Paralleia

Lejlát ezer apró hiba pettyezi. Egyedi, apró, izgága. Izgató. Hatos veszélyességi fokozatba sorolt kamaszlány, aki – ha így folytatja – nemsokára eléri a hetes besorolást, s akkor, a 747-es cikkely értelmében, automatikusan megfigyelés alá kerül. Nagyjából erre gondol a magasan képzett és kifogástalanul korrigált biztonsági ember a hármas portán, ám úgy dönt, nincs ok óvintézkedésre, kamerák figyelik a lány minden lépését, ha csak a járása eltér a standardtól húsz-harminc százalékkal, a rendszer rögtön jelez, és konduktor áll rá. Azaz megfigyelő. Vagyis spion. Spicli. Hivatalosan konduktornak kell mondani az ilyet.

szűcs attila

Attila Szucs Girl in red -190×240


Apró termetű, negyven font súlyú, tizennyolc körüli, barna hajú lány lép be a Time Road Company helyi kirendeltségének hajlított füstüveg ajtaján, s már messziről látszik, hogy azon kevesek közül való, akik még nem hibátlanok. Az orr metszése korántsem ideális és a mellbőség is hagy némi kívánnivalót maga után. A biztonságiak alaposan megbámulják, s nemcsak szokatlanul alacsony termete miatt, hanem mert az álla is kisebb a trendinél, a szeme búzavirágkék, holott kék írisszel már csak ultrakonzervatív sznobok flangálnak. …És búzavirágok sincsenek. Talán ezért ment ki a kék szem a divatból. Bő harminc éve már.
A lány meleg, gesztenyebarna haja lágy hullámokat vet, különösen a válla fölött, s ez még a termeténél vagy a szemszínénél is feltűnőbb. A biztonságiak összesúgnak. Az idejére sem emlékeznek, mikor láttak utoljára ilyen hullámos, mi több göndörkés frizurát. Egyikük úgy véli, talán színésznő jön a fémdetektorok felé, olvasópróbáról ugrott be kinézni egy extravagáns utat, siet vissza, s ezért maradt rajta paróka. Mert csak paróka lehet ez, esetleg időleges beültetés. Egy biztos, nincs nő, aki ilyen frizurával él, gondolják az ideálisan izmolt őrök.
A Time Road ügyfélszolgálatának egylaki, vagyis hímnőssé operált transzszexuális utastrénere az alagsori testépítőknél jóval intelligensebb. Meg sem fordul a fejében, hogy a hullámos haj paróka vagy beültetés, más jegyekből biztosan tudja: csupán egy kirívóan elmaradott család sarjával hozta össze a sors. Ennek megfelelő az első kérdése is:
– Ha meg nem sértem, ön is génmanipulált?
A lány arca pírba borul, ugyanakkor valamiféle daccal válaszolja:
– Nem.
A tréner épp erre a válaszra számított, s azon morfondírozik, hogy elnézést kérjen-e, ám úgy dönt, nem forszírozza a dolgot tovább még egy bocsánatkérés erejéig sem. Ezt a kérdést így is, úgy is fel kellett volna tenni, voltaképp jó, hogy túlestek rajta a legelején.
– Szabad a nevét?
– Lejla.
– Ha nem tévedek, utazni szeretne ugyebár.
– Úgy van.
Az egylaki tréner – akár a kártyalapokat – kiteríti a katalógusokat, bekapcsolja a projektort, és az akciós ajánlatok ismertetésébe kezd:
– Talán tudja, hogy a Time Road kínálja a legmodernebb szabadidős utakat. Mivel október van, most a Vissza az őszbe időutazás-csomag a legnépszerűbb. Szívből ajánlhatom. Tudom, ma már olyan bő az álfák választéka, hogy a városkép szinte az éghajlatváltozás előtti időket idézi ősszel, de azért – köztünk szólva – ez nem az igazi, még a peremkerületekben sem. Szóval, tényleg melegen ajánlom a Vissza az őszbe programot. Az idén öt verziót kínálunk Európába és Észak-Amerikába. Ami pedig a történelmi időket illeti, szintén öt lehetőségből választhat. Amint látja, az Őszi Odüsszeia az ókori Görögországba vezet, Krisztus előtt 421-ben hallgathatja meg Periklész híres beszédét az Akropolisz átadóján. Abban az évben páratlanul színpompás volt az athéni hegyoldal. Bár igaz, ami igaz, ez az ókori ősz nem fogható az amerikai turnusokhoz. Tekintse meg a Sziú ősz képeit, ezt a színpompát 1870-ben! Ha ajánlhatom, ezt válassza. Ellentétben a görög úttal, itt szót válthat a telepesekkel is, bár erős német akcentussal beszélnek. A felderítő kollégák kitartó keresés után bukkantak erre a téridő-helyszínre, s nagy biztonsággal állíthatom, hogy a mi irodánk találta ez idáig a legszínpompásabb őszt az időben. Az 1870-es év védett termék, tehát kizárólag a Time Roaddal utazhat oda. Nem mellesleg Aranyhúr-díjas útról beszélünk, ráadásul a hó végéig féláras.
