, mert itt, a ház körül csak ritkán látom őket, leginkább éjszaka szaladgálnak a park szélében, amikor már alszom. Csak néha látom őket az ablakból, ha feléb­redek és kinézek az erkélyre, mert előfordul, hogy zajokat hallok onnan. Épp az erkélyem mellett fut le az ereszcsatorna, és sokszor gondolok arra, hogy felmászhat rajta bárki, egészen az ablakomig. És néha hallom, ahogy másznak, ahogy kapirgálnak a bádogon, ahogy kaparásznak a korlát alatt, ahogy megkapaszkodnak a virágtartó kampóin, meztelen férfiak, régen úgy mondtam volna: bácsik, de újabban ostobának tűnik ez a szó: bácsi, inkább férfiak, amilyen apu is, főként esőben jönnek, azaz főként esőben hiszem azt, hogy itt vannak már, eljöttek értem, mint álmomban a kutyák. Nagyon furcsa, hogy az utóbbi időben egyre többször nézek ki ilyenkor, és néha csalódott vagyok, amikor nem látok senkit. Hiába félek iszonyúan, mégis időnként azt kívánom, bárcsak bemászna hozzám valaki.
Ötös lett a matekdolgozatom, hazajött anyu, most pakol le az előszo­bában, kimegyek, elújságolom neki.
Örült, de már el is ment apu­val valahová, csak későeste jönnek haza. Megkérdezték, hogy átvigyenek-e anyu barátnőjéhez, de inkább maradok. Ma nem félek egyedül, érzem, hogy ma nem sírok. Enyhe az idő, még az ajtót is kinyitom, még jobb volna, ha esne az eső, és kiállnék az erkélyre. Meztelenül. Nyugodtan írhatok naplót, és lemehetek a biciklitárolóba megetetni a kis­kutyát, jaj, még nem is írtam, mi történt az Óvárosban.
Szóval, azért féltem egy kicsit, de elhatároztam, hogy nem fordulok vissza, nem leszek gyáva. Szerintem June nem merne odamenni, csak a fiúkkal. El is indultam, de amikor az első kutya ki­szaladt a kapualjból, majdnem sírva fakadtam, és szerettem volna segítségért ki­abálni. Morgott is, vicsorított is, megálltam, és csak vártam. Felkészültem a legrosszabbra, de csak elfutott mellet­tem, és úgy láttam, hogy jobban fél tőlem, mint én tőle.
A sárga házban kibírhatatlan bűz terjengett, arra is rájöttem, hogy miért. Van a belsőudvaron valami széntároló-féle, és June-ék odahordják a megölt kutyákat. Zsúfolásig volt. Nagyon régi tetemek is hevertek ott, kilátszottak a csontjaik, kifolyt a szemük, hullott a szőrük, szakadozott a bőrük, és még a küszöb is sárga volt a nyüvektől. Édes, émelyítő bűz áradt mindenhonnan, még a szemem is csípte. Félek June-éktől.
Az udvaron otthagyták a múltkori ku­tyákat, az egyik még élt. Nem tudom, milyen fajta lehetett, merő vér volt a feje, mint álmomban az ölem, az egyik lábából kiállt a csont. Én vért még, azt hiszem, nem is láttam, csak álmomban, csak nyáron, amikor szalonnasütés közben az unokatestvérem megvágta az ujját, és egyszer vért is vettek tőlem, de azt tényleg nem láttam, mert elfordultam, mielőtt megszúrtak. Szörnyű állapotban volt az a kutya, fél szemmel nézett, rezgett a feje, legyek lepték el az orrát, a homlokán lyuk tátongott, vér csorgott a pofájára, néha pislogott, ilyenkor továbbgördült a szeméből a vér, mintha vért sírna. Hányingerem lett, szerettem volna elfutni, de mellette, egy felborult kuka szájában, egészen apró kölyök feküdt. Közelebb merészkedtem, és láttam, hogy a nagykutya végéből is lóg egy csatakos kölyök, de úgy tűnt, hogy nem él. A kukában fekvő élt még, sovány volt, a szőre sárga, és halványkék a szeme. Segíteni akartam, de alig mertem odamenni, attól tartottam, hogy ha még közelebb lépek, a nagyobbik megharap. Mondtam neki mindenfélét, de semmit sem csinált, a fejét a lábára hajtotta, vérzett, és időnként pislogott. Végül is odaaraszoltam, egészen pici lépésekkel, és amikor lehajoltam a kiskutyáért, rám morgott. Felkaptam a kicsit és elfutottam vele.

Szeptember 28.

Rég nem írtam naplót, mivel a kiskutya miatt többnapos patália lett itthon. Sokat kiabáltak velem, és azt mondták, hogy ezek a kölykök min­denféle ragályt terjesztenek. Ezt inkább csak azért mondták, hogy máskor ne hoz­zak haza állatokat, tudom én, mégis egész héten magamat figyeltem. Rosszkedvem lett, mert furcsa arra gondolni, hogy ettől az aranyos kölyöktől esetleg mégis megbetegedhetek, de egyelőre semmi bajom. Anyuék a város határában akarták szélnek ereszteni, ám arra kértem őket, hogy biztonságosabb helyet találjanak neki, hiszen annyira kicsi, a markomban is elfér, az idő pedig nagyon megváltozott, reggel köd volt, tegnap esett az eső, és már színesednek a levelek, itt-ott hullnak is. Megfázna odakint.
Kivettem a könyvtárból egy könyvet, amiben a világ minden kutyafajtája megtalálható, még az órák alatt is azt nézegetem, de csak ritkán, mert Christine kigúnyol miatta, June-ék meg azt mondják, hogy teljesen mindegy, milyen fajtához tartozik egy kutya. Szerintük minden kutya egyforma, mindegyik vadállat, és veszett az összes, de nincs igazuk, mert ebben a könyvben leírják, hogy a dalmaták és a szetterek gyakran idegesek, emiatt néha még gyógyszerre is rászorulnak, viszont a bernáthegyi, és az új-funlandi olyan szelíd és nyugodt, mint az ókori bölcsek, ráadásul az új-funlandi kimenti a fuldoklókat. Nem is értem, hogy June-nék miért mondanak ilyeneket, hiszen ha nem ol­vastak kutyás könyvet, akkor is látják, hogy vannak kistermetű meg nagytermetű kutyák, rövidszőrűek meg hosszúszőrűek, ádáz meg szelíd fajták, hogyan állíthatják, hogy minden kutya egyforma? A ve­szettséggel viszont megijesztettek. Lehet, hogy apuék is a veszettségre céloztak?

Október 10.

Vissza kellett vinnem a kutyás könyvet, lejárt a kölcsönzési ha­táridő, de kivettem két másikat. Egyet a kutyabetegségekről, amiben negyvenhárom oldal szól a veszettségről, úgyhogy ma nem írok sokat, mert szeretnék nekiállni az olvasásnak. Komoly könyvnek látszik, attól félek, nem értem majd, nyüzsögnek benne az ismeretlen szavak, de ha elakadok, megkérem aput, hogy segítsen, mert ő mindenhez ért. A másik könyv az ókori bölcsekről szól, mert szeretném megtudni, milyenek a ber­náthegyiek. Az eddig olvasottakból úgy tűnik, hogy nálam jóval okosabbak, mert ebből a könyvből alig értek valamit. Egyelőre csak annyit fogtam fel, hogy az egyik ókori bölcs fényes nappal is lámpával járt és ház helyett hordóban lakott, de hogy ebben mi az okosság, nem értem, és hogy ennek mi köze a kutyákhoz, arról aztán végképp nincs sejtésem.
Azért sem írhatok most sokat, mert tanulnom kell. Ha jó jegyeket hozok, apu megveszi nekem a kutyás könyvet, pedig úgy látom, hogy se ő, se anyu nem szereti az állatokat. Egyébként arra a könyvre akkor is sokat kell várni, ha csak jeleseim lesznek, mert nemcsak vastag, hanem drága is, mivel tele van színes fényképpel. Ezért nem várom meg, hogy apu megve­gye, inkább megint kikölcsönzöm.

November 01.

Ma egy kettest kaptam, és félek hazamenni. Tegnap láttam anyu szatyrában a kutyás könyvet, annak ellenére, hogy a múlt héten is hoztam két közepest. Tavaly egész évben csak egyetlenegy volt, az is véletlenül csúszott be, kettest pedig még sosem adtak. Anyuék folyton June-t emlegetik, mert neki az idén csak jelesei vannak. Szeretném elmondani nekik, mit művelnek az iskolán kívül June-ék, hogy kutyákat gyilkolnak hétvégéken az Óvárosban, és cigarettáznak is, de rájöttem, hogy anyuékat a jegyeken kívül nem érdekli semmi. Mindegy, négyesnél rosszabbat nem szabad hazahoznom. És tényleg bánt, hogy ők megveszik azt a könyvet, én meg rossz osztályzatokat szerzek, de azért már nagyon várom, hogy odaadják, talán könnyebben menne a tanulás is.
November 04.
 Nem tudok tanulni, pedig szeretnék, de minden kiszalad a fejemből. Sírni a legjobb dolog a világon. Megkaptam a könyvet, és most azt remélik, hogy cserébe jobban igyekszem majd, próbálok is, órákig ülök a lecke fölött, ezzel megy el minden órám, minden napom, egyáltalán nem értem, hogy miért, de nem megy. Most is fáj a hasam, pocsék érzés lánynak lenni. June vajon hogyan csinálja? A kutyáknál is van ilyen?