– Nagyon kedves, de engem nem érdekelnek az ősznéző utak. Dédapámtól maradtak rám fényképek a nagy lombhullások idejéből, beérem azokkal.
– Kisasszony, higgye el, nem az értékesítő szól belőlem, de néhány fotó azért nem az igazi. Én tavaly fizettem be a feleségemmel a Sziú őszre, és mondhatom, páratlan élmény volt.
– Igen, köszönöm, hiszek önnek, de az igazat megvallva, én már tudom, hová szeretnék utazni.
– Igazán?
– Csak épp nehéz megfogalmazni.
– Nem gond. Próbálja csak meg. Hisz ezért vagyok itt.
– Szóval voltaképp a jövőmben, illetve a múltamban tennék egy kört, ha lehet.
– Tehát egyéni útról van szó?
– Alighanem.
– És inkább a múlt vagy inkább a jövő?
– Voltaképp a jövő, azaz nem tudom. A jövőből szeretnék rálátni a múltra.
– Vagyis két utat szeretne?
– Nem egészen. Nem a jövőm érdekel, hanem az, hogy mit kellett volna másként tennem a múltban, hogy a jövőm szerethető legyen.
– Szerethető?
– Tudja, olyan, amilyennek szeretném. Úgy tudom, erre is van lehetőség, nemrégiben hallottam erről. Vagy tévedek?
– Ezek szerint ön a Parallelidákra akar menni.
– Elnézést, megismételné?
– Parallelidák. Vagyis párhuzamos valóságok.
– Igen, erre gondoltam.
– Sajnálom. Ez annyira új, hogy ezzel még a Time Road sem foglalkozik, ráadásul a profilunkba sem illeszkedne.
– Úgy tudtam, hogy ez a legnagyobb időutazásokkal foglalkozó vállalat.
– Kedves kisasszony, ez így van, csakhogy a Parallelidákra menni nem egyszerű időutazás, jóval több annál. Adhatok címet, ahol érdeklődhet, végül is a Parallelidákkal egyelőre csak állami cég foglalkozhat. Sok jóval nem bíztatom. Civileket talán nem is utaztatnak. Ha mégis, aligha tudja megfizetni. Íme a cím, próbálja meg, de ha nem jön össze, jussak eszébe, és gondolja át az ajánlatomat. A jövőjét az is jobbá, vagy ahogy ön mondta: szerethetőbbé teszi, ha látott valami igazán szépet a távoli múltból, mondjuk a Sziú őszt. Gondolja át!
Lejla némiképp csüggedve nézegeti a Time Road prospektusára firkantott címet. Svájcba kell mennie, a CERN központba, a hajdani Nagy Hadronba, ám előtte odaszól, jó-e a cím egyáltalán. Valóban ott foglalkoznak a Parallelidákkal?
Fiatalos, bársonyos, édes női hang beszél vele, azzal a nehezen felismerhető mellékzöngével, amely a hangszálműtött nők orgánumát jellemzi. A zönge erejéből Lejla úgy saccolja, hogy a hölgy legalább százéves, de talán annál is több, viszont nyilván alig néz ki többnek negyvennél, mert aki hangszálműtétre megy, az rendszerint fiatalítókat is szed, és talán már harmincéves korától plasztikáztat. Lejla őszinte érdeklődéssel kérdezi a nőt, hogy vele találkozik-e a központban vagy valaki mással. A fiatalított hangot meglepi Lejla kérdése, kedvességnek veszi, szokatlan és kissé nyugtalanító közvetlenségnek, amely szintén ritka már, ki is csúszik egy kissé faragatlan kérdés a száján:
– Mondja csak, kedves, maga ugye a Provinciából hív?