Két évvel később

Május 17.

Felvettek a gimnáziumba! Anyuék repesnek a boldogságtól, én pedig lazíthatok végre, este koncertre megyek, ha minden jól alakul, ott lesz Oli is. Most még az sem zavar, hogy ép­p ma reggel lettem beteg, jöhetett volna jobbkor is, de hát egyelőre így megy ez, kiszámíthatatlan, mikor jön pontosan, és mikor nem. Most például csütörtökre vártam, ma pedig kedd van csak, de mind­egy, minél hamarabb jutok túl rajta, annál jobb.
Hurrá! Istenem, de jó érzés, hogy felvettek, és most mindenki elégedett velem. Hétvégén hatalmasat barangolok az Óvárosban, anyuék szabadjára engedtek péntektől szerdáig, és felvételi-ajándéknak öt karton kutyakaja-konzervet adtak, meg egy kutyafül-sapkát, bár megkértek rá, hogy nyilvános helyen, ha egy mód van rá, ne hordjam. Rémidegesek voltak a felvételi miatt, a kezüket tördelték két héten át, az utóbbi napokban anyu még az irodából is hazatelefonált, hogy megkérdezze, megjött-e az értesítő, és most, hogy megnyugodtak, szinte elkényeztetnek. Apu hirtelen felindulásában még azt is felajánlotta, hogy kilátogat velem a menhelyre, és megnézi, mit tehet a saját cégénél a kóbor kutyák érdekében, persze jól tudom, hogy ebből nem lesz semmi, de azért igazán kedves tőle, és végre legálisan lehetek majdnem egy teljes hetet az Óvárosban! Máris hozzáfogtam, hogy egy térképen bejelöljem a kutyáimat. Az egész hétvégét erre fordítom. Lehet, hogy Oli is velem tart, tőle kaptam a térképet is (az édesanyjával hozatta a polgármesteri hivatalból), úgy tűnik, őt is érdekli a dolog. Ez nagyon jó, de azt mondta rólam, hogy túlságosan fiús vagyok, és ez kicsit bánt. Az Óvárosban nem lehet szoknyában császkálni, de ma szoknyát veszek fel csak azért is, sőt, a bakancsot is otthon hagyom.

Május 21.

Oli – drága Oli! – a kanális partján sétálgatva azt mondta, hogy a nők a macskákhoz hasonlóak. Finomak, melegek és puhák, senki sem tud úgy hízelegni, senki sem tud úgy odabújni az emberhez, mint egy macska, mert a macskáknak az a fontos, hogy szeressék őket, míg a kutyák­nak inkább az, hogy szerethessenek valakit. Ezért a macska hízeleg, de sosem tudni, éjszaka merre jár, és azt sem, hogy kinek dorombol még. Amikor erről beszélt, úgy tűnt, hogy voltaképp kedveli a macskákat, mégis volt a hangjában valami ridegség, és ez bántott, mert nő vagyok, de nem macska. Attól tartok, hogy Oli nem látja ezt. Másrészt valószínűleg igaza van, és azért mond ilyeneket, mert idősebb nálam, és többet tud ezekről a dolgokról. Ugyanakkor talán maga sem tudja eldönteni, hogy miben látna szívesebben: nadrágban vagy szoknyában. Nem tudja, mit szeressen bennem igazán: a melegségem vagy a vadságom. Hogy vad vagyok, ő mondta, rajta kívül senki más, mégis igaza lehet. Én meg azt nem tudom eldönteni, hogy most szeret vagy megvet. Leginkább az tűnik valószínűnek, hogy ezt is, azt is, váltogatva a kettőt.

Augusztus 01.

Oli a megszokottnál is komorabb volt ma, fogalmam sincs, mi baja. Talán beteg lesz, mert forró volt a homloka, és a szája is kicserepesedett. Nem is akart velem lenni, pedig ez nem igazán jellemző rá. Őszintén szólva cseppet sem bántam, hogy nem is próbálkozott, most már komolyan félnék tőle, hogy teherbe esek, és ha így lenne, egyáltalán nem örülnék. Korábban nem érdekelt volna. Furcsa. Régebben a terhességet csodálatos dolognak hittem, de mostanában inkább olyan betegségnek tűnik, amit a férfiak terjesztenek, és ami csak a nőkre nézve halálos.
Hiába faggattam, mi baja, csak az ajkát rágta, és csak annyit mondott, hogy már sosem hagy el. Ennek örülhetnék is, de inkább félek, mert egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy épp vele akarok élni. Nem mintha tudnék jobbat nála, de Oli akkor is magá­nyos, ha velem van. Talán örökre az marad, én pedig nem akarom állandóan azt érezni, hogy mellettem is gyötrődik. Nem is értem, ha egyszer olyan fontos vagyok neki, ahogy mondja, akkor miért búslakodik, miért nem örül inkább nekem? Olyasvalami bántja folyton, amit nem érthetek, de azt hiszem, még ha érteném is, segíteni akkor sem állna módomban. Kell ez nekem? Úgy vagyok vele néha, mint annak idején az ókori bölcsekkel, Diogenészt ma sem igen értem, miért is jó egy hordóban lakni? Olinak a búskomorság a hordó, nem hajlandó kijönni onnan, úgy érzem, amikor nagyon szeret, akkor is csak kinéz onnan, és sehogy sem értem, ott gubbasztani mire való. Oli is lámpával jár nappal, de csak annyit értek belőle, hogy fényes nappal is sötéten látja a dolgokat. Biztos, hogy kell ez nekem? Amúgy is fiatalok vagyunk még, talán igaza van apunak, és csakugyan nem vagyunk tisztában magunkkal, de Oli erre sajnos nem gon­dol. Megijeszt, hogy még örülne is, ha nem jönne meg a vérzésem. Mihez kezdenénk akkor? Akkor talán kimászna a hordójából? Akkor talán neki is felkelne a Nap?

November 14.

Tegnap szakítottam Olival. Vége. Nem akarom leírni, milyen volt. Meglepődtem, milyen ostobán viselkedett, azon pedig még inkább, hogy ennek ellenére újra megszerettem. Az anyja felsegítette rám a kabátomat, tudom, hogy nem hallgatózott, mégis láttam rajta, hogy érti, mi történik. Nem szólt árva szót sem, ebben hasonlít Olira, ő is sokat hallgat, de könnybe lábadt a szeme, és mielőtt elengedett, egy pillanatra megragadta a kezemet. Mire elértem a kanálist, már úgy éreztem, hogy sosem szerettem jobban Olit, mint most, a szakításunk után tíz perccel. Nem vágytam még rá így soha, minden porcikám azt kívánta, hogy forduljak vissza, a tudatom viszont azt parancsolta, menjek tovább, menjek, menjek csak, míg haza nem érek, aludjak, és a reggel más lesz már, megváltozik örökre minden. Mára csakugyan nem maradt semmi a tegnapi fájdalomból és vágyódásból, mintha kicseréltek volna, újra reálisnak és szépnek, szabadnak és gondtalannak látok mindent, és már csak arra emlékszem, hogy Oli nevetségesen viselkedett. Megnyugodtam végre, igaz, nem vagyok biztos abban, hogy rendjén van ez így. Mindegy, nem tépelődöm tovább, emlékezni sem akarok, legalábbis egy darabig szeretnék nem gondolni rá.
Ma végre kimentem az Óvá­rosba, két hét után először. Csak vasárnap akartam, de iskola után másképp döntöt­tem. Otthon ugyanis áll a bál, mert rosszul kezdtem az évet, és persze Oli miatt is. A rossz jegyeket arra vezették vissza, hogy túl sokat vagyunk együtt, s igyekeztek is visszafogni minket, most meg, teljesen váratlanul úgy csinálnak, mintha Olit pártolnák. Főként apu. Megáll az eszem! Nem értem, mi a helyzet, nem is érdekel, csak valahogy magammal jönnék tisztába már.
Ráadásul anyu – valószínű­leg – beleolvas a naplóba. Nem biztos még, de nem várom meg, hogy kiderüljön. Kihoztam a naplót az Óvárosba, most is itt vagyok. Ezentúl, amikor csak lehet, kijövök, és itt írok. Itt, a gömbház negyedik emeletén van egy eldugott kisszoba, valahonnan még egy íróasztalféle is itt maradt, mindent ellep a por, de nem zavar. Az ablakból rálátok a dűnékre és a tengerre, a te­tőn nyaranta sirályok fészkelnek, kutya is kevesebb akad errefelé. Fura, de most örülök ennek. A falból kiáll egy vascső, talán egy radiátorhoz tartozott, amit azonban lefűrészeltek. Ha kiszedem a füzetből a lapokat és összetekercselem, éppen beledug­hatom, úgyhogy nem is látszik, habár itt nem jár senki. De nem árt az óvatosság. Csak arra kell ügyelnem, hogy ne toljam be túlságosan, mert akkor nem bírom kiszedni. A borítót meg a tollakat az asztalfiókban hagyom. Épp jó hely, késődélután süt be ide a Nap, amikor leginkább ráérek. A sarokban még egy jókora sirálytojást is találtam.

November 20.