Lejla cseppet sem sértett, éppolyan büszkeséggel válaszol, mint amikor a génmanipuláltságát firtatták.
– Igen, a Provinciából.
– Különös lehet. De kérdésére válaszolva, nem én fogadom majd. Ne kérdezze, hogy ki, fogalmam sincs. Mikor jön? Számoljon azzal is, hogy Svájcba csak hétfőn és pénteken léphet be. Az Új Hadronba viszont, időpont-egyeztetés után bármikor. Szóval?
– Holnap?
– Ez most kérdés?
– Holnap – válaszolja Lejla.
– Jaj, de sürgős. Maga diák?
– Igen.
– Tudja, hogy önnek jár a cirkumpoláris kedvezmény is?
– Köszönöm, tudok róla. Nagyon kedves.
– Nem tesz semmit, ez a dolgom. Akkor holnap. Éjjeli időpont is megfelel? Hadd javasoljam, éjjel gyorsabban jut be.
– Rendben, legyen éjjel.
– Akkor éjjel egykor legyen a régi Nagy Hadron hármas portájánál. Ne tévessze meg, hogy CERN van kiírva, az lesz a Nagy Hadron, de ha bizonytalan lenne, bárki eligazítja a környéken. Viszlát.
Lejla nem mond otthon semmit, szótlanul vacsorázik, fürdik, és sietve visszavonul a szobájába. Meztelenre vetkőzik, bebújik a termopléd alá, a kezét a combjai közé dugja, a mennyezetet nézi, és arra a jövőre gondol, amelyet néha utazás nélkül is látni vél, s amely tizennyolc éves koráig egyre közelibbnek tűnt, ám újabban egyre távolibb. Itt van ez a világ, amelybe születtem – gondolja Lejla –, amely nemrég még oly ismerős volt, s oly idegen újabban. És itt van ez a fiú, aki oly közel állt hozzám pár hete, most meg nem is köszön; épp ő, aki eltéphetetlenül tartozott hozzá a sokat látott jövőhöz, ahhoz a közeli jövőhöz, amely most távolodni látszik. Valamit elrontottam, a napokban talán, a múlt héten, valamikor, nemrégiben, nincs mit tenni, vissza kell menni, s helyrebillenteni a dolgokat, visszahozni az elveszett jövőt.
Erős északi szél zúdul a Provinciára hajnali négy tájban, zúgnak a tetők, a rosszul rögzített műfák száz számra dőlnek ki, vadul szakad a komor és barna, nyálkás és nyúlós eső, nem járnak helikopterek, szokatlanul nagy a csönd. Lejla összepakol, alig nagyobb a táska, mint más napokon, azt mondja, új kurzust vett fel, a sorstranszmissziót, ami igaz is, de nem ezért megy el korán. Nem akarja az otthoni szerverről intézni a jegyfoglalást, még nyoma marad, a szülők nem pártolják az új divatokat, technológiaellenesek, divatjamúltak. Erősen hisznek az igazukban, jó emberek, ám fanatikusok, és a szívük szakadna meg, ha megtudnák, hogy a lányuk önként és dalolva vesz részt a legújabb hóbortokban, ahogy az apja mondaná: a modern hókuszpókuszokban; ezért indul korán, és intézi a jegyfoglalást egy nyilvános hálózatról, hajnali hatkor.