15.-én reggel, az első órán végre megjött a vérzés, de olyan kellemtelenül, mint még soha. Délutánra merő víz lett az ingem, azt hittem kireped a hasam, megfájdult a fejem, szédültem és hányingerem volt. Nem éreztem még ilyet, ezért nagyon megijedtem, és szentül hittem, hogy valami visszavonhatatlanul nagy baj történik velem. Nem szóltam senkinek, csak azért imádkoztam, hogy Olinak eszébe ne jusson megkeresni. Másnap anyu adott igazolást, mert látta, hogy tényleg pocsékul vagyok, apu viszont rendkívül türelmetlen velem. Így persze az Óvárosban sem jártam, se kedvem, se erőm nem volt elhagyni a házat, egész nap a forró radiátornál gubbasztottam. Nemcsak a fájdalom volt szokatlan, hanem az is, hogy ijesztően sokáig tartott, ám tegnap reggelre rendbejöttem. Közben anyu unszo­lására a rendelőben is jártam, az orvos nem mondott semmit, míg az igazolást írta, bár furcsán méricskélt, de már nem számít, túl vagyok rajta, ez a lényeg.
Az a fontos, hogy ma elmentem az iskolába, nem mintha olyan hatalmas kedvem lenne hozzá, csak nem akarok végzetesen lemaradni az anyagban. Ezek olyan őrületes tempóban haladnak, én meg semmit sem tudok! Fogalmam sincs, mi lesz így, minden összejött. Hiányzott már, hogy egyedül maradjak az Óvárosban, és leírjam ezt az egészet. Ki is mentem, de nem sokáig voltam a gömbházban. Kiszedtem a lapokat a csőből, és még a borítóba se csatolhattam vissza őket, amikor az udvaron rázendítettek. Pontosabban nem is az udvaron, hanem a szemközti lapos te­tőn. Eddig senkivel sem találkoztam errefelé, most pedig egy komplett zenekart láttam az ab­lak alatt! Nem tudom, hogyan kerültek oda, ráadásul csepergett az eső. Ilyen őrültséget! Minden a feje tetejére áll. Azt hiszem észrevettek, amikor kilestem. Olyan ideges lettem, hogy még a szám is kiszáradt, felkap­tam a naplót, egyenesen hazarohantam, és megmondtam anyunak, hogy ne zavarjon, akkor se, ha ég a ház. Akart valamit kérdezni vagy mondani, de nem vártam meg, gyorsan bezárkóztam. Ha bejön, megmondom neki: Hagyjon békén! Már mindegy. Olyan ideges vagyok, nem számít, ha még idegesebb leszek. Szinte kívánom is, hogy benyisson, legalább megmondanám, mi a véleményem az egészről.

November 25.

A skótjuhász-írszetter keveréknek a Jordsong nevet adtam, nemigen hallgat rá, de menni fog. Szinte minden nap kimegyek hozzá. Furcsa. Ma egész csinos vackot csinált magának egy hatalmas pokrócból és szakadt ingekből, honnan szerezhette, nem tudom. Valahol evett is, mert a csir­kéből csak falatokat vett el, és szép, fényes a szőre.
Ezúttal nem találkoztam senkivel, így aztán visszaköltöztem a gömbházba. Most is itt írok, igaz, nagyon nehezen megy, mert hideg lett, és elgémberednek az ujjaim. Valamit ki kell találnom, talán ha termoszban forró teát hoznék magammal? Csak félek, hogy feltűnne otthon, akkor aztán magyarázkodhatnék, habár tudják, hogy továbbra is rendszeresen járok az Óvárosba, mivel a múlthéten kiragasztottam az ágyam fölé a kutyatérképet. Per­sze volt balhé belőle, de nem túl nagy, a tanulás így, a tanulás úgy, a szokásos oktatás, azt meg rutinból is elviselem. Nagyon hideg van, be is fejezem, mert megfagyok.

November 26.

Valószínűtlenül sűrű a köd még mindig, egészen megzavar. Idefelé tartva úgy érzékeltem, hogy követnek. Jordsong jóformán semmit sem evett. Egyre hidegebb van itt, kesztyűben pedig csak lassan és csúnyán tudok írni. Be kellene deszkázni az ablakokat, akkor talán melegebb lenne, úgy viszont nem látni a tengert.

November 28.

Tanítási szünet! Amint anyuék elmentek dolgozni, azonnal főztem egy kanna teát, csináltam néhány szendvicset, raktam el gyertyát meg gyufát, összehajtogatva a kutyatérképet is becsomagoltam, és kilencre már az Óvárosban voltam. Végre felszállt a köd, kicsit fúj a szél, süt a Nap, és hideg van.
Nagy meglepetésben volt részem ma. Jordsongnál járt valaki.
Amikor befordultam az utcába éppen guggolt, és ha jól láttam Jordsongot etette. Csodálom, hogy Jordsong se vett észre. Elbújtam az első kapualjban. Hosszú, befont haja volt, szűk farmernadrágot hordott, és széldzsekit. Először azt hittem lány, de aztán, amikor Jordsong elé pulykaszárnyakat dobott, előkerült valahonnan egy mastiff, mire megfordult (ekkor láttam, hogy fiú), egy hosszú láncot húzott elő, és mielőtt a szerencsétlen eb félreugrott volna, elkaszálta a lábait a lánccal. A mastiff elfeküdt, mire a fiú néhány csapással agyonütötte. Olyan hirtelen történt, hogy fel sem fogtam, mi történik. A fiú felugrott, odavágott néhányszor, és a kutya úgy terült el a macskakö­ves úton, akár a krumpliszsák. Jordsong rémülten iszkolt a belsőudvarra, ám alig néhány perc múltán ismét kijött; csak a fejét dugta ki a kapualjból. A fiú hívogatta, de Jordsong nem lépett ki a kapu árnyékából. A fiú erre meg­fogta az agyonütött kutya hátsó lábát, forgott vele, és átdobta a föld­szinti ablak üvegtábláján. Nagyon erős lehet, úgy hajította be azt a hatalmas kutyát, mintha csak egy csirke lett volna. Ijesztő volt, mégis kíváncsi lettem. Kihasználtam, hogy Jordsong továbbra sem jött ki az utcára, és két kapualjjal előrébb surrantam, így viszont túl közel kerültem, ezért inkább felmentem a második emeleti ablakba. Reszkettem a gondolattól, hogy most majd tisztán látok mindent. Furcsa, és izgalmas érzés volt leskelődni. A fiú eleinte továbbsimogatta Jordsongot, aztán leült az út közepére, kibontotta derékig érő haját, és olyan sokáig fésülködött, akár egy lány. Amikor Jordsong befejezte az evést és leheveredett az utca napsütötte oldalára, a fiú varkocsba fonta a haját, bolhaporral szórta be Jordsongot, és végül – ugyanazzal a fé­sűvel, amivel magát – őt is megfésülte.

December 07.

Reggel eleredt a hó, szakadt egész délelőtt, és délután már csizmát kellett húzni. Siettem, ahogy tudtam, de csak négy óra tájban értem Jordsonghoz. Megint enni­való volt a táljában, nyilván a fiú hozta. Alig maradt némi idő szürkületig, úgyhogy siettem a gömbházba, és amikor ideértem, azt hittem, elájulok. A hosszú hajú fiú az asztalomnál ült, a naplómat olvasta, és már az utolsó oldalnál tartott! Azt se tudtam, hova kapjak, mit csináljak. Ordítsak, kiabáljak, vagy inkább elfussak szégyenemben? Leginkább dühöt éreztem, olyan vad haragot, amit még soha, mégsem csináltam semmit, egyszerűen képtelen voltam rá. A fiú rám nézett, elmosolyodott, és mintha ott sem volnék, továbbolvasott. Mindez olyan elképesztő volt, hogy földbegyökerezett a lábam. Talán azért nem tettem semmit, mert ha megmozdulok, megölöm. Kész szerencse, hogy az asztalon kívül csak egy toll meg egy sirálytojás van a szobában, mert ha más is lenne, talán tényleg olyat teszek, amit később megbánok. Amikor néhány perc múlva végzett, óvatosan becsukta a naplót, odajött hozzám, én meg csak kapkodtam levegő után. Megállt előttem, nem lehetett egy lépésnyire sem, és már azon voltam, hogy nekiugrok, kitépem a haját, kikaparom a szemét, megfojtom és elcipelem a sárga ház széntárolójába, betemetem szénnel vagy szeméttel, mint a kutyacsontokat, de akkor hátrasimította a haját, és homlokon csókolt. Gondoltam, ha még egyszer, csak egy ujjal is hozzám ér, tényleg megölöm, darabokra tépem, ha kell, nyakon szúrom a tollal, de ezek után, legnagyobb szerencséjére, egyetlen szó nélkül, lement a lépcsőn. Elképesztő! Szemét!
Bejegyzés idegen betűkkel december 16. után:
„Az Óváros királynőjének! Szombat reggel gyere a dűnékhez!”

December 17.

Úgy látszik, hiába rejtettem a folyosó lámpaburájába a naplót. A fiú valahonnan láthatott, mert megint megtalálta. Gondolom, ő írta a másik lapra ezt az üzenetet, hazaviszem a naplót, és ez a rengeteg hó is nyugtalanít, mert rossz, nagyon rossz, hogy bárki tudhatja, akár napok múlva is, merre jártam, hisz ott marad­nak a nyomaim. És még valami, ami szinte hihetetlen. A folyosón egy nyakláncot találtam a korláton. Nem tévedek, ez Oli nyaklánca, a medálon ott a monogramom. Hányszor feküdtem a nyaklánc mellett, Oli mellkasán, a sötétben, míg a jö­vőt tervezgetve beszélgettünk, nemegyszer hajnalig. A tévedés kizárt. Véletlenül veszthette el, mert ha nem keresek új rejtekhe­lyet a naplónak, meg se találom. Amikor hazaindultam, láttam is, hogy a fiú nyomain kívül (amit már ismerek), és a saját nyomaimon kívül egy harmadik nyom is a gömb­házba vezet. De hogyan kerül ide Oli? Sosem jártunk itt, a hosszú hajú fiún kívül senki sem tud erről a helyről, talán Oli is követett?