A CERN új épülete szupermodern és acélszürke, mögötte a hegy csak egy hatalmas púp, mint egy betemetett szemétdomb, olyan. A hármas portán pontosan az a típus fogadja Lejlát, amely megbámulta a Time Road előcsarnokában. Ez is jól izmolt, erős és hajlékony, szögletes állú, nagy szemű, kefehajú és gyanakvó. Férfi. Ez is alaposan szemügyre veszi apró termetét, hullámzó haját, kék szemét, ódivatú állát, mellét, lábát, fenekét; mindazt, ami a vegytiszta kéjvágyat nosztalgiával fertőzheti. Lejla izgatott, nemcsak a haja, hanem a teste is hullámzik – ódivatú testbeszéd, imbecillis szenvedély, hatos veszélyességi fokozatba sorolt kamaszlány. Ez a megfelelő kifejezés Lejlára. Ő az, akiről azt írják: mivel nem vetették alá se génmanipulációnak, se testi-lelki korrekcióknak, olyan jegyeket mutat, amelyek kiszámíthatatlan hatással lehetnek másokra. Mert egy nem egészen tökéletes váll szebb lehet a tökéletesnél is, mert az ember egyelőre még tökéletlen lény, s irracionális, sokszor kedveli a tökéletlent, gyakran épp az egyedi lobbantja lángra, s ami még rosszabb, leginkább az apró, alig tudatosítható hibát, aszimmetriát, hiányt vagy többletet érzékeli egyedinek. Egy tökéletes világ tökéletes, racionális polgárai sosem érzékelnék Marylin Monroe-t istennőnek. Belátná mindenki, hogy az az apró kis anyajegy, mindent tönkre tesz. És épp az arcán…! Borzalom. Mégis: a lakosság 76%-a még mindig emocionális alapon dönt, még mindig észlelhető a Monroe-effektus, vagyis az, amikor apró hiba hat a tudatalattira, s a tökéletlenért rajonganak némelyek.
Lejlát ezer apró hiba pettyezi. Egyedi, apró, izgága. Izgató. Hatos veszélyességi fokozatba sorolt kamaszlány, aki – ha így folytatja – nemsokára eléri a hetes besorolást, s akkor, a 747-es cikkely értelmében, automatikusan megfigyelés alá kerül. Nagyjából erre gondol a magasan képzett és kifogástalanul korrigált biztonsági ember a hármas portán, ám úgy dönt, nincs ok óvintézkedésre, kamerák figyelik a lány minden lépését, ha csak a járása eltér a standardtól húsz-harminc százalékkal, a rendszer rögtön jelez, és konduktor áll rá. Azaz megfigyelő. Vagyis spion. Spicli. Hivatalosan konduktornak kell mondani az ilyet.
A férfi tehát átadja a mágneskártyát, és Lejla bejuthat a hajdani Nagy Hadronba, onnan pedig riksa viszi az új részleg gigászi kupolája alá.
Az 1112-es szobában mentálisan erősen korrigált, végtelenül nyájas férfi fogadja. Kedvessége oly meggyőző, hogy Lejla fejében megfordul: „Ez az ember talán nem is manipulált? Épp olyan, mint apa. De apa szigorú és mogorva. Aki természetes, az mogorva. Aki korrigált, az nyájas. Ez az ember viszont mintha mindkettő lenne egyszerre: természetes és kedves. Pontosabban úgy kedves, mintha születésénél fogva lenne az.”
Lejla feszültsége csökken, csaknem boldog, hogy végre emberséges alak közelébe jut, nem fürkészik bántóan a haját, a mellét, a fenekét. Végre! Ez a férfi segít neki, nem világítja át röntgennel, szemlátomást nem kattognak benne a standard nő leírásának fő és alpontjai, nem a központi menü, egyfajta termékleírás szerint ítéli meg. Talán meg sem ítéli! Ezért Lejlát az sem zavarja, hogy a férfi arca viszont sablon. A minta egyértelműen a híres B60, a Káosz főszereplője – ugyanaz a csúcsos áll, ugyanaz a vonzó gödröcske az erős, fekete borostamezőben, és ugyanaz a szomorkás, mégis erőt sugalló tekintet a viszonylag erőteljes szemöldökeresz alatt. Kicsit már ez is divatjamúlt, a Káosz kasszasikere már vagy ezerszer megdőlt, B60 ideje leáldozott, nem játszik már, privát partikra sem hívják, talán még vetkőzni se, elmúlt százhúsz, ám fiatalkori képei alapján sok nőnek még mindig zsáner, talán ezért akad még fiatalabb férfi is, mint ez itt, aki B60-ná alakíttatja magát.
– Drága kisasszony, mi szél hozta? – kérdezi az ötven körül járó férfi. – Pardon, a nevem Kvark. Foglaljon helyet!
– Köszönöm – rebegi Lejla és az óriási plüssbe ereszkedik. A plüssben nincs semmiféle váz, Lejla úgy érzi, rögtön nyakig merül és hanyatt dől, de nem csekély erőfeszítés árán egyenesbe hozza magát.
– Egy pohár vizet?
– Megköszönöm.
Kvark mozgása szintén az apját idézi fel, mondhatni vadregényes, Lejla anyja legalábbis ezzel a jelzővel illetné. Könnyed, természetes, örökölt, és nem manipulált, nem köszön vissza benne egy gyorstalpaló testbeszéd-tanfolyam sem. Kevesen mozognak így. Főként Svájcban. A Provinciában még csak-csak, de itt ez egészen kivételes. Lejla tudja ezt, okos lány, és még nem vesztett el mindent, bízik a jövőben, akármilyen gyorsan távolodik is tőle.
Lejla rögtön tudja, hogy Kvark az első manipulált férfi az életében, aki megnyerő. Aki élőnek hat. Aki nem egy tökéletes zombi. C16, a fiú, akit a jövőjében lát, ő is ultrakonzervatív családból való, nagyon is provinciai, tehát nincs korrigálva semmiben, éppolyan, mint ő, talán azért is hat rá oly könnyen, s az apjától is mindig azt hallja, hogy ami korrigált, ami manipulált, felvarrt, kitöltött és klónozott, az mind-mind pocsék. Visszataszító, természetellenes, emberellenes, éghajlatellenes és univerzumellenes. Ám Lejla most tisztán tudja, hogy ez a hajszálerekig átrendezett férfi tetszik neki. Ha egyetlen csigolyája sem az igazi, akkor is. Mert jól manipulálták, jól korrigálták, egyszerűen mindent jól csináltak rajta, jobbá tették mindenét, olyannyira, hogy az is érdektelen, mi volt a sablon. Még B60-nál is jobb! Fel is merül Lejlában, hogy talán B60-t igazították Kvarkhoz, s nem fordítva.
Lejla korrekció nélkül is okos lány. Ritka, természetes intelligencia dolgozik vadul az apró hibák szépséges sora mögött, ám egy dolgot mégsem tud. Nem tudja, hogy amikor Kvarkot szemléli, a képzeletében a Nagy Hadrontól távol, Svájcon és a Provincián túl látja őt. Nem házak között, nem csarnokban, hanem a dédapa fotóinak világában, ott, ahol ősszel még lombjukat vesztik a fák. Ott, ahol Kvark szörnyen érezné magát, és mint egy gólem, talán szét is esne. Ha Lejla tudatosítaná, amit önmagában lát, szégyenkezne: virágzó mezőn nyargal, füstmentes alkonyban, pucéran, s Kvark – abban a szépen vérző alkonyban – valamiféle nagyfarkú, tudós Tarzan, bogyók és a jövő ismerője, minden öböl és minden barlang egyedüli örököse, valóságos Ádám, egy alfahím, Lejla pedig hamvas, reményteli és ránctalan ősanya, aki korrigálhatatlan, manipulálhatatlan jövőt szül majd Kvark temérdek, tűzforró magvából.
– Ez afféle üzemlátogatás? Netán kvantumfizikát tanul a drága kisasszony? – kérdezi Kvark, és Lejlának nyújtja a tiszta vízzel teli hűvös poharat.
– Nem igazán.
– Ó, azt hittem, hogy ön is a Hadron-jubileumra jött.
– Sajnálom, azt sem tudtam, hogy most van. Röstellem – mondja Lejla, s arra gondol: csak egy hajszálon múlt, hogy az Akropolisz átadóján viszont ott legyen. Krisztus előtt 419-ben.
– Semmi gond. Igaza van, nem a jubileum a legfontosabb. De akkor miben segíthetek?
– Nem szólt senki?
– Nem, de mondja csak bátran! Örülök, ha egy ilyen természetes szépségnek segíthetek. De kérem, ne adja tovább, hogy a természetességét dicsértem, tudja, hogy van ez… Nem mindenütt veszik jó néven. És remélem, nem vette tolakodásnak – mondja Kvark, s ezzel olyan meghittséget hoz létre, amelyben Lejla rögtön felolvad.
– Engem a Parallelidák érdekelnek. Szeretnék odautazni.
Kvark megdöbben, s ugyanakkor csodálat tükröződik rajta:
– Gondolja, hogy odautazhat? Ezek szerint azt sem tudja, hogy alig másfél éve nyílt ez a lehetőség. Civilek eddig nem utaztak, s ha fognak is, nagyon sokba kerül. De tudja, mit? A kísérleti utasok közül ketten ellenreakciót mutattak az elixírrel szemben. Ha jól meggondolom, beszervezhetném a helyükre. Méltányos áron. Mit szól? De mielőtt bármit válaszolna, árulja el, miért kíváncsi a Parallelidákra?
Lejla lelkesen meséli Kvarknak, mint egy régi, bizalmas barátnak, hogy újabban veszni érzi a jövőjét, a múltban sejt hibát, s azt a hibát akarja megtalálni.
– Szép szándék, csak épp ez nem olyan egyszerű. Tudja, a párhuzamos valóságok lényege épp az, hogy végtelenül sok van belőlük, s nagy részük épp csak egy kicsit különbözik attól a valóságtól, amelyben most vagyunk. Vagyis ha átküldöm az egyikbe, talán meg sem találja a különbséget, talán csak egy kavics lesz másként, egy repedéssel több a falban, ráadásul igen hosszú idő, hogy a párhuzamos valóságok tízezreit végigjárja. Ehhez kell az elixír, amely meghosszabbítja az életét. Az pedig szinte megfizethetetlen. Ön rokonszenves nekem, de ezt még én sem intézhetem el. Ráadásul csak akkor van esélye, ha pontosan tudja, mikor romlott el a jelen, azaz a múlt. Sejti esetleg, hogy hol hibázott?
Lejla nem tépelődik, rögtön egy bizonyos nap ugrik be, amikor C16, a provinciai fiú nem karolta már többé. Amikor elszakadtak a kettejüket összekötő érzékeny szálak, és bár Kvarkra nézve nem is tűnik már oly fontosnak, hogy visszamenjen ahhoz a délutánhoz, mégis habozás nélkül nevezi meg a dátumot, sőt az órát és percet is.
– Remek! Így sokkal könnyebb a dolog! – örvendezik Kvark, és Lejla vállát átölelve azt kérdezi:
– És a bátorsága is megvan hozzá? Ki tudja, mit lát majd? Ez még kezdeti utazási forma. Biztonságos, ám kezdeti, a következményeket nem ismerjük még, alig vannak teszteredményeink. Így is akarja?
– Feltétlenül – mondja Lejla, de a válasz már voltaképp arra vonatkozik, hogy szeretne minél tovább maradni Kvark bűvkörében. Szeretné, ha tovább karolná, ha még erősebben, ha hozzáérne az arcához, ha beletúrna a hajába, a húsos ajkait pedig az övéire tapasztaná, még ha szilikon, akkor is. Ha az ágyékával nekifeszülne az ő ágyékának, ha félrevonná a sarokba, ha visszalökné az alaktalan plüssbe, és arra kérné: rakd szét a lábad! Fittyet hányva a biztonsági kamerákra, kicsatolná a szíjat, és elővenné a farkát, amivel új nemzedékek hosszú sorát nemzené egy új, derűs és természetes Éden számára. Kvark pénisze nyilván új típusú, nyomásérzékelő, biopneumatikus „Kaméleon”, vagyis mindig épp akkora, hogy kitöltse a partnert. Se nem kisebb, se nem nagyobb. A kényes behatolásnál kisebb, majd hézagmentesre nő, s ha kell, akár az aktus közepette is dinamikusan és ideálisan változik, viszont jóval nagyobb erővel lövell, és jóval többet is, mint a natúr, arról nem beszélve, hogy nem tisztán ondót, hanem sterilizáló és fertőtlenítő, vitaminos hüvelybalzsamot is. Olyan a natúr ondóból kifejlesztett síkosítót, amely megsokszorozza a kéjérzést és vagy tízszer hosszabb idejűvé teszi, amitől a vagina garantáltan és sérülésmentesen az ájulásig döfködhető. Lejlában féktelen vágy ébred, hogy ezt a turbó intelligens péniszt – mely kiiktatja a fájdalom és a fertőzés kockázatát – magába fogadja. Vágyik a tuningolt biotech hímtag okozta extra örömre, semmivé lesz egy pillanat alatt minden fenntartása, a konzervatív, reakciós neveltetés, vágyik Kvarkra, úgy érzi, természetesebbnek érezné őt, mint bárki mást. Közelebb akar kerülni hozzá, ha kell, azon az áron is, hogy bizonytalan kimenetelű és drága utazást tesz a Parallelidákra.

szűcs attila

attila-szucs_-detection_-oil-on-canvas_-60x50cm


– Úgy látom, maga régi vágású családból való, így talán nem sértem meg vele, ha megkérdezem: ugye, tanult még kézírást?
– Igen, édesapámtól – rebegi Lejla.
– Remek. Tudja, ez könnyebbség. A grafológusok sokat segíthetnek. Már csak egy kérdés marad. Miből fedezi az elixír árát? Nem bánja, ha az élete jelentősen meghosszabbodik?
– Nem igazán örülök neki, de ha egyszer muszáj…
– Muszáj. Ha tényleg a Parallelidákat akarja. Segítem magát mindenben, ne aggódjon, csak hát az elixír ára… A család támogatására számíthat?
– Az sajnos szóba sem jöhet. És más eshetőség sem – magyarázza Lejla, és arra gondol: „Miért nem lassít, miért nem tér el a tárgytól, hogy inkább rám figyeljen?”
Kvark az állát simogatja:
– Várjon csak, talán erre is van megoldás.
„Bár ne lenne – gondolja Lejla – és még hosszan kereshetnénk a megoldást a problémára, s közben rám találna és felfedezne engem. Felfedezné bennem a gyors és biztos, nyugtalanító és vonzó megadást. Rájönne, hogy nincs ellenemre benne semmi, ami mű és új, rájönne, hogy hiszek korrigált részéinek édes működésében, és mindent, ami bennem régi, természetes és szűz, örömmel adnám oda neki.”
– Ha esetleg petesejtet adna nekünk klónozásra…
Lejla összerezzen, de aztán arra gondol: pár sejt, mit számít az? Ha ő így gondolja jónak…
– Rendben. Mikor?
– Nyélbe üthetjük akár azonnal is, s aztán jöhet a lényeg! Kiképzem az útra. Személyesen, ha úgy akarja.
– Örülnék – mosolyog Kvarkra Lejla, mintha a „kiképzés” szó fedné le mindazt a vágyat, amely egy perc alatt, mint a tűz, elborította. Egyébként is: a petesejtvétel bizalmas aktus. Bár egészen másként, mint akarná – mióta Kvarkot megkívánta –, de behatolnak majd a testébe. „Mindegy is hogyan, gondolja Lejla, csak Kvark is ott legyen! Ha ő csinálná, az volna a legjobb. Hátha tényleg ő csinálja!”
És engedelmesen követi az Új Hadron oldalcsarnokába.
A műtő steril és vörös. Metsző benne a levegő, Lejla frissnek érzi, ahogy azt a vizet is, amellyel két nő – nem tudni, mi okból – tetőtől talpig lemossa, aztán bebugyolálják. A lepel langyos és rendkívül finom. Lejla sosem érezte magát így, csak olvasott ilyesmiről, igen, talán a rómaiak éltek ilyen finom kelmék és valódi érzések között, virágkorukban, a Birodalom kettészakadása előtt, gondolja, aztán újra a műtő, Lejla felfekszik az ágyra, összezárja a lábát, kicsit szorong, és várja az érzéstelenítést, de nem endoszkópiával veszik ki a sejteket, hanem a hüvelyen át.
Kvark a sarokban áll, bárhogy szuggerálja is Lejla, nem lép közelebb. A lengőajtón át két férfi érkezik és egy nő.
– Kérem, nézzen a mennyezetre! – utasítják Lejlát, és a hüvely tágításába kezdenek.
– Szűz a lány – állapítja meg az egyik.
– Még ilyet! – mondja halkan a másik.
Kvark ekkor mégiscsak odalép az ágyhoz, megfogja Lejla kezét, és végigsimít a homlokán:
– Ez csodálatos.
„Miért nem te csinálod? Hagyjuk a Parallelidákat! Küldd el ezeket az alakokat! Menjenek el, és vegyék ki belőlem ezt a hideg csövet! Hadd mosakodjak le, kapcsold le a hideg fényt, engedd ki a metsző levegőt, mosolyogj rám úgy, mint először, zárd be az ajtót, kapcsold ki a kamerákat, és tégy a magadévá. Ne vegyél ki belőlem semmit. Inkább, amit csak lehet, ami csak benned van, rakd belém!” – gondolja kétségbeesetten Lejla, ám úgy tűnik, Kvark nem rendelkezik a gondolatolvasás képességével és emóciónak benne nyoma sincs.
– Nem akarja, hogy szerezzek magának néhány szeretőt? Nem szeretne beavatást? Ez ma már, legalábbis itt, Svájcban elfogadott.
Lejla a fejét rázza. Nincs más vágya, mint hogy végre összezárhassa a lábát és elhagyja a műtőt.
„Tegezz már le, kérlek!” – fohászkodik magában, s Kvark keze után nyúl, mire Kvark kimegy.
 
– Sikerült? – kérdezi Lejla aggódva pár órával később.
– Persze. Remek sejteket adott, köszönjük – mondja Kvark, s mivel látja, hogy Lejla megszeppent, talán kicsit fél is, még hozzáteszi:
– Na, jöjjön ide, kedves.
Magához öleli, és hosszan ringatja a mellkasán, akár egy gyereket.
– És ne aggódjon, megtalálja, hol az a hiba, amely miatt távolodik öntől a szép jövő.
Lejla száll. Egyedül. Egy kapszulában. Nem magasan, s nem is alacsonyan – a téren és az időn át. Sosem hitte volna, hogy a tér ennyire színes, s hogy az idő fodros is lehet. Érzi az utazás kicsit égett illatát, csillagokat lát, de nem maga fölött, hanem önmagában, temérdek csillagot és tejutat, mágnesesség járja át minden irányból, olyan édes íz, ami a sírást előzi meg, már ha az emberből nem iktatták ki a sírás képességét, nem műtötték ki a könnycsatornát, ha nem korrigálták abszolút szenvedély- és szenvedésmentesre. Lejla, a Provinciából való, hatos veszélyességi fokozatba sorolható lány hetes erősségű szenvedéllyel száll a téridőben, szeme nyitva, fásultan szemléli a két párhuzamos valóság között húzódó színes-szagos semmit, és várja, hogy megérkezzen. Mielőtt a másik valóságba átugorna a CERN új részecskegyorsítójának segítségével, és eltűnne Svájcból, hogy egy másik Svájcban sétáljon ki egy másik Nagy Hadron hármas portáján, pillanatnyi sötét áll be, rövid búgás, vibráló-sercenő fények, aztán ott áll az udvaron, a Nagy Hadron udvarán. Nem érti, miért nem a csarnokban, miért nem Kvark szobája az, amelyet elsőnek lát, egy másik Kvark másik szobája, miért az udvar, amelyre csak az ablakból vetett egy futó pillantást, s így nem hasonlíthatja össze a másik udvarral, nem vizsgálhatja rögtön, hogy ez a párhuzamos valóság miben különbözik attól, amelyből érkezett, ám mielőtt elszomorodna, megpillantja Kvarkot. A fémfekete kövezet túloldalán áll, nem mosolyog, nem nyájas cseppet sem, éppoly agyonmanipuláltnak, túlkorrigáltnak tűnik, mint a másik Kvark előtt minden manipulált és korrigált férfi és nő. Az arca szigorú, hideg és halott gólemarc, nem egyéb, ágkeze van, gallyujjai, s ezek az ujjak egy piszkos lombikot tartanak. Sárga folyadék áll benne, élő kotyvalék, amelynek tudata van, érzései, és a folyadék önmagától undorodik. Lejla azt kívánja, hogy Kvark fordítsa meg a lombikot, és öntse ki a fémfekete kövezetre. Ám Kvark ilyet nem tesz. Esze ágában sincs. Lejla tudja, mi van a lombikban: három, izotóniás oldatban ázó, elárvult petesejt. Az a jövő, amelyet nem a másik Kvarkkal, s nem is ezzel, hanem talán C16-al kezdhetett volna el. Lejla okos lány, tudja, mit tartalmaz a tudatos, szomorú folyadék: három egymással párhuzamos, s immár manipulálható jövőt. De már késő, Kvark kezében van mindhárom lehetőség, az első és az utolsó dobás. Lejla méhében vákuum, tér és idő nélküli, hideg és kietlen, feketén ragyogó űr, s ez a párhuzamos Kvark sem kérdez semmi mást, csak azt:
– Tudod-e már, te kis ribanc, hogy hol csúszott szét a jövőd?

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.