Három év múlva

Január 02.

Régen írtam naplót, még régebben hallottam Oli felől. Hirtelen azt sem tudom megmondani, hány éve láttam utoljára, és mikor szakí­tottam vele. Emlékszem, mindig féltem – még nagyon sokáig –, hogy egyszer meg­keres, de csak teltek a hónapok, és szerencsére soha többé nem jött. Talán nem is ismertem iga­zán, még az is előfordulhat, hogy félreismertem, egyébként pedig olyan visszagondolni rá, mintha nem történt volna köztünk semmi. Hallani is alig hallottam róla valamit. Lehet másfél éve is, amikor valaki azt mondta, hogy elköltözött, először csak a he­gyekbe, aztán pedig külföldre ment. Hogy mivel foglalkozott, nem tudták meg­mondani, olyasmit rebesgettek, hogy írásra adta a fejét. Igaz, írogatott, de nem hittem volna, hogy ér valamit, ehhez képest úgy hallottam, hogy egy könyve meg is jelent. Néhány hónapig nyomoztam utána, kíváncsi voltam, hisz mégiscsak Oli volt az első szerelmem, akkor is, ha alapvetően fatális tévedésnek gondolom a találkozásunkat. Titokban mégis azt reméltem, hogy én is szerepelek a könyvben, hátha magamra ismerek egyik vagy másik szereplőben, vagy egy-egy mozzanat felidézhet olyan közösen eltöltött estéket, amiket már elfelejtettem. De a könyvet vagy álnéven adták ki, vagy hamisak a hírek Oliról és a könyvről, mert bizonyosat senki sem tud, én meg semmi nyomát nem találom. Még ha igaz is, sosem lehetek bizonyos abban, melyik könyv az. Akad egy, amit írhatott volna ő is, éppolyan mélabús és borús, mint amilyen ő volt, és akadnak ismerősnek ható motívumok is, de ez önmagában azért édeskevés. Meg aztán, ha igazán érdekelt volna a dolog, megkeresem a szüleit, ők már csak nem hazudnának Oliról. El is mentem volna hozzájuk, mindig kedvesek voltak hozzám, de még mindig féltem attól, hogy Oli nyit ajtót, épp úgy, mint régen. Ezért nem mentem sehova, és a könyv utáni nyomozást is abbahagytam.
Tegnap előtt társaságban voltam, szilveszterezni, ahogy szokás. Konfetti, unalmas humorizá­lások, temérdek idétlen alak és pezsgő, a legjobb még a virsli volt. Éjfél után June, csakúgy mellesleg, a fülembe súgta, hogy Oli hazajött, és néhány hete fel­kötötte magát az Óvárosban. Berúgott, mármint June. Nem haragszom rá, nem volt kevésbé érzéketlen, mint én. A hír nem rendített meg, hisz már alig tudtam felidézni dolgokat mindabból, ami történt. Úgy gondoltam Olira, mintha csak egy lenne azok közül, akiket sohasem tudtam megérteni vagy sajnálni, ám a tudat, hogy éreznem kellene valamit, én azonban hűvös maradok, egészen elkábított. Megrémültem. Oli halála semmit sem mozdít meg bennem. Alig ittam, reggelre aztán szörnyű mehetnékem támadt, nem keserűségből, szomorúságból vagy idegességből, csakúgy. Több mint egy éve nem jártam az Óvárosban. Hajnalban hazamentem, zuhanyoztam, ettem valamit és elindultam.
Nem változott semmi, nyomokat egyáltalán nem láttam. Ahogy felfelé tartottam a lépcsőn, a tekintetem, a kisszoba előtt, a folyosón arra a vascsőre esett, ami a mennyezet kellős közepén vág át, egyenesen az egykori liftaknába tartva. Sosem említettem ezt a csövet, pedig ma rájöttem, hogy ettől a csőtől volt más ez a hely, mint a világ többi előtere. Attól, hogy nem futott végig a fal mentén, hanem egyszerűen átvágott a mennyezeten, méghozzá átlósan. A csőről gondosan csomózott és a végén elmetszett kötél lógott. Mondta June, hogy az Óvárosban, de azt nem, hogy épp itt. Igaz is, honnan tudta volna?

Január 10.

Két szál cigim maradt, és nem érzek semmit. Mintha nem is volnék. Megpróbáltam elképzelni, hogy nem létezem. Sikerült.
Két napja havazik, itt vagyok a gömbházban, csak ülök és fázom. Az éjszaka iszonyú volt. Néha elszende­redem. Az előbb – nem is tudom miért – végignéztem az asztal fiókjait. A legalsó fiók tele volt papírpernyével. Egy fehér cetlit találtam a halom tetején, amin a következő üzenet állt: „A tavaszi napéjegyenlőség idején legyél a dűnéknél! A hosszú hajú fiú”
Gyorsan hazamegyek, mert lassan akkora a hó, hogy nem lehet kijutni az Óvárosból. Nem akarok megfagyni. Élni akarok. Valahogy.

Március 12.

Tavaszodik, és elhatároztam, hogy újra kijárok a gömb­házba, ahol könyvet és naplót fogok írni. A naplót ugyanúgy dugom majd el, mint régen. Ki is mentem, de még mielőtt leültem volna írni, belenéztem a csőbe. Megszokás. Mintha abban reménykednék, hogy ottfelejtettem valamit. Előfordul az ilyesmi. Ritkán, nagyon furcsa pilla­natokban, észrevétlenül tűnnek el fontos, megszokott tárgyak; olyanok, amelyek szinte hozzánk nőttek, mi pedig – mintha amnéziában szenvednénk – csak akkor fedezzük fel a hiányukat, amikor egy lomtalanítás során vagy költözködésnél váratlanul előkerül a tárgy maga is.
Tehát belenéztem a csőbe, mintha ilyesmire vágynék, és lássunk csodát! Egy papírost találtam benne, most is itt fekszik előttem. Dermedten bá­mulom, és egyik cigarettát szívom a másik után. Odakint viharos, északi szél fúj, a tenger veszettül kék, én pedig nem értek semmit. Hallom a sirályok rikoltozását a tetőről, a napfény szinte bevág, arcul üt, úgy érzem, felhasít, akár a tőr. Csak bámulom az ismerős és szép kézírást:
A legalsó fiókban a naplómat találod. Nyugodtan elolvashatod és megtarthatod. Rád hagyom. Szeretettel: Oli.
De én tudom már, mi van a legalsó fiókban. Mattfekete pernye, semmi egyéb.
Milyen abszurd! És már azt is tudom, mit csinálok. Ezt a fecnit berakom a naplóba, hazamegyek, és nem írok már semmit, könyvet főként nem, hisz még sírni sem tudok.  
Skipsklokke.
Erős északi szél.

Fotó: Centauri


Oszd meg másokkal is! Köszönöm.
Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!
Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*

    CENTAURI honlap - a sötét oldal


    Ámorszérum – A szerelem ellenszere

    Erotikus irodalom – írások, novellák, regényrészletek

    Jégvágó (Magvető Kiadó, 2013)

    Jákob botja (Magvető Kiadó, 2016)

    LEGSZEBB EMLÉKEIM

    Norma Lea zónatitka – A nő gyönyöre, boldogsága és boldogtalansága

    17 Comments:

    1. Ibolya Nagy

      Szeretem a Péntek naplóját is, este újra elolvasom, köszönöm, Cen’.😊

    2. Félelmetes, hogy ennyire jól tudsz egy tizenéves lány bőrébe(is) bújni!

      • Ez egy külön történet, talán nem volna ördögtől való írni erről pár sort – Péntek egy elég hosszú regény egyik főszereplője, de voltaképp a regényen és a regényírás folyamatán belül kisebb lázadást vitt véghez ezzel a naplóval. Nagyon különleges emlék – olyan, amiről az ember rögtön tudja, hogy nem esik meg minden nap ilyesmi, és amivel hirtelen nem is igen tud mit kezdeni.

    3. Jó éjt,könnyű álmokat!

    4. marsovszki viktória

      Oó, egy hosszú írásodra találtam, Cen. 🙂 Most nem is olvasom el, mert kell az az egész napi várakozás, hogy este vár egy jó hosszú Centauri-írás! Jó napom lesz. Köszönöm!

    5. Sokrétűen funkcionáló pazar szöveg, ráadásul azt olvasom, hogy illeszkedő részlet is, hát igen lenyűgözött 🙂 Szeretettel gratulálok!

    6. kar, hogy nem lehet kinyomtatni

    7. marsovszki viktória

      És nem csalódtam.. 🙂 örömmel nyugtázom, hogy egy születendő regényed részletét olvashattam, Cen. Legyen segítségedre a Kék Angyal továbbra is! 🙂

    8. Marsovszki Viktória

      Hány regény fogan meg egy íróban, Cen’? Élete folyamán?
      Téged hallgatva, olvasva, úgy hiszem: sok!
      És hányat tud világra hozni, megírni végül?
      istenem….

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük